Nagyon csütörtöki mese

Egyikük a sarki közértben vett húsz deka marhapárizsit meg egy tucat tegnapról maradt, akciós zsömlét. Ezt rágcsálták, miközben azon vitatkoztak, melyiküket szeretheti jobban a Mester.

Ahogy múlt az idő, a városban úgy erősödött a forgalom. Az árusok betolták kordéikat a házak árnyékába, és hevenyészett standokat alakítottak ki a portékájuknak. A fűszeres tégelyekből közben egyre magasabbra kapaszkodott a pézsma és a mirtusz illata, és mint könnyű fátyol borult rá a kopár dombok közé ékelődött városra.

A lakásban is fülledtebb lett a levegő, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy ki kéne nyitni az ablakot. De így meg behallatszott a fülnek több mint kellemetlen utcazaj. A fecsegés hamar el is vesztette a lendületét, és nemsokára abbamaradt.

Ekkor egy szúrós szemű, göndörszakállú férfi kiment a konyhába, és egy kopott lábasban kávénak való vizet forralt. Amikor visszatért, már mindenki magába roskadva, mélabúsan ücsörgött, és a saját lábát bámulta. Csak most tűnt föl, mennyire kínos az, hogy miközben a város lakói sarut, tipegőt meg papucsot viselnek, ők mezítláb járnak-kelnek. Restelkedve nézegették a lábujjaik közé szorult teveszart, meg a sivatagi növények elszáradt, vagy éppenséggel újból zöldellésnek indult maradványait, de mert közben megjött a társuk a kávéval, mindez nem okozott maradandó károsodást a lelki életükben.

Javában szürcsölték az italukat, amikor valaki kopogott az ajtón. A férfiak egymásra néztek és a menekülés lehetséges útjait kezdték vizslatni. Ennek nem volt semennyi esélye, hiszen a negyedik emeleten voltak, úgyhogy erőt véve magukon kinyitották az ajtót. Egy bokáig érő fehér gyolcsruhát viselő, jó kedvű férfi állt előttük.

– Ó, Mester! – rebegték megkönnyebbülve. – Úgy ránk ijesztettél!

– Jártam egyet a környéken, és találtam egy olcsó közfürdőt – mondta a Mester. – Valósággal újjászülettem.

– Nem gondolod, hogy veszélyes így mászkálnod azok után, amit a templomban műveltél? Egész sereg titkos ügynök szaglászik utánad.

– Lehet, hogy túl radikálisan bántam el azokkal az üzérekkel – tűnődött a Mester. – De az óvatoskodásnak mostantól vége. Megbeszéltük, hogy csakis az igaz valóságot fogjuk hirdetni, és ennek ára van. Néhányunkat talán le is tartóztatják és kisebb- nagyobb kínvallatásnak vetik alá, de erre fölkészültünk a sivatagi gyakorlatainkon. Azt pedig fölösleges mondanom, hogy a politika mindig is veszélyes terep volt a magunkfajtáknak. Úgyhogy nyugi, fiúk, minden a terv szerint megy!

Azzal ő is letelepedett, és magához vett egy ibriket.

– De Mester, már megbocsáss: ha neked bajod esik, akkor lőttek az ügyünknek! Te vagy a főnök, nélküled frakciókra szakad a mozgalom. Már most is, hogy erre a kis időre magunkra hagytál bennünket, elanyátlanodtunk. Abban sem tudtunk megegyezni, ki helyettesítsen, ha nem térnél vissza.

– Már miért ne térnék?! Ez egy biztonságos város. Minden sarkon fegyveres őrök állnak, korszerű beléptető rendszerrel büszkélkednek a közhivatalok, és topon van a média. Jó hely ez, bizony mondom néktek, éppen nekünk való. De van egy bökkenő…

A hallgatóság ijedten nézett a Mesterre, aki imígyen folytatta:

– Ne vegyétek sértésnek, de irtó büdösek vagytok. Koszos a lábatok, rongyos a gúnyátok, így nem mehettek emberek közé. A végén még jól meghajigálnak benneteket.

A fiúk szemlesütve mérték végig ruházatuk és lábuk állapotát.

– Igaz, ami igaz, de nincs mit tenni. Szegények vagyunk, nincs pénzünk drága cuccokra…

– A szegénység nem bűn, sőt, erény! – mondta a Mester. – És drága cuccok nélkül is lehetünk igényesek. Nem kell hozzá más, csak egy kis lelemény. Hallottatok például a lábmosásról?

Tétova mormogás volt a válasz.

– Na jó, megmutatom! – mondta a Mester. – Hozzatok egy lavór vizet!

A társaság megkönnyebbülve engedelmeskedett, és úgy másfél óra múlva, amikor a Mester kissé fáradtan ugyan, de a jól végzett munka derűjével letörölte a homlokáról az izzadságot, már mindannyian makulátlanul tiszta lábbal ücsörgtek a szobában. De ez sem töltötte el őket felhőtlen boldogsággal.

– Mindez szép és jó – szólalt meg egyikük saját, fényesre sikált bokáját nézegetve –, de mire megyünk meztélláb ebben az elitista világban, ahol a magunkfajtának csupán alamizsna jut?

– Meg kell becsülnünk azt a keveset is, amit kapunk – okítgatta hallgatóságát a Mester. – Ha pedig az emberek látják, hogy a tőlük kapott alamizsnát nem csak úgy behabzsoljuk, ahogy a nomádok, hanem kultúremberek módjára fogyasztjuk el, a szavainkra is jobban fognak figyelni.

– De hogyan lehet azt a keveset kultúrember módjára elfogyasztani, amikor csak egy falat kovásztalan kenyérről meg egy nyelet borról van szó?!

– Ezt is megmutatom! – mondta a Mester, és hamiskás mosollyal a szája szegletében egy veknit meg egy palack sillerbort vett ki a tarisznyájából.

Később, miután a hallgatóság széles körű ismereteket szerzett arról, hogyan lehet egy falat kenyeret és egy korty bort úgy elfogyasztani, mintha a világ dicsősége függne tőle, a Mester azt javasolta, mozduljanak ki a bezártságból.

– Tudok egy parkot itt, a közelben, ahonnét príma kilátás nyílik a városra. Mi lenne, ha kivonulnánk oda meditálni, meg bratyizni a helybéliekkel?

– Remek ötlet! – mondták néhányan, de mások aggódtak:

– A titkos ügynökök ott is megtalálhatnak bennünket! Nem volna üdvösebb kibekkelni ezt a néhány napot itt, a lakásban, amíg az a templomos buli el nem felejtődik?

– Ugyan már! Mi baj lehetne? Csütörtök van, nem hétvége, amikor a várost elözönlik a bulizni vágyó kecskepásztorok! Holnap mindenkinek korán kell kelnie, mert melónap lesz. Meglátjátok, ránk sem bagózik senki! – mondta a Mester vidáman, és intett a fiúknak, hogy kövessék.

A társaság ettől megnyugodott, mert mint mindig, a Mester most is logikusan és nyugodtan beszélt. Ha valaki, hát ő aztán pontosan tudja, mit hoz a holnap, gondolták, amikor szépen, libasorban megindultak utána a szűk, dohos lépcsőházban, a friss alkonyillatot hozó levegő irányába, a szabadságba.

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.