Lovas BenedekA család elérte úticélját, és ezzel a törzstől távoli életük befejeződött, már mindenki biztonságban érezte magát. Az emlékek összefolytak, Kavának és Timannának egy ideig nem jutottak eszükbe a történtek, később aztán már felelevenedett számukra az eset, de a fehér fényről és a darabkákról egyetlen emléket sem őriztek. Ő tudta, hogy miért, hiszen így látta a legjobbnak.
3.
A hatalmas, zöld színű hüllő hátsó lábaira ágaskodott, félelmében mély gyomorhangon bődült fel. Nem csoda, hisz a férfi villámként termett előtte, az őserdő végtelenül dús növényzete megremegett, a felbukkanása tényleg villámra emlékeztetett. Csakhogy ő egy helyben maradt, nem enyészett el a vihar sötétségében. A páfrányok és a karcsú, magas fák megszűntek remegni, már csupán a szellő rebegtette lombjukat. A rémült állat mellső lábaival visszahuppant a talajra, – a férfi eközben nyugodtan megkerülte – amaz ormótlan mozdulatokkal megfordult, és hanyatt-homlok menekült a csorda irányába. Az ember halkan nevetgélt rajta. Minek is kerülte ki ezt az állatot? Úgy sem árthatott volna neki.
– Mindegy is, – mondta hangosan, hatalmától megelégedve – miért is vagyok itt?
Fehér köpenyét lágyan kapta el a délutáni szellő meleg fuvallata, kék farmernadrágjában kissé melege volt, így gyorsan feltűrte. Megcsodálta a körülötte elterülő tájat, majd az ősi rengeteg széle felé indult. Lépteitől puhán lapultak le a fűszálak, egyre több fény jutott át a lombok és törzsek hada között. Kijutott az őserdőből. Előtte, míg a szem ellát, síkság, ismerős érzés, megborzongott. De nem, a hegyeket nem találta. Hegyeket? Már megint valamelyik másik emlékei keveredtek el hozzá. Hol a probléma forrása?
Áh, már látta is. Ott balra, fent az egyik dombon hatalmas oszlop tornyosult.
– Akárcsak Bábel tornya – mormogta. – Hány ilyen átkozott hibát kell még kijavítanom?
Az oszlop leginkább egy fogpiszkálóra emlékeztetett, csak legalább ezerszer akkorának látszott.
– Szóval beleejtettek egy fogpiszkálót! – dühöngött.
Szempillantás alatt ott termett, a fény szállította el, a darabkák keringtek körülötte. Kezével rátapintott az óriási, szálas fából készült oszlopra. Egy gondolatra el is tűnt. Ő itt isten volt, méghozzá az egyetlen, már nem sok kell hozzá, hogy elégedett lehessen… A Nap lassan vánszorgott Nyugat felé, az ősi hüllők csordái békésen legelésztek a végtelen síkság nyugalmában. Feltűntek a ragadozók, minden úgy haladt, ahogy egykoron.
4.
Rájött a titkok titkára! Annyi év elmélkedés után, nem is értette, hogyan lehetnek még ilyen ambíciói. Uralkodni, akárcsak egy isten! Az, aki mindenhol jelen volt. Megértette a lényeget, a módszert is magáénak tudhatta, az egyedülit. A kulcsot a dimenziók adták meg, mindegy milyen erősnek számított ő fizikai mivoltában, azon a helyen, melyet megnyitott ő az időt és a teret is uralhatta. Sőt az egészet ő teremtette, hihetetlen felfedezésekkel. Miután meghajlította a teret, új, apróbb világokat ültetett bele. Vad fantáziájával pumpálta tele, amit már emberi öntudatra ébredése óta hajtott, gyermeki képzelete ugyanúgy beletartozott ebbe, mint érettebb gondolatai. Mikor ezzel elkészült, egyik énjére hagyta e világok megformálását, benépesítését, így ereje egy része átkerült az új világ korlátjain belülre. Szüksége volt a saját valóságára nagyszabású terve kivitelezéséhez.
Mikor úgy ítélte meg, a képzeletét eléggé beleültette már az új világba, jöttek a személyes emlékek. Ezekből kevesebbet talált, de nem is volt többre szüksége, hiszen ez sokkal kötöttebb módon formálta a világok mivoltát. Már több milliárd saját agyából kipattant bolygót tudhatott a magáénak, mikor is az emberiség emlékeit és feltevéseit plántálta bele az új világba, harmadik al-énje személyében. Énjeit gondosan elzárta egymástól, nehogy katasztrófa történjen, vagyis valami teljesen kiszámíthatatlan adódjon. Az egyesített ének őrült erővel képesek formálni a világot.
Először a Föld Galaxisát, a Tejút Rendszert készítette el újra, saját képére. Ennyivel kell beérnie egyelőre. A Galaxis istene lesz, de nem, mint élősködő, hanem mint építő olvasztja magába ennek a világegyetemnek ezt a szeletét.
Mikor is hallgatott az ösztöneire legutóbb? Nem is emlékezett már rájuk, de tudatában volt létezésüknek.
Az emberi betegségekből is képes volt előnyt kovácsolni. A tudathasadás volt rá az egyik példa. Félig testet öltött alakjai is fejlődtek vele párhuzamosan, más irányban ugyan, ám sosem ellenőrizhetetlenül. Minden a legnagyobb rendben haladt. Hamarosan legyőzi a megváltoztatható szabályokat, békét hoz a pusztulás helyére. Addig is, még sok dolog van hátra. Rendellenességeket kell kiküszöbölnie.
5.
Hidegen ébredt, úgy érezte, érez. Bárcsak volna valamit innia! Csigaszörp! Nagyszerű, kell egy új nyelv, már beszéli is. Szabályok, társak, emberek, történetek, mindenség! A hatalom a tenyerén feküdt, elfújta, s máris minden bezöldült, bolygó kerekedett a fehérség közepette, a darabok ide-oda szálltak, s megformálták mindazt, amit csak kívánt. Igen ezt, így azt úgy! Rögtön egy új csillagrendszer, megfestette az egészet egy pillanat alatt. Segédeket teremtett magából. Ő volt mindegyikük, rengeteg helyen egyszerre, segítettek neki.
A bolygók, csillagok és a mind apróbb és apróbb részletek áradtak szét az üres térben, a fehérség eltűnőben, csak körülötte maradt meg folyamatosan, a megszokott darabkákkal karöltve.
Telt-múlt az idő, a férfi zizegett, minden ruhát kipróbált, térről térre ugrált, bolygóról rugaszkodott csillagra. Átkukucskált a nehéz űr fekete függönyén, magát látta, egy bolygón. Egy segítője? Nem, más ruhát viselt, bőrökből varrt tunikát és prémpalástot!
– Testvér! – kiabálta. – Itt vagyok!
Megpróbált átmászni a vaskos feketeséget elhajlítva, de az csak nem engedett. A másik nem hallotta kiáltásait. Más emberekkel töltötte éppen idejét, nyugalmasan figyelte a tábortűz lángjait, miközben a többiek dalokat énekeltek.
Elhatározta, át fog jutni. Addig is visszatér az építéshez, hiszen csillapíthatatlan vágyat érzett a játékra. Az új dolgok iránti kíváncsiságát és izgalmát csupán testvére volt képes elvonni. Holnap bizony újra megnézi magának azt a függönyt, és rajta keresztül átjut a másikhoz.
6.
Az egyetemen ébredt az éj kellős közepén, újabb éjszaka egyedül, a személyes professzori lakosztályában. Fa nőtt a szobája közepén, pont, amitől tartott álmában, milyen szép is volna, ha egyszer ilyen történhetne vele! Csak úgy a semmiből egy fa. Persze, még mit nem!
Tovább aludt, holnap reggel órát tart őstörténetből.
Reggel a pusztaságon találta magát. Már megint! Mindig ez az álom! A hegyek előttem, a zsákmány a hátamon, meg kell találnom a családomat a sziklás dombok között! Ah!
Kutatásaival megfestette a fehér vásznat aznapra, aztán valódi vászonért nyúlt, amire a Szaturnusz gyűrű őrizte nagyságát festette. Holnap előáll az elmélettel, miszerint az emberiség máshol is elterjedhetett a galaxisban. Őrültség lenne? Nem, hiszen egyértelmű bizonyítékot talált a DNS-ben, arra, hogy kódok alapján váltunk azzá, akikké.
Hopp, íme, a Szaturnusz, a naprendszer összes bolygója, köztük a Föld, a mennyei Föld. Aztán ott a Nap, a fenséges Nap! Könny csordult a szemébe.
Egy napon ilyen bolygókat fog festeni a térben…
7.
Az első férfi folytatta útját a hegyeken túl is, asszonya és lánya biztonságban érezték magukat a törzs tagjai között. Bizony, sok akadályt leküzdöttek már délre vándorlásuk során. Megannyi vérszomjas bestia állta útjukat, kiket egytől egyig elpusztított. Már állatok hada is kísérte útjukat, megszelídültek. Az emberek törzsfőként tisztelték.
A köpenyes hasonmása nem tűnt fel, azonban egy másik, izgága leselkedett rá. Nem ijedt meg tőle, tökéletesen értették egymás pillantását.
Az idegen, ám mégis oly’ ismerős hasonmással mindenfelé eljártak, mindent együtt fedeztek fel. Aztán egyszer csak fent találták magukat az égben, a hasonmás megmutatta neki, hogy honnan jött, felnyitotta a tér függönyét. Ők röpködő darabkáikkal és fehér fényükkel átléptek abba a világba…
8.
A Kíváncsiság utat talált az Emberi emlékek és feltevések énjéhez! Átkozott Kíváncsiság, a buzgó fantáziájával és fékezhetetlen teremtéseivel! A végén még túlterheli az új világot! A kiegyensúlyozottság elveszhet. Nem tudni mi történik akkor, azt nem is szabad megvárni!
Azonnal szét kell választani őket, már az Emberi emlékek énje sem jár ugyanarról a sablonbolygóról a másikra, újabb döntésekkel fűszerezve az alakulásukat. Szerencsére a Kíváncsiság egyelőre nem teremtett túl sokat a másik énnek kijelölt galaxis-részen belül.
A köpenyes meggyorsította az anomáliák kiszűrését, kénytelen volt ugyan szétosztani magát milliónyi részre, de még így is erősebb volt a két szabadon mászkáló énjétől.
Most pedig visszatértek a sajátotokhoz! Elindult értük.
De nem vette észre, hogy a harmadik én területén keresztül vezet az út.
9.
A saját emlékeihez tartozó én csodálkozva figyelte a történéseket. Az utcán saját maga viharzott el, laborköpenyben! Hát még ilyet! Mit keres itt az ikertestvére? Ez egy trükk lesz! Anyánk után őt is ki akarj fosztani! Persze, esze az van, de mindig a könnyebb utat választja! A konferenciára igyekszik, az ő belépő kártyájával! Nem tudta, hogy hogyan történhetett ilyen, viszont biztos volt benne, hogy a testvére az, aki kieszelt valamit ellene. Elhatározással követte…
10. Találkozás
– És ezt a nyelvet találtam ki, mindenki számára – csicseregte a Kíváncsiság és fantázia énje.
Kézen állva kalimpált lábaival a levegőben, miközben az új nyelven beszélt.
– Új nyelv az új világ számára.
A másik minden szavát akkor vette át tőle, abban a pillanatban, hogy kimondta őket.
– Új világ? – kérdezte elgondolkodva – Ezt, hogy érted?
-Hááát – kezdte a fantázia és kíváncsiság gyermeki hangján – úgy, hogy odafönt van egy másik is.
Az információ már az Emberi emlékek és feltevések énje számára is elérhető volt.
– Ah, csak nem elloptad tőle?
– De – nevetett, már sokkal inkább kamasz módjára a másik. – Egyszer meglestem, amikor egy hatalmas sziklát tüntetett el az egyik bolygóm tengeréből.
– Egy sziklát?
– Valójában egy porszem, – nevetett a Kíváncsi – odaföntről hullott alá a lyukon keresztül.
Ez a gondolat is gyorsan átvándorolt.
– Tehát mi egy másik világban élünk? Egy másik, apró dimenzióban?
– Igen, – vigyorgott – kizsebeltem a köpenyest.
Hirtelen a tér megnyúlt, a fehér környezet és a darabkák felizzottak, pirossá váltak. Nagy megdöbbenésükre a fehér köpenyes állt előttük.
– Mit kerestek itt!? – kérte számon sértődött hangon. – A saját helyeteken kellett volna maradnotok!
Aztán egyszer csak a nyomában megérkezett a Saját emlékeinek énje is. A fehérség mindent ellepett, a tér szinte szikrázott a darabkák pirosan vibráló örvénye közepette.
– Te mit keresel itt? – viszonozta a kérdést a Kíváncsi.
Az utolsóként érkező döbbenten hőkölt hátra. Nem is vette észre merre jöttek, annyira az üldözésre koncentrált.
– Én azért vagyok itt, mert mindent tönkre tehettek ti ketten! – válaszolta már üvöltve az eredeti.
– Ez nem lehet! – hitetlenkedett a saját emlékeinek énje. – Megbolondultam?
– És te?! – szörnyedt el az eredeti köpenyes. – Neked meg az emlékeiddel kéne formálnod a teret! Hogy találtál ide?
– Követtelek. De te a testvérem vagy! Mit akarsz a köpenyemmel!? A konferencián az enyém a pénzdíj a kutatásaimért, érted!?
– Miről beszélsz? Én nem a testvéred vagyok, hanem te magad, te ostoba! Nincs is testvéred!
Ettől a Személyes emlékek énje teljesen megzavarodott.
– Dehogy nincs! – hebegte – Vagy még sincs? Akkor ti? Hogyhogy…?
– Mi is te vagyunk, mi mind mi vagyunk – felelték egyszerre.
A negyedik egyszeriben megvilágosodott.
– Mit akarsz te tenni ezzel a dimenzióval? – tette fel a kérdést roppant komolysággal. – Látom megoldottad, amit én nem voltam képes…
– Te nem voltál képes, – felelte a köpenyes – de én is te vagyok, csupán később. Minden emlékem beléd áramlik idővel, hogy így alkothass új világokat. Odakint haldoklik a világ, egy évszázadon belül összeszűkül az univerzum, aztán mind meghalunk mi, emberek és mások. Én széthúzom, aztán ráhúzom ezt a dimenziót a Tejútra, hogy megmenthessem, hisz oly’ sok a felfedezni való, a jobbá válás lehetősége. Tovább élünk, így mindenki megértheti az élet értelmét idővel.
– De hogyan sikerült megalkotnod ilyesmit? – csodálkozott a személyes emlékek énje. A többiek, főként a Kíváncsiság kíváncsi énjének ezer kérdéstől izzottak. Ezekre a köpenyes engedélyével választ kaptak annak tudatából. A Személyes emlékek őre nem vette észre ezt az információnyerési lehetőséget, túlságosan tartották énjének emberi korlátai.
– Szabadjára engedtem a fantáziám, az emberi technológia segítségével megalkottam egy gépet az egyetem alagsorában, amely meghajlította a teret az én agyam segítségével.
Az agy szóra a darabkák kétszeres erővel izzottak fel.
– A galaxis istene… – mondták ki az ének egyszerre.
– Most vissza kell térnetek a saját helyetekre – tárta szét karját a köpenyes. – Építenetek kell, hogy később megóvhassuk a világot, az emberi civilizációt visszük tovább. Már nincs sok hátra a kezdésig.
A térből visszatértek önmaga szétosztott részei. Az anomáliákat felszámolták. Az összes porszem, fogpiszkáló, pénzérme meg ehhez hasonló apró tárgy mind elenyészett a kezük alatt.
Az ének, egytől-egyig eltűntek, visszatértek saját helyükre, már mindent tudtak önmagukról, elfogadták rendeltetésüket, és élték tovább azt, amit a köpenyes elrendelt nekik.
11. Vég/Kezdet
A professzor felemelte a fejét. Hideg ébredés, így írhatta volna le a pillanatot. A gép lezárt üvegajtaja sziszegve emelkedett fel az egyetem alagsorának poros sötétségében. Kikászálódott a szerkezetből, és a lakosztálya felé vette az irányt.
– Utálok magammal vitatkozni!
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
