Mit tegyünk az elrontott írásokkal?

Mindenkivel előfordul legalább egyszer az életben, hogy elront egy írást. Különösen a mozdonyvezetőkre érvényes ez, mert az írók – saját, szavahihető bevallásuk szerint – soha nem rontanak el semmit. Foglalkozzunk hát a mozdonyvezetőkkel!

Közismert, hogy a mozdonyvezetők a novellaírás virtuózai. Hogy miért, az rejtély. Egyesek szerint a vonat önmagában is irodalmi lehetőség, a mozdony pedig ennek a kvintesszenciája. Ebből a nézőpontból már semmi meglepő nincs abban, hogy a mozdonyvezetők munka után rendszerint nekiülnek a konyhában novellát írni, és mert ilyenkor emelkedett hangulatban vannak, áthívják a szomszédot vagy a sógort – ha a közelben lakik –, hogy nézze meg a terméket, és mondjon róla véleményt. A szomszéd maga is író, ezért a szakmájából fakadó ősi irigység birtokában nem megy át. Inkább bezárkózik, és duzzog, hogy már a gőzpöfögészeti tovalöködöncösök is novellát írnak. Ő hetek óta szenved egy témával, de az, mint az angolna, folyton kicsúszik a kezei közül. Ennyit a szomszédról, pukkadjon meg ott, ahol van.

A sógor bezzeg jön, akár a nemzetközi gyors, de nem a novella, hanem a kisüsti miatt. A komája mozdonyvezetőként ugyanis könnyebben hozzájut ehhez-ahhoz. Ez is egy novellatéma, sőt, a hősünk nem is ír mást, mint hogy hol, mikor és mennyiért jutott hozzá ehhez-ahhoz. Máshol ezt nyilvántartásnak nevezik, de mi tudjuk, hogy a jól megszerkesztett, nyelvi leleménnyel gazdagon áthatott nyilvántartás is csak novella.

A sógor tehát berobog, és helyet foglal a konyhában, a mozdonyvezető pedig tölt neki, és mert a felesége elhagyta, nincs, aki zavarja őket. Békésen iszogatnak, és társalognak az irodalomról. Aztán a sógor megjegyzi, hogy az írásban van egy apró hiba. Az, hogy egy almásládányi póréhagyma megér egy rekesz barnasört, erős túlzás. A mozdonyvezető úgy tesz mintha lazán venné ezt a beszólást, de nyomot hagy benne. A sokadik kupica után tudatosul is benne az, amit kezdettől sejtett: a sógor őt dilettantizmussal vádolta meg! A póréhagyma valóban nem ér fel a barnasörhöz, és főként nem a külföldi, zárjegy nélküli cigarettához – amelyről szintén említést tesz a novellában –, de akkor is a fene vigye el! És hogy a sértés még nagyobb legyen, az erősen illuminált sógor játékosan meg is fenyegeti őt a hüvelykujjával: hazudsz koma, valld be hogy hazudsz!

A mozdonyvezető ekkor fölkapja a sámlit és úgy vágja vele hókon a sógort, hogy az menten szörnyethal. Aztán, amikor lecsillapszik, még egyszer elolvassa a novellát. Most már ő is látja, hogy tévedett: a póréhagymás rész jobban fáj, mint a sógornak az a fejbevágás, aminek következtében már nem érez semmit.

Mit csináljon? Hívja át a szomszédot, aki mégiscsak profi, és kérje meg, hogy piszkáljon bele itt-ott? Minden író nagy dohányos, és a kamrában bőven akad csempészárú, amiért kötélnek állhat ebben a honoráriumínséges időben, vagy – és ez a dilemmák dilemmája – ássa el a küszöb alá?

Az hogy végülis mit tesz, csak a küszöb szélességének és a konyha alatti talaj keménységének a függvénye. Ha szerencséje van, kényelmesen elfér alatta a sógor, a szomszéd, és az elrontott novella is. A többi már a kései utókor és az irodalomtörténet dolga.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.