Kerékgyártó GyörgySok jó dolgot hozott a protestantizmus Európának. Az egyedüliségének biztonságából kibillentett katolicizmus kénytelen volt újradefiniálni saját magát, élni a könyvnyomtatás nyújtotta lehetőségekkel, megújult erővel és friss szellemiséggel alapítani iskolákat, egyetemeket. A protestantizmusban gyökerezik az önrendelkezés, az önkormányzatiság gyakorlata is, és az új hit segített abban is, hogy a polgárság tovább erősödjék, ami döntő jelentőségű a kontinens további története szempontjából.
A polgárság aztán jólétet teremtett magának, olyannyira, hogy a XX. század második felére kifejlődött belőle az a réteg, amely saját protestáns hagyományait maga mögött hagyta, és már nem is tud másra koncentrálni, mint önmaga jólétére. A kilencvenes években döbbenten olvastam hírt például arról, hogy Németországban egy-egy templom annyira elnéptelenedett, hogy az épületet eladták diszkónak. A jólétben élő polgár okos, és gondol a jövőre is: bankbetétek, különböző befektetések, no és persze jól kidolgozott nyugdíjrendszer segítségével el tudja érni, hogy a jólét élethosszig tartson. Így aztán nincs szükség egy olyan alapvető elemre, amelyre korábban volt, és amely most már inkább csak akadályoz a jólét élvezésében: a gyerekre. Egy klasszikus családban – így a hagyományos protestáns családokban is – igen fontos volt a gyermekáldás. Nem csupán hitbéli vagy etikai szempontból: minél több gyereke volt az embernek, annál biztosabb volt, hogy lesz, aki idős korára gondoskodik róla. A jelentős pénzügyi megtakarításoknak és a biztos szociális juttatásoknak a következtében azonban mindez már felesleges. Csökken is a születések száma a jóléti társadalmakban. Pár évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetközi sajtókonferencián, ahol a jövő kihívásaira készülő német élelmiszer-ipari szakemberek megosztották velünk azt az információt, hogy számításaik szerint 2050-re minden második német háztartás egyszemélyes lesz és hatvan pluszos. Tehát minden második német háztartásban egy egyedülálló nyugdíjas él majd.
A helyzet felvet kérdéseket, és az erre adott válaszok képezik most a legtöbb közéleti vita tárgyát. Közismert, hogy a korábbi gyarmatosító nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország) saját egykori gyarmati területeikről invitáltak bevándorlókat, az északi államok pedig elsősorban Törökországból, illetve újabban a Közel-Keletről. Ez valóban egyszerre oldja meg a munkaerő és a népesedés problémáját, csak a szakemberek nem számoltak egy alapvető ténnyel: hogy mind az afrikai, mind a közel-keleti családok gyermekvállalási kedve jóval erősebb, mint az európaiaké. Rövid számolással hamar kimutatható, hogy a jelenlegi kisebbségből rövid időn belül lehet többség a jelenlegi feltételek mellett.
A jólétből fakadó önzés az olyan országokban is csökkentette a születések számát, mint a hagyományosan nagycsalád-kedvelő Olaszország vagy Spanyolország. Utóbbinak mégis pozitív a mérlege, amit kizárólag a betelepülőknek köszönhet. Spanyolországba is érkeznek afrikai és muszlim emberek (megjegyzendő, hogy a több évszázados keresztény-zsidó-mohamedán együttélésnek köszönhetően itt a leggyengébb az iszlamofóbia), ám az ibériai bevándorlók zömét a tengerentúli spanyol nyelvű országokból érkezők alkotják. Bizony, Spanyolország most jól járt egykori gyarmataival, Latin-Amerikában ugyanis nem csökkent a gyermekvállalási kedv. Sőt a más országokba települő latinok körében sem: mindannyian olvastunk már olyan cikkeket, amelyek arról szóltak, hogy az USA olyan megapoliszai, mint például Los Angeles összeomlanának, ha a spanyol ajkúak összepakolnának, és áttelepülnének máshová. Ugyanakkor olyanokat is olvastunk, hogy az új elnök tiltani kívánja a további bevándorlást a spanyol nyelvű országokból, elsősorban Mexikóból.
Létezik tehát egy keresztény identitását elvesztett jóléti Európa, amely demográfiai problémáira keres megoldást. Létezik egy muszlim világ, amely megoldaná ezeket a problémákat, de azon az áron, hogy előbb-utóbb muszlimmá teszik Európát. És létezik egy katolikus gyökerű spanyol ajkú világ, amelynek tagjai a boldogulásukat keresik a Földgolyón, és akiket az USA-ban nem látnak szívesen, de például Spanyolországban igen.
Lehetséges, hogy ismét eljött a katolikusok ideje? Ha ezt Luther tudná…
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Nagyon jó írás, grat!