Szombat este volt, a kocsma ajtaját egy sámlival támasztották ki, így oldva meg a kicsit áporodott levegő cseréjét. Kocsmáros Jani elégedetten nézett körül, hisz a törzsvendégeken kívül a falu végéről is benézett néhány munkában megszomjazott ember, és vagy tucatnyi kirándulót is idevezetett a jó sors. Persze milyen a pletyka így faluhelyen! Azt beszélték összekacsintva, hogy Jani nagybátyja, az öreg Tódor, aki csak a legnagyobb hidegben jön le a faluba lakni, ő az a bizonyos jó sors. Fent legelteti a birkáit, és ha véletlenül túrázókkal találkozik, addig magyarázza nekik a helyes irányt, amíg szegények lekeverednek valahogy a völgyön át pont a templom elé, ahonnan csak néhány lépés az ivó. Addigra meg már úgy elfáradnak, megéheznek, inni kívánnak, hogy mennyei üdvözülést várva lépnek be a település egyetlen vendéglátó helyére. Jani dudorászva csapolta a sört, Erzsi mama meg fánkot hozott be hatalmas fémtálcán. Az ócska ventillátor szele egy kis porcukrot szórt a közelben üldögélőkre.
Pali bácsi is megérkezett, egyedül, mert fiatal szomszédja megint bedürrögött a megyeszékhelyre. Udvarol a fiú – magyarázta, látva a kérdő tekinteteket. Fuvaros megértően bólogatott, az egész asztaltársaság egyetértően biccentett, hisz mindenki élénken emlékezett a szép színésznőre, aki jegyeket hagyott itt, hogy nézzék meg majd valamilyen darabban.
Az öreg a két pohárral – bor meg víz – leült egy félreeső asztalhoz, és messziről látszott, hogy valami bántja. Balázs bácsi, mint önjelölt lélekbúvár, rögvest szóvá is tette a dolgot. A megszólított komoran nézett maga elé, aztán megvonta a vállát. – No, rólam is el lehet mondani, hogy mindig zsörtölődök, mint a bodoki huszár, de így van ez, ha már megöregszik az ember. Az a fránya ajándékozás, na, az az én nagy bajom. Karácsonykor még megoldódik valahogy, mert hozatok borítékot Fuvarossal, pénzt teszek bele, még egyik gyerek meg unoka se sértődött meg miatta. De most itt van ez a május végi vasárnap. Gyereknap! – emelte fel a poharat, amiből egy kortynyi az asztalra löttyent. Üzent az unokám, hogy meglátogatnak, hozzák a kis Szotyora Pannát, mert így becézgetem én a dédunokámat. Aranyló haja van, kis szeplői csak úgy ragyognak, érzékenyült el a hangja, és Balázs bácsi helyeslően morrantott egyet. Néki nem adhatok pénzt – ingatta fejét gondterhelten Pali bácsi, és felhajtotta a vizet, majd kis töprengés után a bort is. – Ráemlékeztem, hogy gyerekként mennyire örültünk minden apróságnak. Mi a tanyán nagy szegénységben voltunk, még az egér is kivackolt a pajtából. Kedvesanyánk örült, ha minden nap megvolt a meleg étel, nem volt pénz semmi feleslegesre. Mit össze nem dolgoztunk, míg felgyarapodtunk szép lassacskán, és nem kellett már félni a másnaptól.
A nagy világégésből rokkantan jött meg öregapám. Munkát nem nagyon bírt. Szépen faragott, ott ült álló nap a sparhelt mellett egy alacsony széken, és éles bicsakkal kis állatkákat varázsolt elő a fából. Főleg dióból. Birkát, picike tehenet, lovat, madarat. Névnapunkra odatette a tányér mellé, de nagyon vártuk! Egyszer egy pulikutyát kaptam, hát az megvolt még katonakoromban is – és a visszaemlékezéstől kiszáradt torkára kért még egy pohár bort. Ezt Jani a kocsma számlájára írta, és közel maradt, nem akart elveszíteni egy szót se a meséből. Az öreg meg csak ült nekicsendesedve, mutató ujjával kis köröket rajzolva az asztalra csurrant borba. – Más világ van már, nem ajándék egy mesekönyv vagy zacskónyi cukorka – folytatta gondterhelten. A szomszéd meg hozott a városból mindenféle színes újságot, hogy válasszak, ő meg majd megveszi. Nézegettem én, késő estig égettem a villanyt, de olyan figurák voltak benne, hogy a gyereket csak ijesztgetni lehetne véle. Az áruktól meg majd hanyatt csaptam magam. Úgyhogy reggel induláskor mondtam, ne fáradjon, majd megoldom.
Segélyt kérően nézett körül, amikor Erzsi mama megállt az asztalnál, aztán megtudva, miről is van szó, elnevette magát.
– Pali bátyám, ne vegyen annak a kislánynak semmi bolti játékot, van annak annyi, hogy nem tud véle mit kezdeni, meg is unja egykettőre. Maga csak csináljon neki susunka babát, van még kukorica csuhé elég. Én meg varrok rá kisruhát, bekötjük hímzett kendővel a fejét, nem lesz ott a városi óvodában senkinek se ilyen.
Az öreg megkönnyebbülten elmosolyodott, s egy pillanatra a kezében érezte azt a régi kis faragott pulikutyát,pedig milyen régen volt!
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
