/

Lift a mennyországba

140 olvasó

– Miért nem lehet itt is minden szép és jó? – kérdeztem gyermeki ártatlansággal és együgyűséggel.

– Mert az emberek nem azért születtek erre a világra, hogy egy földi Mennyországban éljenek, Kicsim – felelte Keri, majd egy nagydarab, nyers linzertésztát nyomott a kezembe.

Én abban a pillanatban anélkül, hogy még olvastam volna, határozottan úgy éreztem, hogy Voltaire: Candide című művében szereplő egyik alaptétel maradéktalanul igaz. Vagyis a nyers linzertésztával a kezemben, Keri hátsó kis konyhájában egy sámlin ülve biztos voltam benne, hogy ez a létező világok legjobbika. Ugyanis kevés dolgot szerettem jobban, mint a nyers linzertésztát.

– Hát nem azt akarja mindenki, hogy vidám és boldog legyen? – faggatóztam tovább.

– De igen, Kicsim, mindenki azt akarja. Ezért van olyan sok szomorú és boldogtalan ember.

– Nem értelek!

– Nem baj, Kicsim. Majd ha nagyobb leszel, meg fogod érteni.

Ma már valamivel jobban megértem ennek a drága öregasszonynak a szavait. Akkor még semmit nem értettem belőle. Csak ültem a sámlin és apró falatonként gyűrtem a számba a nyers tésztát. A képzeletemben egy boldog világ jelent meg. Nevető, jóindulatú emberekkel, akik örökké élnek és akik életük minden percét kiélvezik pont úgy, ahogy én a linzertészta minden darabkáját. Boldog voltam.

 

Körülbelül huszonöt évvel később, a Balaton partján ülve a vizet néztem. Szeles, borús, hideg idő volt, fehér fodros hullámok csaptak ki a partra. Életem valamely mélypontján jártam éppen és elöntött a keserűség. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem is olyan rég még milyen boldog voltam valakivel. Aztán emlékképek jelentek meg, és egyre inkább visszafelé haladtam az időben. Mígnem eljutottam oda, amikor annyi idős voltam, mint annak idején ott a hátsó kis konyhában. Milyen egyszerű volt minden. Csak lebegtem a létezésben. Ha évente egyszer eljutottam a Balaton partjára, már attól a Mennyországban éreztem magam, és semmi más nem számított. Talán ez az irdatlan tömegű kékeszöld víz. Talán ez bír valami mágikus hatással – gondoltam magamban. Lerúgtam a cipőmet, ledobtam a pólómat és bokszeralsóra vetkőzve a lépcső felé vettem az irányt.

A víz borzasztó hideg volt. Még a combomig sem ért, de máris felötlött bennem, hogy ez a mártózás nagyon hülye ötlet. Mindegy. Dideregve, libabőrösen és csúnya szavakat sziszegve beljebb mentem a mélyebb víz felé. Amikor a víz elérte a kellő mélységet, gyors, erőteljes tempókkal úszni kezdtem az északi part felé, hogy ne fázzak annyira. Közben azon gondolkodtam, hogy régen, hogy a francba nem fáztam soha, bármilyen hideg is volt a Balaton vize. Aztán rájöttem, hogy azért, mert magasról leszartam a víz hőfokát. Ha a Balaton partjára értem, megszűnt minden körülöttem. Csak én, ez a kékeszöld, gyönyörű víz és a köztünk lévő szerelem maradt. És ez átmelegített tetőtől talpig, nem csak a szívemet. Amint ezen morfondíroztam, azon kaptam magam, hogy kezdek belecsúszni ugyanabba az állapotba. Egy-két órára sikerült visszaváltoznom hétéves gyermekké. A tarajos hullámokon vetődtem át hasmánt, önfeledten úszkáltam a víz alá lebukva és a hullámokban megbúvó ellenségeimet dobáltam a meder aljáról összekapart iszapgombócokkal. Mindezt harminc egynéhány évesen. Nem tudom, hogy látta-e valaki és ha igen, mit gondolt magában. Azt hiszem, nem igazán törődtem volna vele. Talán ő is kapott volna pár iszapbombát, hogy aztán az első döbbenet után felháborodva, elküldjön a picsába. Ott azokban a pillanatokban azt sem vettem volna magamra, talán meg sem hallottam volna. Mert azalatt a két óra alatt ismét csak lebegtem. A víz tetején, a víz alatt és a létezésben. Teljesen megfeledkeztem a bánatomról, ugyanakkor nem éreztem eufóriát sem. Egyszerűen csak voltam.

Mikor kimásztam a vízből, rögtön szembesültem vele, hogy nem csak fürdőgatya nem volt nálam, de törölköző és száraz ruha sem. A pólómmal megtörölköztem, majd vizesen felvettem és a vizes alsógatyára felhúztam a rövidnadrágomat is. A szél erősen fújt, de még mindig nem fáztam. A vízben eltöltött másfél-két óra hatása alatt voltam. Úgy éreztem, hogy most valami történt velem, amire mindig emlékezni fogok. Olyan helyre jutottam el, ahová semmilyen szer nem képes eljuttatni az embert. Vissza az időben, vissza egy olyan állapotba, amikor még jóformán semmiről nem tudtam semmit. Nem tudtam mi a szerelem, mi a mindennapi munka, milyen felnőttnek lenni, de főleg arról nem volt még fogalmam, hogy később felnőttként, mennyivel kevesebbet tudok majd arról, hogy mi maga a létezés. Mert azóta is csak teóriáim vannak róla és Keri egykori szavait próbálom megérteni.

Mikor itthon dolgozom, általában valami zenét hallgatok. Miközben Chris Bell: Elevator to Heaven című számát hallottam, egy pár percre elméláztam. Talán nem is csak egy pár percre. A jó zene egyébként is sokszor magával repít. Az alkotók és előadók, ha igazán kiválóak, valamit lehoznak magukkal „odafentről”. A zene ilyenkor tényleg olyan akár egy lift, ami felrepít a Mennyországba. És ez nem az a Mennyország, ahol mindenki szeretetteli, boldog, jókedvű, szelíd és áhítatos. Ezek mind-mind földi dolgok csakúgy, mint a harag, vadság, keserűség és a gyűlölet. A Mennyország talán az a hely lehet, ahonnan felülről látjuk ezt a színes, olykor fakó, egyszerre édes és keserű forgatagot, amit földi életnek hívunk. De ezt Keri biztosan jobban tudná. Olyan szívesen megkérdezném tőle már így felnőtt fejjel! Persze csak miután gyúratnék vele egy jó adag linzertésztát.

 

Benkő Attila

1972., Budapest. A közösségi médiában kezdte publikálni a 80-as évek világát bemutató különleges hangulatú visszaemlékezéseit, amelyek a személyes élmény varázsán túl ma már kortörténeti emlékek.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft