Lemondó nyilatkozat az irodalmi Nobel-díjhoz

Ami azt illeti, ebben én is nagyon stramm vagyok. Varázslatos életemben alig írtam olyasmit, ami az irodalom serpenyőjébe téve nyom valamit a latban, következésképpen egyáltalán nem lennék meglepve, ha a nagytekintélyű bizottság nyakon vágna a díjával.

Márpedig ha ez az esemény bekövetkezne, számomra egyszer s mindenkorra beharangoznának a szép életnek. Többé nem marhulhatnék tét nélkül, tudván, hogy a kutya sem kíváncsi rám, mert fontos, érdekes és követett ember válna belőlem. A közvélemény ragadozóként  lesné minden megnyilvánulásomat, hogy mit eszem, iszom, mit olvasok a vécén, nem beszélve arról, miféle gondolatok hagyják el a számat meg a netes csatornáimat. A Regénytárnak ebben az idilli formában, ahogy per pillanat létezik, vége lenne: özönlenének rá a látogatók, szanaszét idéznék a világsajtóban, az olvasók száma meg a mostani zéróhoz közeli szinttől az elviselhetetlenségig emelkedne. Két pofával szedném a Xanaxot, miközben párbajtőrözőként próbálnám elhárítani az irigykedők alattomos szurkálásait. Az a sok minden, amit írás címén eddig – félig komolyan, félig játszásiból – összehoztam, semmi perc alatt a világirodalom részévé fermentálódna, és én nem győzném magamat restellni emiatt.  Irodalmi műveim csekély száma miatt neuralgikusan nyomasztóvá válna számomra az is, hogy a kiadók egymás után ostromolnának meg a kéziratokért, amelyekre Új-Zélandtól a hófödte Alaszkáig egyformán nagy lenne az igény. Az eddigi kényelmes életem helyébe egy vad lázálom tolakodna, és pillanatokon belül a megsemmisülés szélére taszítana.

Ám ezek csak az irodalmi Nobel-díj globális lecsapódásai. Legalább ennyire fontosak azok az apró, másodlagos jelenségek is, amelyek szintúgy megoldhatatlan feladatok elé állítanának. El kéne ugyanis mennem Oslóba, hogy a Norvég Királyi Akadémia dísztermében proklamációs beszédben adjam a világ tudtára: méltó vagyok az elismerésre. Ezt angolul kéne előadnom, amiben nagyjából azonos szinten vagyok az egykori, bukott magyar miniszterelnökkel. Ha tehát az illusztris társaság színe előtt meg kéne nyilatkoznom, azzal nemcsak önmagamat, de az egész hazámat is lejáratnám. És mindezt frakkban, ami az én alakommal maga a Zs-kategóriás komédia. Már most föláll a hátamon a szőr, ha belegondolok, mennyire föl kéne szívnom a pocakomat, elvéve ezzel a helyet a tüdőmtől meg a szívemtől. Csorogna le a tarkómon az izzadság, remegne a kezem, kóvályognék, tehát nagy általánosságban nem lennék teljesen észnél, pedig mindez csak előjátéka volna a díjátadó ceremóniát követő protokollvacsorának, ahol ebben a cuccban le kéne ülnöm egy olyan asztalhoz, amelynél csupa előkelőségek kérkednének finom mozdulataikkal. Ebben a közegben kéne elfogyasztanom valami bizarr, ételnek alig nevezhető fogást, miközben a hozzám gazsulálási szándékkal érkezőkkel lazán, szellemesen csevegnék az irodalom aktuális kérdéseiről, természetesen angolul.

Tegyük fel, hogy túlélem ezt a tortúrát, és többé-kevésbé elfogadható állapotban, ünnepelt Nobel-díjas íróként hazavergődöm. Ekkor várna rám az igazi megpróbáltatás, mert hamarosan megérkezne a folyószámlámra az a töménytelen mennyiségű lóvé, amelynek fizikai dimenzióját a meglévő szűkös fantáziámmal képtelen vagyok behatárolni. De a tény ettől még tény marad: kapnék egy nagy halom zsozsót, amelynek összegét a Batthyány téren lejmoló koldustól a NAV elnökéig mindenki tételesen tudná idézni. A messze földön ismert magyar rosszakarat mechanizmusa ettől úgy felpörögne, hogy öröm volna nézni. A pénzt először megadóztatná az állam, aztán rám rontanának a jótékonysági alapítványok, akik mögött meggyőződésem szerint csupa szélhámos áll, és úgy szednék rólam a tollat, ahogy érnék. Minden magyar ember az én bukszámban kutakodna, és virtuálisan vagy valóságosan addig rázogatná, amit az utolsó aprópénz is ki nem potyogna belőle.

Mindez odáig vezetne, hogy menthetetlenül  legatyásodnék, úgyhogy életem végéig lázasan kéne güriznem, hogy megfeleljek a velem szemben támasztott elvárásoknak, amelyek azért – valljuk be – olyan nagyon senkit sem izgatnának. De a látszat nagy úr, és ez – tapasztalatból tudom – a pitiáner irodalmi díjaknál is érvényes. Egyfajta összegzésképpen tehát azt üzenem a Nobel-díj bizottságnak, hogy eszébe ne jusson engem részesíteni ebben a kitüntetésben. Talán még nem késtem el ezzel, mert ha tényleg velem kalkulálnak, akkor valószínűleg a Regénytárat is szemmel tartják, és nem kerüli el a figyelmüket az a végkövetkeztetés, amelyet eszmefuttatások zárásaként most meglobogtatok: irodalmi Nobel-díj? Kell a fészkes fenének!