A fiú megkezdte a büntetésének letöltését, aztán eltűnt a világ szeme elől. Most viszont hirtelen kiderült, hogy kómába esett és az észak-koreai vezetés megengedi, hogy hazaszállítsák. De mielőtt még a beteg szakszerű orvosi ellátást kaphatott volna, váratlanul elhunyt. Gyanítható, hogy fogva tartói ezt előre látták, és nem akarták, hogy az amerikai halála rajtuk száradjon. Nehéz elképzelni ennél cinikusabb aljasságot.
Mindamellett, hogy mérhetetlenül sajnálom ezt a fiút, szerintem ő maga is tehet arról, hogy ez a tragikus vég utolérte. Az amerikai nép alapból könnyelmű. Nagyon jellemző rájuk, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve otthagyják a kényelmes texasi otthonukat és elmennek például Ugandába vagy más bizonytalan helyekre, hogy kóbor állatokat gyógyítsanak. A pénzzel kitömött amerikaiak szó szerint egy nagy falunak tekintik a világot, és olyan könnyen, olyan lazán hurcolkodnak benne ide-oda, mintha tényleg csak az alvégről költöznének át a felvégre.
Ami meg a turistáskodást illeti, gyakorló utazóként annyit mondhatok, ebben a legfőbb szempont mindig a biztonság. Olyan országba nem szabad elutazni, ahonnét bizonytalan a távozás. Tavaly egy társas úttal Moldáviában jártam, és mert ez nem egy frekventált ország, azt hittem, érdeklődés hiányában nem is jön össze a csoport. Hatalmas meglepetésemre a kb. 70 fős busz dugig volt utasokkal. Később, amikor megismerkedtem a társasággal, megkérdeztem, mi hívta őket ebbe az alapvetően csekély látnivalóval kecsegtető országba. Mindannyian azt válaszolták, a biztonság.
Ez az oka annak, hogy manapság Törökországba nem szerveznek kulturális körutakat a nagy utazási irodák. Legfeljebb repülővel leviszik az egzotikus nyaralást kedvelőket Antalyába, vagy más turistaközpontokba, és bedugják egy erődítményszerű akvaparkos komplexumba. Az országban szabadon mászkálni senkinek sem tanácsos.
De mindez sehol sincs Észak-Koreához képest, ahová józan gondolkodású ember ugyebár nem vágyakozik. Személy szerint én akkor sem mennék oda, ha már nem lenne számomra más megnéznivaló a Földön.
Ami meg a plakáttépést illeti, ebből is kaptam egy rövid gyorstalpalót: 2003-ban, Zoran Djindjic meggyilkolása után egy héttel a szerbiai bácskában jártam a szülőfalumban. Mint mindig, nálam volt a fényképezőgépem, és mivel a posta bejáratára kifüggesztett körözvény lefényképezése jó ötletnek tűnt, rákattintottam egyet. Csupa csetnikképű alak fotója volt rajta, akiket a gyilkosság miatt kerestek. A baj az volt, hogy ezt az akciómat meglátta egy szerb rendőr. Azonnal bevitt az őrsre, és vagy fél órán keresztül vallatott, mégpedig úgy, ahogy a bűnözőket: ő ült, én álltam, és egyre idegesebb lettem. Amikor végre visszaadta az útlevelem és elengedett, remegett a kezem. Azóta idegenkedem az ilyen, hatalmi csirizzel fölragasztott plakátoktól.
Biztos vagyok benne, hogy ha az amerikai fiú ott lett volna velem, még ma is élne.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.