Lamentáció az élővilág jogaiért

A sajtó világát majd szétfeszítik az állatkínzásról szóló hírek, pontosabban azok az információk, hogy valahol, valaki egy ilyen gaztettért – végre – börtönbüntetést kapott. Aki ilyesmit követ el, meg is érdemli, hogy a törvény a lehető legszigorúbban szankcionálja. Ne maradjon retorzió nélkül a macska oldalba rúgása, a kutya bottal elkergetése, hogy az egyéb embertelenségekről ne is beszéljünk. Az egyedüli kétség, pontosabban visszásság ebben a dologban csak az, hogy az állatkínzás megbüntetésében is jócskán vannak kivételek. Nekem hirtelenében a lovak jutnak eszembe, akik mostanában igaz, nem vesznek részt az emberek háborúskodásaiban, de régebben vígan besorozták és csatába vitték őket, pedig gyaníthatóan egyikük sem vágyott erre.

A lovaknak lelkük van, szép, elegáns és méltóságteljes állatok, nem csoda, hogy minden fejlett kultúrában különös figyelmet szentelnek nekik. De sajnos nem úgy, mint Indiában a szarvasmarhák esetében, mert róluk ugyebár köztudomású, hogy sérthetetlenséget élveznek. A lovak viszont mindenütt szolgák. Még ma is megesik, hogy az emberek kocsi elé fogják őket, vagy ráülnek a hátukra és ezeket a nemes állatokat megszégyenítő módon cipeltetik magukat. Kérdem én, mi ez, ha nem állatkínzás? Nem beszélve arról, hogy az ostor használatát még a genfi egyezmény is tiltja, bár ebben azért nem vagyok biztos. Mindenesetre tény: a lovakat másodrendű lényekként kezeljük, nem törődve az alapvető jogaikkal a boldogsághoz és az önmegvalósításhoz. Talán azért van mindez, mert házi kedvencként nem annyira elterjedtek, mint a kutyák vagy a macskák, így nem áll mögöttük érdekérvényesítő lobby. És akkor még nem is beszéltem arról az irtózatos disznóságról, hogy lovakból – képzeljék! – kolbászt is készítenek, sőt, egyes helyeken vágóállatként tartják őket!  Költőileg most feltehetném a kérdést, hogy hát szabad ezt, elv… pardon, néptársak? Bevallom, csak azért nem élek a számonkérés lehetőségével, mert leragadtam ennél a kolbász dolognál. Eszembe juttatja azt a keserű igazságot, hogy a disznók evolúciós szempontból közeli rokonaink, olyannyira, hogy egyes szerveik emberbe ültetésével már az orvostudomány is kacérkodik. Erre föl mi ólban tartjuk, fölhizlaljuk, aztán kegyetlenül meggyilkoljuk, majd a perverzió és a szadizmus netovábbjaként áldozatunk húsát a saját belébe tömködve, barbár módon elfogyasztjuk. Kérdem én: mi ez, ha nem állatkínzás?!

De ez még csak a sor eleje, mert jöhetnének a csirkék, a rucák, a récék, a libák, a kácsák és nem utolsó sorban a halak, akik szintén Isten teremtményei. Ha a jog mindnek igazságot szolgáltatna, nekünk, embereknek nem maradna más, mint a vegetarianizmus, ami viszont megint problematikus, mert a növények szintén Isten szent teremtményei, úgyhogy a növénykínzás is számításba  vehető jogi kategória.

Mit tegyünk hát ebben a kényes helyzetben? A jelek szerint két út áll előttünk: a fényevés vagy a kipusztulás. Ha az állatok meg a növények beszélni tudnának, szinte biztos, hogy az utóbbira próbálnának rávenni bennünket.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.