Manyi néni megmenti a világot

2020-06-23
1.2K olvasó

A társasházak egyik legnagyobb furcsasága az, hogy alapesetben szinte semmit sem tudunk a szomszédjainkról. Ma már nem szokás bekopogni a mellettünk lakóhoz két tojásért, vagy otthagyni nála a kulcsot, hogy ha jön a villanyóra leolvasó, be tudjon menni. Jószerével művészemberek és tudósok is lakhatnak mellettünk, rossz szerével pedig gyilkosok, fajtalankodók vagy még náluk is rosszabb jogászok, zöld aktivisták és még sorolhatnám. Távolról érdekesek, hisz a velük foglalkozó tévéműsorokat is szívesebben nézzük, mint a családi élet szépségeit bemutatókat, ám ha itt mászkálnak a közelünkben, erős késztetést érzünk arra, hogy még egy zárat szereltessünk az ajtónkra.

No, de mi van akkor, ha a szomszédban lakó rém nem országos hírű fojtogató, hanem egy torz lélek? Közönséges nyugdíjas, aki viszont anélkül, hogy erre kényszerítené az élet, rendszeresen látogatja a környék kukáit, és kiszedi belőlük mindazt, ami néhány forintért visszaváltható. Már az is rejtély, mi visz rá egy önmagával szemben igényes – se nem dohányzó, se nem alkoholizáló, a táplálkozására és a súlyára is precízen figyelő – embert erre a tevékenységre, ám ha a szerzeményeit a lakásában és annak környékén tárolja, akkor az a szomszédságának maga a téboly.

Egy ilyen természettel megáldott férfi lakott Manyi néni mellett, aki viszont csak egy nyugdíjas tanítónő volt, és mert az előző rendszerben nem töltött be semmilyen pozíciót, a havi járandósága a kukázó szomszédénak csupán a harmadát érte el. Nagyjából egyidősek voltak a szomszéddal, de amíg az tizenöt évet vígan letagadhatott volna, Manyi néni bottal járt és havonta legalább húszezret otthagyott a patikában. De még így, rozogán, vérnyomásosan és az újonnan érkező nyavalyák állandó ostromában is tisztán tartotta a lakását, és nagyon szerette a virágokat.

A házban neki volt a legszebb kertje a függőfolyosón, de a kukázó szomszéd a szemétből kiszedett sörös dobozaival úgy fenyegette ezt a birodalmat, mint Mátyás királyt a törökök. Úgy tűnt, csak arra vár, hogy Manyi néni figyelme kicsit alábbhagyjon, és máris megindítja ellene a hódító hadműveletet. Azt senki sem tudta felmérni, milyen lehetett ennek az embernek a lakáshelyzete, de a logikus gondolkodás mentén haladva tényként kezelhető, hogy odabent idővel annyi mindent halmozott föl, hogy kénytelen volt a körfolyosón is terjeszkedni.

Azt gondolhatnánk, erre könnyű és gyors megoldás a közös képviselőnek írt levél, amelyben felhívjuk figyelmét a nyilvánvaló szabálytalanságra, ám itt a közös képviseletet egy olyan cég látta el, amely szentimentális szálakkal kötődött a régi rendszerhez. Így a kukázó ex-elvtárs figyelmeztetése nemcsak, hogy elmaradt, de meg is dicsérték a hulladéktárolók rendben tartása terén végzett áldozatos munkájáért.

Manyi néni emiatt tehetetlenül nézte, hogy a szomszédja mocskos ládákat és pukkadásig töltött nejlonzacskókat halmoz az ő konyhaablaka alá. Természetesen többször is szólt a szomszédnak, hogy vigye el a lakása elől a holmiját, de az úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, amikor pedig Manyi néni végső elkeseredésébe odébb tologatta a szeméthalmot, a szomszéd közömbös ám határozott egyszerűséggel gyorsan visszahelyezte mindet oda, ahol előbb voltak.

Manyi néni szempontjából egyre kilátástalanabbá vált a helyzet, mert hát mit tehetett: ügyvédet ugye, nem fogadhatott, hiszen ez óriási kiadás, ráadásul a procedúra évekig is elhúzódhat, nem beszélve arról, hogy a kommunisták – ahogy Manyi néni nevezte ezt a társaságot – a legutóbbi önkormányzati választást meg is nyerték, tehát minden fronton nekik állt a zászló. A feltétlen igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy panaszával az előző garnitúrát is megkereste az önkormányzatban, és bár ők felszólították a szomszédot, hogy szüntesse meg ezt az állapotot, az a füle botját sem mozgatta. Innentől pedig a napnál is világosabb volt, hogy nem létezik olyan égi vagy földi erő, ami rávehetné ezt az embert arra, hogy takarítsa el a szemetét a körfolyosóról, legalábbis európai értelemben vett erő, mert, hogy a világ más tájain az ilyesmit könnyen és gyorsan orvosolták volna, ahhoz nem férhetett kétség.

Manyi néni több témába vágó filmet is megnézett, és mindegyikből az derült ki, hogy ebben az esetben nincs más megoldás, csak az erőszak. De hogy legyen erőszakos olyan valaki, akinek a járás is nehezére esik?! Ha legalább volna egy börtönviselt unokája, vagy egy balkáni kapcsolatokkal rendelkező rokona, de hát nem volt. Tetézte a bajt, hogy egy gyenge nő állt szemben egy erős férfival, mert ez már nem az a világ, amelyben az erős férfiak leveszik a kabátjukat és leterítik a gyenge nők elé, hogy egy pocsolyán átkelhessenek. Ezek a mai erős férfiak már olyanok, mint az a robot, amit Manyi néni egy nem éppen neki való filmben látott. A kukázó szomszéd semennyivel sem volt intelligensebb egy ilyen robotnál, de épp úgy nem lehetett elpusztítani, mert ha lefektették volna a betonra, és ráejtenek egy úthengert, az behorpad, ez a szörnyeteg pedig sértetlenül kimászik alóla. A legborzasztóbb az, hogy mint minden szörny, a szomszéd sem csak az önmaga létét igazolandó módon, úgymond a saját köreiben élte világát, hanem befolyását kiterjesztve pusztította azt a kevés szépet, ami a világból még megmaradt. A kukából kiszedett sörös dobozok darabonként két forintot értek, ennek a terminátornak pedig négyszázezer volt a nyugdíja.

Manyi néni azt sajnálta, hogy nincs legalább egy kutyája, amit ráuszíthatna a szomszédra, vagy csak kiköthetne a konyhaablak elé, de aztán eszébe jutott a megoldás: kell egy társ, lehetőleg jó testes, aki naponta többször is kiáll a konyhaablak elé cigarettázni, és csak úgy, szórakozásból, elküldi a francba ezt a szörnyeteget. Ismert is valakit, aki illett hozzá, és meg is volt benne a hajlandóság. Ő úgy hívta: pocakos Béni a szerszámos raktárból, mert valaha együtt dolgoztak és a kapcsolat megmaradt. Azt is tudta, hogy Béni a fiánál lakik egy szűk padlásszobában, mert a lakását egy felelőtlen bankhitel miatt elveszítette. Noszogatni sem kellett, azonnal jött, és azt a feltételt is elfogadta, hogy mindkettőjüknek saját szobája lesz, saját tévével és a rezsi mellett a konyhapénz is közös. Manyi néni azt is kipuhatolta, hogy pocakos Béni az orvosi tiltás ellenére sem hagyott fel a dohányzással, ami azért volt biztató, mert a terv működésének kulcsa ebben rejlett.

A költözés szinte észrevétlenül zajlott: pocakos Béni hozta a kufferét, és ahogy azt Magdi néni sejtette, már a bekvártélyozása napján kiállt a konyhaablak elé, cigarettázni. Szívet melengető volt látni, ahogy a cipője orrával meglökdösi a szeméttel töltött zacskókat, de aztán Manyi néni inkább bevonult a szobájába és izgatottan fülelt a kinti hangokra. Furcsa módon, sem emelt hangú beszélgetést, sem vitatkozást nem hallott, így egy idő után kikukucskált az ablakon. A látványtól, majdnem megütötte a guta: az immár hivatalosan is társául szegődött pocakos Béni és a szemétszedő rém egy-egy ládán ülve, a közéjük pakolt szeméthalmon kártyázott.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

5 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL