Nagykabátban, gyapjúzokniban és füles sapkában ülök a gép előtt, miközben idepötyögöm a mindannyiunkat égető kérdést: miért késik a tavasz? Az „égető” jelen esetben a vágyak friss levelébe burkolt kavics, más szóval eufemizmus. Szó sincs arról, hogy sercegve olvad le rólam a zsír, vagy hogy a talpam alatt tisztán érezném a pokol kazánjának bizsergését. Fázom, mint meztelen nő a skót tengerparton, és ez több mint aggasztó.
Köztudott, hogy munkahelyemen, a Nagy Hadron Ütközető Irodalmi Részlegében olyan anomáliákra keressük a választ, amelyekre normális észjárással nincs magyarázat. Több rejtélyt is megoldottunk már azzal a módszerrel, hogy egymásnak ugrasztottuk a különféle elméleteket, így nem tűnt teljesen reménytelennek a tavasz késlekedésének, vagy tudományosan: fáziseltolásának ügyét is megvizsgálni. Mivel szakterületünk az irodalom, erről a területről merítettünk magunknak anyagot. Kezdtük rögtön a tavasz egyik legjellegzetesebb termékével, a locsolóversikével, de a máskor oly kedves rigmusok sorra megfagytak a levegőben, vagy bágyadt hólabdaként csapódtak egymáshoz.
A tudományos kutatást ezen a pontok tehát félretettük, és lópokrócot kanyarítva a hátunkra, teáscsuprot véve a kezünkbe a lehető legmélyebben elmerengtünk azon a fölfoghatatlan kérdésen, ami egy emberként nyomasztja a közvéleményt: miért késik a tavasz? Elkövettünk valamit ellene, vagy csak a szokásos válságok egyikéről van szó? Az elmúlt hónapok járványos zaklatottságában megfeledkeztünk volna arról, hogy felkészüljünk a kikeletre, és mert nem adtuk meg neki a tiszteletet, a tavasz egyszerűen csak visszafordult a kertjeink alól, és a gatyáját letolva, a fagyos seggét felénk mutatva sértődötten távozott? Sokan vannak, akik hajlamosak ilyen misztikus magyarázatot adni erre a mostani a jelenségre, mert hiszen ez az állapot, amiben leledzünk, kimeríti a józan ész játékszabályait.
Régóta ismert jelenség, hogy az ember nagy hidegben hajlamos a képzelgésre, így a munkatársaim körében elterjedt az a nézet, hogy átok ül rajtunk. Egy gonosz boszorkány elátkozta a világot – mi az neki –, vagy ami még ennél is bizarrabb: a kutya egyszerűen megette a tavaszt. Régebben, ugye, azt szokták volt mondogatni, hogy a kutya éppenséggel a telet ette meg, de ahogy az idők, a kutyák is változhatnak.
Bárhogy is nézzük, és bármennyire is tűrjük a babonaság térhódítását, szemernyivel sem kerülünk közelebb a megoldáshoz. A Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében áll a munka, mert zúzmarásak a gépek, csakúgy mint a bajuszunk, különös tekintettel a női munkatársakra, akik nyugatról érkeztek hozzánk egy tudományos csereprogram tekintetében. Nekik még a szakálluk is zúzmarás. Sajnáljuk is őket eleget, miközben egymás kezéből rángatjuk ki a teáskancsót.
Hogy mi lesz ennek a vége, az mag a talány. Megeshet, hogy a tél egyből átmegy majd nyári kánikulába, de az is, hogy mindörökre itt marad a nyakunkon. Én most mindenesetre befejezem ezt az értekezést, mert lefagytak az ujjaim.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Remek! 🙂
A hölgyeket kéretik megborotválni, és ajánlom a lófingató pálinkát is fagyás ellen.
😀