Ma a magyar népmese napja van, annak emlékére, hogy Benedek Elek – minden magyar mesemondók legnagyobbika –1859. szeptember 30-án látta meg a napvilágot. Az ünneplés jogos: mindnyájan Benedek Elek csodavilágából nőttünk ki, legalábbis mi, internet és okosteló előttiek. Mi még betűztük a meséket, nem szaladtunk úgy a korunk elé, ahogy a mai gyerkőcök, akik már a bölcsőben megkapják az első tabletjüket, hogy azt birizgálva csöndben maradjanak. Nekünk a Hetvenhét magyar népmese volt a biblia, ebbe szédültünk bele és ebből kúsztunk át Verne, később pedig a komoly irodalom univerzumába.
Az a gyanúm, hogy mostanság nincs meg ez a fejlődés. A gyerekek már akkor jogsit kapnak az információs szupersztrádára, amikor még gügyögni sem tudnak. Jól informált, vagy inkább túlinformált bébik alázzák az ilyesmivel csak felületesen foglalkozó szüleiket, az iskolások pedig a nethasználat és az informatikai tudás terén valósággal kenterbe verik a papírhoz szokott, és ahhoz görcsösen ragaszkodó tanáraikat. Nem titok, hogy a számítógépes játékok hozzák meg nekik az ehhez szükséges magabiztosságot és felületességet.
És itt kanyarodnék vissza azokba az időkbe, amikor a tudást még a mesemondók meg a tanárok szolgáltatták. Maradjunk az utóbbiaknál, merthogy Benedek Elek csupán egy volt, van és lesz a magyar ég alatt. Számos igen kiváló tanárom közül Fekete Endre tanár néptárs jut az eszembe, aki fizikát tanított nekünk abban a korban, amikor ez még maga volt a népmesékből ismert varázslat. A hatvanas évek második feléről, a technika és a tudomány hirtelen felszökkenésének, idealista korszakának elejéről van szó. Fekete tanár néptárs erős, határozott egyéniség volt – ha kellett, akkora pofonokat osztogatott, hogy a fal adta a másikat –, de tudta, mi az, ami izgat és mozgat bennünket. Nem próbálta ránk tukmálni a fizikát, mert ezzel csak azt érte volna el, hogy szőröstől-bőröstől megutáljuk az egészet, inkább hagyott bennünket kibontakozni. Az óráinak jelentős részén „csak beszélgettünk”. Bejött a terembe, és azt mondta, most ne legyen tananyag, inkább dobjunk föl valami témát és járjuk körbe, ahogy lehet.
Itt jön be a képbe Benedek Elek mesevilága, mert hát mi más foglalkoztathatott bennünket, kiskamaszokat, mint a világ mesés, misztikus megismerhetetlensége. Mondom, azokban az időkben jártunk, amikor még nem létezett internet, így a tanár néptárs tapasztalata és tudása volt az a biztos pont, ahová a szárnyaló képzelet és a csapongás vissza-visszatérítette az osztályt. Olyan kollektív meseórák voltak ezek, amikor mindenki figyelt mindenkire, mert apránként, mondatról mondatra mutatkozott meg előttünk az a borzongató ismeretanyag, amelyre vágytunk.
Ezért merem Fekete tanár néptársat összekötni Benedek Elekkel és a magyar népmesével, amelynek bár mostanában egyre apadoznak a forrásai, kutatni azért lehet utána. Azt már csak halkan merem megjegyezni, mi mindent lendíthet ezen az úton egy régi vágású, jó tanár. Ünnepeljük meg őket is ezen a szép őszi napon.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
