Benkő AttilaAz unalom néha egészen furcsa dolgokra ragadtatja az embert. Gondolom, sokan emlékszünk a Hét mesterlövész című westernfilm sztorijára, melyet az egyik főhős mesélt a film egyik nevezetes jelenetében. Egy emberről szólt El Pasóból, vagy mit tudom én honnan, aki meztelenül beleugrott egy kaktuszbozótba, ami pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Mostanában olykor írogatok ezt-azt, ha unatkozom, de korábban megesett már, hogy szokatlan dolgokra ragadtattam magamat.
Mint azt egy korábbi írásomban már említettem, ezelőtt 28 esztendővel az Állatkertben dolgoztam éjszakás biztonsági őrként. Az alábbi eset is akkor történt, és bizony nem sokkal volt különb ötlet az El Pasóban történteknél.
Lacikával voltam éppen szolgálatban, aki egy köpcös, alacsony, rendkívül mókás figura volt, egyszerű vidéki parasztfiú. Este nem sokkal a munkaidő kezdete után a két farkaskutyával, Ladyvel és Lilikével hátramentem, hogy a hátsó gazdasági bejáratot is bezárjam. Az út egy karám mellett vezetett, ahol a hazánkban őshonos szürke marhák voltak. Hatalmas és lenyűgözően szép állatok. Volt köztük egy bika, aki ilyenkor mindig odajött a karám széléhez egy kis etetés reményében. Ilyenkor fogtam egy-két marék szénát, amit a kezemből szépen elmajszolgatott. Ezúttal is ez történt. Néztem ezt a csupa izom teremtményt, ahogy eszik, és egyszer csak bevillant egy kép a Toldiból: a vágóhídról elszabadult bika puszta kézzel való megfékezésének képei.
Vajon menne ez nekem is? Ki kell próbálnom, ha nem is pontosan úgy, ahogy az a méltán híres elbeszélő költeményben olvasható.
Hoztam még egy kis szénát és leraktam a földre a karám széléhez. A bika odajött egészen közel és lehajtott fejjel eszegetett. Benyúltam, megragadtam a két szarvát és megpróbáltam az állatot lecsavarni a földre. Meg sem moccant, még az evést sem hagyta abba. Midőn az újabb próbálkozáshoz erőt gyűjtve hátranéztem, tőlem két-három méterre mozdulatlanul ült a két kutya, merev tekintetükből a nyilvánvaló értetlenkedéssel vegyes leplezetlen kíváncsiság nézett vissza rám. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon most mit gondolhatnak rólam, és ettől röhögnöm kellett. Aztán minden erőmet összeszedve ismét csavarni próbáltam a bika fejét, aki valamit most már észrevehetett, mert két falat széna között tett egy gyors, apró mozdulatot a fejével, de csak úgy mellékesen. Ettől az apróságtól majdnem kiszakadt a karom. A nagyobb baj viszont az volt, hogy a hirtelen rántástól előreestem és bevertem az államat a karám szélébe, egy jól látható darabon lehorzsolva a bőrt róla. Feladtam.
Mikor visszaértem az első kapuhoz, Lacika kérdőn nézett rám, hogy mi történt, mi az a seb az államon. Elmondtam neki, hogy egy híres irodalmi alkotástól ihletet kapva kísérletbe fogtam, és bizony az balul sült el.
– Kipróbáltam, milyen erős lehetett Toldi Miklós – kezdtem a magyarázatot Lacikának.
– Kicsoda? – kérdezett vissza.
– Toldi Miklós. Tudod, aki…
– Tudom, tudom hát. Ő itatta a malomkőből István királyt.
Miután egy eleinte végtelennek látszó röhögőgörcsöt követően összeszedtem magam, nekiláttam Lacika rövid közlésének uszkve tizenöt darab tárgyi tévedését tisztázni. Elégedetten láttam, ahogy rendeződnek a gondolatai, és lassan-lassan minden a helyére kerül. Közben azért Lacikának is szöget ütött a fejébe, hogy vajon neki sikerülne-e az, ami Toldi Miklósnak. Tudtam, hogy nem bír a vérével és muszáj megpróbálnia.
Amikor ismét hátraértünk a szürke marhákhoz, a bika ismét megjelent, egy-két kisebb szénacsomót remélve. Leraktuk neki a földre, mire Lacika beleköpött a tenyerébe és nekiállt az erőmutatványnak. Semmi. A bika csakúgy, mint az én esetemben, jóformán nem is észlelte, hogy valaki a szarvába csimpaszkodik.
– Moccanj már, az anyád szentségit! – nyögte erőlködve Lacika.
Az állat talán megértette és a szívére vette az édesanyja emlegetését, és tett a fejével egy, az előzőnél sokkal határozottabb mozdulatot. Lacika elemelkedett az anyaföldtől és egy-két méterre oldalt hasra vágódott. Megijedtem.
– Minden oké? Egyben vagy? – kérdeztem gyorsan.
– Persze, semmi gond. Csak beletenyereltem egy tehénszarba, hogy rohadna meg!
Én röhögtem, a bika szeretett volna még egy kis szénát, Lacika meg a szaros kezét dörzsölgette egy szénacsomóval és közben félhangosan, mintegy magának dünnyögve zsörtölődött:
– Ekkora egy baromságot! Na, bekaphatja az a Petőfi is!