Nagyon csütörtöki mese

2017-04-13
551 olvasó
A diákszállóra emlékeztető lakótelepi lakásba majd’ egy tucat megviselt ruházatú pusztalakó zsúfolódott. Alig néhány napja érkeztek a városba, miután hónapokig kóboroltak egyik oázistól a másikig. Fürdőszobát, meleg vizet kevesebbszer láttak életükben, mint napfogyatkozást, így a lakásban föllelhető zuhanyfülkével nem tudtak mint kezdeni.

Egyikük a sarki közértben vett húsz deka marhapárizsit meg egy tucat tegnapról maradt, akciós zsömlét. Ezt rágcsálták, miközben azon vitatkoztak, melyiküket szeretheti jobban a Mester.

Ahogy múlt az idő, a városban úgy erősödött a forgalom. Az árusok betolták kordéikat a házak árnyékába, és hevenyészett standokat alakítottak ki a portékájuknak. A fűszeres tégelyekből közben egyre magasabbra kapaszkodott a pézsma és a mirtusz illata, és mint könnyű fátyol borult rá a kopár dombok közé ékelődött városra.

A lakásban is fülledtebb lett a levegő, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy ki kéne nyitni az ablakot. De így meg behallatszott a fülnek több mint kellemetlen utcazaj. A fecsegés hamar el is vesztette a lendületét, és nemsokára abbamaradt.

Ekkor egy szúrós szemű, göndörszakállú férfi kiment a konyhába, és egy kopott lábasban kávénak való vizet forralt. Amikor visszatért, már mindenki magába roskadva, mélabúsan ücsörgött, és a saját lábát bámulta. Csak most tűnt föl, mennyire kínos az, hogy miközben a város lakói sarut, tipegőt meg papucsot viselnek, ők mezítláb járnak-kelnek. Restelkedve nézegették a lábujjaik közé szorult teveszart, meg a sivatagi növények elszáradt, vagy éppenséggel újból zöldellésnek indult maradványait, de mert közben megjött a társuk a kávéval, mindez nem okozott maradandó károsodást a lelki életükben.

Javában szürcsölték az italukat, amikor valaki kopogott az ajtón. A férfiak egymásra néztek és a menekülés lehetséges útjait kezdték vizslatni. Ennek nem volt semennyi esélye, hiszen a negyedik emeleten voltak, úgyhogy erőt véve magukon kinyitották az ajtót. Egy bokáig érő fehér gyolcsruhát viselő, jó kedvű férfi állt előttük.

– Ó, Mester! – rebegték megkönnyebbülve. – Úgy ránk ijesztettél!

– Jártam egyet a környéken, és találtam egy olcsó közfürdőt – mondta a Mester. – Valósággal újjászülettem.

– Nem gondolod, hogy veszélyes így mászkálnod azok után, amit a templomban műveltél? Egész sereg titkos ügynök szaglászik utánad.

– Lehet, hogy túl radikálisan bántam el azokkal az üzérekkel – tűnődött a Mester. – De az óvatoskodásnak mostantól vége. Megbeszéltük, hogy csakis az igaz valóságot fogjuk hirdetni, és ennek ára van. Néhányunkat talán le is tartóztatják és kisebb- nagyobb kínvallatásnak vetik alá, de erre fölkészültünk a sivatagi gyakorlatainkon. Azt pedig fölösleges mondanom, hogy a politika mindig is veszélyes terep volt a magunkfajtáknak. Úgyhogy nyugi, fiúk, minden a terv szerint megy!

Azzal ő is letelepedett, és magához vett egy ibriket.

– De Mester, már megbocsáss: ha neked bajod esik, akkor lőttek az ügyünknek! Te vagy a főnök, nélküled frakciókra szakad a mozgalom. Már most is, hogy erre a kis időre magunkra hagytál bennünket, elanyátlanodtunk. Abban sem tudtunk megegyezni, ki helyettesítsen, ha nem térnél vissza.

– Már miért ne térnék?! Ez egy biztonságos város. Minden sarkon fegyveres őrök állnak, korszerű beléptető rendszerrel büszkélkednek a közhivatalok, és topon van a média. Jó hely ez, bizony mondom néktek, éppen nekünk való. De van egy bökkenő…

A hallgatóság ijedten nézett a Mesterre, aki imígyen folytatta:

– Ne vegyétek sértésnek, de irtó büdösek vagytok. Koszos a lábatok, rongyos a gúnyátok, így nem mehettek emberek közé. A végén még jól meghajigálnak benneteket.

A fiúk szemlesütve mérték végig ruházatuk és lábuk állapotát.

– Igaz, ami igaz, de nincs mit tenni. Szegények vagyunk, nincs pénzünk drága cuccokra…

– A szegénység nem bűn, sőt, erény! – mondta a Mester. – És drága cuccok nélkül is lehetünk igényesek. Nem kell hozzá más, csak egy kis lelemény. Hallottatok például a lábmosásról?

Tétova mormogás volt a válasz.

– Na jó, megmutatom! – mondta a Mester. – Hozzatok egy lavór vizet!

A társaság megkönnyebbülve engedelmeskedett, és úgy másfél óra múlva, amikor a Mester kissé fáradtan ugyan, de a jól végzett munka derűjével letörölte a homlokáról az izzadságot, már mindannyian makulátlanul tiszta lábbal ücsörgtek a szobában. De ez sem töltötte el őket felhőtlen boldogsággal.

– Mindez szép és jó – szólalt meg egyikük saját, fényesre sikált bokáját nézegetve –, de mire megyünk meztélláb ebben az elitista világban, ahol a magunkfajtának csupán alamizsna jut?

– Meg kell becsülnünk azt a keveset is, amit kapunk – okítgatta hallgatóságát a Mester. – Ha pedig az emberek látják, hogy a tőlük kapott alamizsnát nem csak úgy behabzsoljuk, ahogy a nomádok, hanem kultúremberek módjára fogyasztjuk el, a szavainkra is jobban fognak figyelni.

– De hogyan lehet azt a keveset kultúrember módjára elfogyasztani, amikor csak egy falat kovásztalan kenyérről meg egy nyelet borról van szó?!

– Ezt is megmutatom! – mondta a Mester, és hamiskás mosollyal a szája szegletében egy veknit meg egy palack sillerbort vett ki a tarisznyájából.

Később, miután a hallgatóság széles körű ismereteket szerzett arról, hogyan lehet egy falat kenyeret és egy korty bort úgy elfogyasztani, mintha a világ dicsősége függne tőle, a Mester azt javasolta, mozduljanak ki a bezártságból.

– Tudok egy parkot itt, a közelben, ahonnét príma kilátás nyílik a városra. Mi lenne, ha kivonulnánk oda meditálni, meg bratyizni a helybéliekkel?

– Remek ötlet! – mondták néhányan, de mások aggódtak:

– A titkos ügynökök ott is megtalálhatnak bennünket! Nem volna üdvösebb kibekkelni ezt a néhány napot itt, a lakásban, amíg az a templomos buli el nem felejtődik?

– Ugyan már! Mi baj lehetne? Csütörtök van, nem hétvége, amikor a várost elözönlik a bulizni vágyó kecskepásztorok! Holnap mindenkinek korán kell kelnie, mert melónap lesz. Meglátjátok, ránk sem bagózik senki! – mondta a Mester vidáman, és intett a fiúknak, hogy kövessék.

A társaság ettől megnyugodott, mert mint mindig, a Mester most is logikusan és nyugodtan beszélt. Ha valaki, hát ő aztán pontosan tudja, mit hoz a holnap, gondolták, amikor szépen, libasorban megindultak utána a szűk, dohos lépcsőházban, a friss alkonyillatot hozó levegő irányába, a szabadságba.

Szükségünk van az ön segítségére, ezért arra kérjük, a lentebb látható kerek Facebook ikonra kattintva ossza meg ezt az írást, hogy mások is megtalálhassák.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL