/

Nagyapám emlékei

186 olvasó

Nagyapámmal először akkor beszélgettünk nyíltan háborús emlékeiről, amikor már hivatalosan is elhagyták hazánk területét a szovjet csapatok. De a téma már korábban is szóba került köztünk, s nagyapám akkor is higgadtan, a szörnyű részletek kibontása nélkül nyilatkozott az orosz megszállásról. Pedig történetében tetten érhető volt minden, ami azt a baljós, véres ’45-ös évet jellemezte. Biztos vagyok benne, hogy a Budapest környéki német falvakban is erőszakoltak, sőt meg is öltek nőket, de mind tőle, mind más idős embertől azt hallottam, hogy ezeken a sváb településeken ilyen keserves tapasztalatokat kevesebben éltek át. Talán Budapest, a központ közelsége mérsékelte őket, vagy talán az, hogy nem magyarokkal, hanem kisebbségi németekkel volt dolguk. Ki tudja, ki tudja az orosz gondolkodást ésszel felérni?

1990 nyarán nagyapámmal arról beszélgettünk, milyen kicsiségeken múlik egy ember élete.  Háborús történeteiből azt a következtetést vonhattam le, hogy azokban a zivataros időkben néha csak egy hajszálon múlott a lét vagy a nemlét. Ő személyesen  meg sem élte a doni katasztrófát, csapatát a Dnyepernél tartalékolták.  Elmesélte, hogy amikor egyszer elakadt a beszerzőkocsijuk a viharban, s a két magyar katona a beragadt a kocsival kínlódott, az arra járó öreg ukrán paraszt könnyen megölhette volna mindkettőjüket, mégsem tette. Enni adott nekik és útjukra bocsátotta őket. A társa mégis elrekvirálta az öreg gabonáját, de végül nagyapám rábeszélte, hogy vigyék vissza neki, különben éhen hal. Általában rendesek voltak velük az oroszok, de ahogyan éltek, az a magyarok számára borzasztó és elkeserítő volt. A magyaroktól kunyerálták a száraz kenyeret. Nagyapám így írt haza:

„Az oroszról meg azt mondhatom, (szemükben orosz és ukrán között nem volt különbség és életmód tekintetében ez igaz is)  hogy ezek úgy élnek itt, mint a barmok. Egy fedél alatt laknak a marhával és a kecskével, ami ki van kötve a konyhában. Együtt is alszanak velük. Egy nyomorult viskójuk van és egy közös helyük. Éjszaka a kemencepadkára heverednek, és betakaróznak egy rossz bőrrel, azután ott alszanak. Kenyérre alig telik, hajdinakása egész nap, állandóan éhesnek, űzöttnek látszanak. Édes Istenem, csak meg ne ismerjük ezt a világot.” Ők úgy tudták, azért harcolnak, hogy egyáltalán ne kelljen megismernünk ezt. Partizánnak többnyire a fiatalok álltak – talán a Komszomol hatása? – egy 16 éves suhanc meg is ölt egy őrségben álló magyar tizedest. Az ellátást a németektől kapták, mivel nagyapám beszélt németül, meg is kérdezte tőle egy német tiszt: „Mit keresel te a koldus magyarok között? Te német vagy, gyere közénk!” De akkor már magyar büszkeség feszítette a mellét… Együtt érzett a társaival, bár ejtett arról is néhány keresetlen szót, hogy ők meg mennyire lenézték a románokat.

A háború végén Harasztiról menekült, Törökbálinton szállították le a szekérről a nyilasok, onnan Pestre vitték, a gyűjtőfogházba. Itt nagyon meggyötört, leromlott állapotban lévő emberekre talált, másfél nap után kaptak csak egy kis bablevest, azt is köpőcsészéből kellett enniük. Egy tiszt segített neki, akit valószínűleg kivégeztek, elmondta, hogy Harasztit most foglalták el, onnan menekülnek az emberek. Nagyapám a vallatáskor ezt az információt használta fel, azt vallotta, ő is Harasztiról szökött el, és elszakították a családjától. A parancsnok elengedte, mivel neki volt indoka, míg a többieket kivezényelte a frontra. Volt még egy kalandja azután az oroszokkal, amikor egy felakasztott bekecsre azt hitték, egy halott oroszé. Őt is bevitték több társával együtt, de az mentette meg, hogy valakinek el kellett temetnie a holtakat, így végül a kéznél lévő emberek a közmunka elvégzésével megúszták a dolgot. Többször is el akarták vinni Málenkij robotra, de ezeknél az akcióknál általában olyan rossz volt az őrizet, hogy mindig meg tudott szökni.

Ez hát nagyapám története dióhéjban. A megúszós fajtához tartozott, aki – mint be is vallotta – ráadásul szerencsés is.

Paládi Zsolt

1968-ban született, Budapesten. Az ELTE magyar-történelem szakán végzett, majd 1994-től 1998-ig a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnáziumban dolgozott. 1998-tól 2012-ig tevékenykedett a Magyar Nemzeti Levéltárban. Irodalmi publikációi mellett számos társadalomtörténeti munkát is jegyez. 2012 augusztusától 2012 karácsonyáig Dániában tartózkodott, európai ösztöndíjjal. 2014-ben a Napsziget a Művészetekért Alapítvány Bólya Péter-díjában részesült. Jelenleg kollégiumi nevelőként dolgozik.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

0 Ft