Mindenség (1.)

2023-03-02
876 olvasó

1.

Hideg ébredés. A férfi kinyitotta szemét, pislogott, majd mintha egy impulzus futott volna át teste egészén, érezte a melegséget szétáradni magában. Feltápászkodott, fehérséget látott maga körül, nem többet. Ő maga viszont ott volt, létezett, meztelen testét szemlélgette. Nem volt tudatában annak, mi történik körülötte, nem értette a teret, sem saját rendeltetését ebben a térben. Ám mégis, gondolkodott, lélegzett, mozgott. Ezek keringtek a fejében folyton-folyvást. Honnan tudta mindezt? Honnan ismeri a nyelvet, amelyen gondolkodik? Hogyan tudja mi az, hogy nyelv, de legfőképpen, mi az, hogy tudni? Ezt is tudta. És még megannyi információt érzékelt az agyában lappangani. Agy? Ezt is ismerte, de vajon hogyan tett szert minderre a tudásra? Honnan jött? A sötétségből. Hogyan? Visszaemlékezett, egy dallam kísérte a felvillanó képeket. Erőt érzett magában, majd látta: szürke, apró darabok keringenek mindenfelé, a sötétség kezdett elhalványulni, mert a parányi elemek kört alkotva szűkültek össze egy üres területet befogva. A férfi megborzongott, a darabkák pedig, mind azok, amelyek még csupán a kör fele tartottak, mind azok, melyek már helyükön remegtek, pirosan felizzottak. Ebben a pillanatban az elemek hada megrohamozta az üres sötétséget! A már szinte lángoló darabok ellepték a területet. Mikor is a kör összeért, fehérség kezdte elárasztani a teret, és akkor ébredt fel álmából.

Valami megváltozott. Hirtelen mintha csak párologni kezdett volna a környezete. Ez itt a vég? Ám sötétség helyett csupa színes dolog jelent meg körülötte, melyek hol elmosódva nyúltak tovább kavargó elegyet alkotva a férfi körül, hol megálltak, így alakjuk kivehetővé és szilárddá változott, ha csak egy pillanatra is. A fehérség kezdett egyre kisebb felületet elfoglalni, hiszen a színes kavalkád bekebelezte a környezetét. A férfi nem érzett meglepődést vagy félelmet, inkább megmaradt kíváncsinak. Amikor a színkavalkád örvénye teljesen ellepte mindazt, ami körülötte volt, magán, a férfin is megváltozott valami. Állati szőrme takarta a testét, melynek egyik része a hátát palástolta, míg másik a derekát fonta körbe, akár csak egy tunika. Kezében kérges bot végén hegyes, érdes kővel. Fejét már bozontos haj s szőr fedte, fogai sajogtak, sőt, egy része már ki is hullott. A teste többi részét is erős, dús szőrzet borította, bár bundának nem volt mondható.

 

2.

Szétnézett, körülötte, míg a szem ellát, síkság, zöld fák, dús fű, szerte-széjjel, kószáló állatok. A nap már lefelé hanyatlott, az égbolt szürkült. A nyakán átvetve egyik kezével tartott valamit. Maga elé vetette, majd érdeklődve vette tudomásul, hogy a lábánál egy őz hever. Őz? Érdekes, ez jutott eszébe az állatról elsőre. Élelem, nyársra húzva, kicsontozva, a tűz fölött megsütve megehető.  Ki ő? Honnan tett szert erre a tudásra? Egyre kevésbé lepte meg a semmiből előtörő ismeretek áradata. Merre menjen? Hátranézett, lábnyomai hosszan vezettek odáig, mígnem belevesztek a homályba. Hmm, hát akkor egyenesen előre, visszavette hátára a zsákmányt, és folytatta lábnyomai addigi útját. A nem olyan messzi távolban még jól kivehetően látszott néhány domb, mögöttük csupán a puszta, ám azon túl mintha felsejlett volna valami magas, hosszan elnyúló alakzat. Hegyek. Tehát a hegyekhez tart. A törzset utol kell érniük, még mielőtt a fagy ellepi a vidéket. Az állatok is abba az irányba vándoroltak évről-évre. Kiknek kell elérniük a törzset? Nem tudta a választ, azonban pontosan tudta már, merre kell mennie.

A Nap már szinte lenyugodott, mire elérte a dombok lábát. És most merre menjen? Biztos volt benne, hogy az úticélja a dombok között feküdt, viszont fogalma sem volt arról, hogyan jusson be a meredek ormok közé. Hirtelen képek villantak át az agyán. Balra, a ritkás fákon át, majd egy apró rés két szikla között. Elindult, átvágott a fákon, hamar megtalálta a rést. A fény már alig volt észrevehető a vidéken, így, mikor az elejtett vad miatt igen nehézkesen átvágta magát a sziklák között, alig látott valamit az eléje táruló területből. Annyit ki tudott venni, hogy az apró tisztást vöröses sziklák határolják el a külvilágtól, egészen a dombok tetejéig érnek, ahol belevesznek a szürkület homályos éterébe.

A férfi jobban szemügyre akarta venni a tisztást, ezért letette az őzet. Ágak után kutatott, aztán köveket keresett meg némi avart. Miután ezeket könnyedén meglelte a sziklák mentén növő dús lombú fák tövében, a tisztás közepére hordta össze a szükséges tárgyakat. Már majdnem teljesen besötétedett. Gyorsan dolgozott, az avart terítette le elsőként, azután a gallyakat rendezte laza gúlába. A két követ is kézbe vette. Kovakövek, tudta miért pont ezeket választotta. Pattintás, szikra.

Nem sokkal később a tűz lángjai már emésztették is a begyűjtött ágakat, a férfi pedig elégedettséget érzett. Ez a dicsőséges érzés viszont hamar elillant, amikor valami megmoccant mögötte. Nem ijedt meg, sőt örömöt érzett. Megfordulván megpillantott egy asszonyt, hasonlóan állati bőrökbe öltözve. Haja hátrafelé állt, egyszerre volt kócos, egyenes és göndör, zöld szemeiből a tűz emésztő lángjait elnyomva, boldogság áradt. Arcán széles mosoly ült, megmutatva egyenletes, hibátlan fogsorát. A nő egy kisgyermek kezét tartotta sajátjában. A kislány nem lehetett több háromesztendősnél. Az ő testét is állati prémek borították. Szőkésbarna haja, anyjáéhoz hasonlóan hátrafelé lelapult, kék szempárja mérhetetlen szeretet és kötődést árasztott. Egy apró barlangból léptek elő. Már végig is pörögtek az emlékek róla, hogyan is kutatta át tetőtől talpig a kis rést, veszélyforrást keresett, az üreg viszont teljesen kihalt és száraz volt.

A férfi ismerte őket, lánya a Kava nevet viselte, szeme színe miatt, mivel így hívták azt a virágot, amely a tiszta, nyári eget utánozta. A kislány volt az első kékszemű a törzsükben, és egyedüli a csoporton kívüli emberek között is, akikkel addig találkoztak. Különlegesnek tartották. Asszonyát Timannának hívták, mert az egyik otthoni, karcsú fára emlékeztetett alakja. Leírhatatlan érzés volt őket látni, erővel töltötték el a férfit, ahogy mindketten a nyakába borultak.

 

 

Az elejtett vad sziszegve sistergett a lángok fölött, nyársra tűzve, kicsontozva és megnyúzva vált éppen vacsorává a tűz mellett melegedő család számára.

– Olyan jó, hogy már itt vagy – szólt Timanna –, már féltünk, hogy nem találsz vissza. Nagyon lemaradnánk a többiektől.

– Furcsa érzés volt – válaszolt a férfi –, egy pillanatra mintha nem lett volna semmi, aztán újra ott álltam a hátamon a zsákmánnyal. Mintha csak most jutna eszembe minden, amit eddig megtanultam a világról.

– Apa, ugye holnap már elérjük a hegyeket? – tette fel a kérdést a kislány.

– Lehetséges, ha nem állunk meg túl sokáig, de még van idő, a törzs csak sokára indul tovább nélkülünk.

 

Az este hátralévő részében még beszélgettek, aztán elkészült az étel. A húst egy fatálcára tették, ahol a férfi felvágta egyik éles, fekete lándzsahegyével. Hatékonyabb szerszámai sajnos a többieknél maradtak, viszont ezekkel is tökéletesen elboldogult. Miután a vad darabokban hevert, asszonya bogyókat és némi gyümölcsöt helyezett a hús mellé. A férfi előbb családjának adott az ételből, csak azután következhetett ő. Nem sok családfő követte a példáját, viszont számára ők voltak a legfontosabbak.

A vacsora során már nem vetődtek fel benne kérdések, tökéletesen tudta kicsoda, és mi a célja. Ami vele történt, nyilván valamiféle furcsa álom lehetett, vagy emlékezetkiesés, avagy átmeneti amnézia. Amnézia? Tudta honnan jönnek ezek a szavak, látta őket az agyában, többet is ismert, sőt, mi több, úgy érezte az egész világot ismeri, ám a tudás töredékét érte csupán el. Nem baj, nincs is szüksége rá, pillanatnyilag.

Az este hátralévő részében nem hagyta magát zavartatni a kíváncsiságtól, inkább családjával törődött. Hamarosan nyugovóra tértek a kis barlang menedékében, s az éjszaka másik felét nyugodtan pihenték át. Vagyis családja nyugodtan aludt, míg ő maga álmodott. Pontosabban nem is álmodott, vagy mégis? Magát látta, feleségével és gyermekével feküdni, nyugalomban. Ezt viszont mintha csak fél szemmel tette volna, merthogy mást is érzékelt. A látomásában hallott dallam kezdte el kísérni éber nyugodalmát, milyen szokatlan érzés! A másik látványt nem lehetett meghatározni, mert egyfelől mintha messziről látta volna, másfelől, mintha ott állt volna a közepén egy végtelen fehér szobának, amelyben, színek, formák, érzések kavalkádja keveredett, mozgott folyamatosan. Azonban alkalmanként rájött, ha csak egy pillanatra is az örvény titkára: állatok, amelyeket eddig tapasztalt, kerek, sőt gömbölyű, súlyos bolygók, némelyek aszteroida gyűrűvel, mások büszkén pompáztak magukban. Aztán egy emberi alak. Gondosan megmunkált, fehér ruhát viselt, egy köpenyt! Sötétkék farmernadrágot, fekete lakkcipővel, barna haja rendezetten fedte kobakját, vastag keretes szemüvege intelligens kinézetűvé tette. A másik rámutatott, beszélt hozzá, de ő nem hallott semmit. A köpenyes férfi, még mielőtt beleolvadt volna a kavalkádba, bár nem lehetett hallani, annyit mondott: „Még találkozunk.” Ebben biztos volt. Búcsút intett a jelenésnek.

Az álom nem töltötte el félelemmel sem bizonytalansággal, nem fárasztotta el, sokkal inkább pihentette a férfit. Felébredvén semmi rendkívülit nem tapasztalt, asszonya és gyermeke még pihentek, ő pedig már szedte is le a bejáratban kifeszített bivalybőrt. Odakint az ősz talán valaha volt legszebb napja várta. A nap ragyogva szórta a fényt, az ég tengere kéken röpítette a hófehér, bojtos-fodros felhőket. Nemsokára útra kelnek, addig is, táplálékra van szükségük.

 

 

A hegyek egyre közeledtek, ahogy a délelőtt kellemes, meleg szellőkkel szőtte át a vadak lakta pusztaságot. Minden békésnek tűnt, csupán legelő őzek, bivalyok, szarvasmarhák és egyéb lábasjószágok ténferegtek csordákba verődve.

Kava elképesztő kíváncsisággal csodálkozott rá minden számára ismeretlen dologra, ami az útjukba került. A felnőttek nem győzték megválaszolni kérdéseit, habár ez kevésnek bizonyult. Az idő gyorsan telt, a Nap is delelőre ért, úgyhogy megálltak pihenni, egy árnyékos fa tövében elfogyasztották a zsákmány utolsó maradékát is. Az ebéd után folytatták útjukat a magas bércek felé.

Már a hegység lábánál jártak, minden a legnagyobb rendben történt. Egyszer csak a kislány meglátott valamit a bokrok között.

– Az meg micsoda? – és már szaladt is be a bozótba.

– Kava! Hát erre tanítottunk? – iparkodtak utána kétségbeesetten.

Keresték, de nem lelték a gyermeket, kiáltoztak utána.

 

Ítélet!

 

Hirtelen előkerült a kislány, egy kis tisztáson vizsgált valamit, guggolva fürkészte a földön fekvő beazonosíthatatlan tárgyat. De nem tárgyról volt szó. A szülők közelebb értek, és látták, hogy egy frissen elejtett őz fekszik a lány előtt. Borzasztó sebek tátongtak a halott állat testén, hasát felszaggatták, feje majdhogynem leszakadt. A felnőttek elszörnyedve siettek Kavához.

– Mi történt vele? – kérdezte ártatlanul.

– Miért jöttél utána? – kapta fel a gyermeket Timanna, és már indultak is.

– Nem utána jöttem – válaszolta menet közben. – Egy nagy embert láttam, szőrös embert.

– Egy majmot? – kérdezte a férfi, miközben dárdáját leemelte a hátáról.

– Nem majom volt, ember! – makacskodott a kislány.

– Jobb, ha ilyet nem csinálsz többé – szidta az anyja –, ki tudja mi végzett azzal a szegény…

A bokrok szétváltak, a föld döngött. Hatalmas majomszerű teremtmény ugrott ki a bozót ágai közül.

A család hátra hőkölt. Ez valóban nem majom volt, óriási karjának végén lapátkezek, rajta karmok. Apró szem, gorillanyak, agyarak, és ami a legmegdöbbentőbb: villás nyelv! Mi lehet ez? Medve? Nem! Behúzza a karmait, most pedig újra kiereszti őket!

– Álljatok hátrébb! – üvöltötte a férfi.

A szörnyűség, mintha csak erre várt volna, hatalmasat ordított, félrelökte a férfit, és a többiekre támadt. Az asszony sikítva menekült, de az üldözővel szemben esélye sem volt.

– Ítélet! – visszhangzott a fejében.

A férfi szempillantás alatt feltápászkodott.

– Állj! – emelte fel lándzsáját.

A teremtmény megfordult, majd farkasszemet nézett a parancsolóval, az asszony fejvesztve futott volna el a tisztásról, ám akadályba ütközött. A bozót döngött, a bokrok szétváltak, minden irányból szörnyek érkeztek. Timanna hátrált, de már alig volt hova, Kava félelmében zokogott.

A férfi libabőrös lett, a dallam felcsendült. A fehér környezet, a darabkák… Előjöttek. Ott ugráltak mellette, fölötte, mindenhol, átjártak mindent. Erő, igen, erőt érzett és dühöt.

– Miért szaggattad széjjel azt az állatot?! – bömbölte a szőrös rémségnek. – Hát erre tanítottalak benneteket?

A lény megmerevedett, és olyat tett, amire senki sem számított volna, megszólalt:

– Már nem parancsolsz – nevetett mély hangján kajánul –, sosem parancsolhattál, ez a föld a miénk, azt teszünk, amit csak akarunk. Te pedig végig nézed, ahogy a húsukból lakmározunk.

Gonosz mohósággal tekintett hátra a két emberre.

– Ítélet! – harsogta a férfi.

Az érzései csak számára voltak érthetőek abban a pillanatban. Lándzsáját válla felé emelte, célzott, és hajított. A gonosz monstrum eltompuló üvöltés közepette fénnyé vált, darabok szálltak ki belőle, melyek energia formájában kerültek vissza a férfi körül kavargók közé. A tisztás szélén várakozó bestiák szintén a vakító fény áldozataivá váltak, mind, egyszerre. Tudta ez mit jelent, a szükség hozta így. A szétmarcangolt vad is átalakult, a fény felkapta, aztán akár a szellő a leveleket, darabkáit a többi közé libbentette. A kavargás elhalványult, majd apránként megszűnt, ez alatt a fehérségben még látni vélte ápolt kinézetű hasonmását. Az bólintott felé, ő viszonozta.

 

 

(vége az I. résznek, folytatás hamarosan)

3 megjegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL