Láthatatlan téli világ

Az első munkahelyem volt életem eddigi legjobbja. Évente úgy háromszor kellett csak bemenni, és minden ilyen alkalommal busásan megfizettek. Asztalossegéd voltam nagyapám mellett, aki munkahelyi balesete után a hetvenes években rokkantnyugdíjasként dolgozott egy jól menő maszek asztalosnál Rákosszentmihályon. Papa kiválóan értette és szerette a mesterségét. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha megnövök, belőlem is asztalos válik majd.

Hat és tízéves korom között évente néhány napot Pesten, a tizenhatodik kerületi Árpádföldön töltöttem anyám szüleinél. Nagyapám kora reggel, az első buszok valamelyikével már elment dolgozni és délután három körül ért haza. Mindig repesve vártam, és amikor megláttam az utca végén, ahogy a botjára támaszkodva hazafelé sántikál, már szaladtam is elé. Imádtam őt. Máig emlékszem a hangjára, a kérges tenyerére és a belőle áradó jellegzetes, az asztalosműhelyből hazahozott illatra, amit némi fröccs és sörszag színesített.

Néha én is elmehettem vele a munkába, ilyenkor az egész napot vele töltöttem a műhelyben, ahol segédkeztem neki. Nem volt sok dolgom. Időnként összeszedtem a lepotyogott fahulladékot, smirglivel dörzsölgettem egy-egy deszkát, de nyilván ezek csak látszatfeladatok voltak, hogy a kisfiú is úgy érezze, dolgozik. Máskor kezdetleges kis dobozkákat szögelgettem össze a feleslegessé vált fadarabokból és szaladtam hozzá, hogy nézze meg. Mindig halálosan komoly arccal nézegette, forgatta őket és elmondta, hogy itt meg ott még csiszolni kéne rajta, de különben rettentően ügyes vagyok. A főnöke, Karcsi bácsi is kedvelt engem. Kaptam tőle Traubit, hogy ne szomjazzak, és a munkaidő végén húsz forintot egy hatalmas Boci csokival megfejelve. Ettől általában kissé zavarba jöttem, hogy elfogadhatom-e ezt az akkoriban nekem óriásinak számító összeget. Nagyapám is szabadkozott néha, de Karcsi bácsi ilyenkor legyintett, hogy nyugodtan rakjam csak el. Csak a hülyék dolgoznak ingyen – tette még hozzá magyarázatként.

A jól végzett munka után kisétáltunk a Csömöri úti buszmegállóba, ahol nagyapám közölte, hogy egy ilyen dolgos nap után megérdemlek egy jaffát meg egy Leó jégkrémet a sarkon lévő presszóban. Jaffa és jégkrém nekem, fröccs vagy csapolt kőbányai neki – így pihengettünk még a hazafelé tartó úton egy-két órát. Közben lejátszott egy-két gyors sakkpartit, velem dicsekedett, hogy milyen ügyes és okos vagyok, én meg néztem a sakkozókat, a rexasztalnál zajló, vérre menő csatákat, és lélekben eggyé váltam ezekkel a kocsmában időző melósokkal. Hiszen már egy voltam közülük, zsebemben a saját keresetemmel.

Egy alkalommal, mikor újból náluk voltam Árpádföldön, egy irodalmi szöveggyűjteményt is magammal vittem, hogy a feladott verset a hétvégén megtanuljam. Petőfi Sándor Szeptember végén című verse volt feladva. Ha jól emlékszem, az egész költemény csak három hosszabb versszakból áll, amit 15-20 perc alatt bemagoltam. Nagyapám pedig kikérdezte.

– Na, akkor halljuk, kisfiam!

Oda akartam adni neki a könyvet, de kissé önérzetesen közölte, hogy szükségtelen. Ugyanis fiatalkorában szavalóversenyt nyert ezzel a verssel. Nekifogtam hát, és elkezdtem monoton hangon darálni a szöveget. Papa már a második sornál közbeszólt.

– Nem, nem! Ez így nem jó!

– Mit rontottam el, papa? – kérdeztem és a könyvet magam elé véve az írott szöveget vizslattam.

– Ezt nem így kell elmondani.

– Hát hogyan? Ugyanazt mondtam, ami a könyvben van.

– Azt mondtad, de nem jól. Várj csak, megmutatom!

Felállt a székből, gyér, hátrafésült haján a két kezével simított egyet, és az átszellemülés utolsó részeként rágyújtott egy Románcra. Egy mély slukk után belekezdett:

– Még nyílnak a völgyben a kerti virágok –, és egyik kezével a szoba közepe felé mutatott. Tekintetemmel önkéntelenül követtem a mozdulatát, de még szobanövények sem voltak a közelben.

– Még zöldel a nyárfa az ablak előtt – nézett ki halálosan komoly arccal az ablakon, ami előtt csak néhány csenevész bokor volt. Majd kezét hirtelen megemelve kimutatott az ablakon, és ugyanazzal az átszellemült, komoly arccal rám nézve, mint ha tőlem kérdezte volna: – De látod amottan a téli világot?

Szemben, a szemközti ház előtt, a „téli világ” helyett épp a Trabantját mosta valaki egy szál rövid gatyában és papucsban. Ekkor már nagyon értetlenül nézhettem rá, mert a sort megismételve újra megkérdezte:

– De látod amottan a téli világot?

– Nem, papa, én nem látom – feleltem kissé zavartan.

– Na látod, kisfiam! Ezért nem tudod még ezt a verset.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.