Majoros SándorA metrókijáratnál egy nénike nemzeti érzületet árult. Megsajnáltam, odamentem hozzá, gondoltam veszek tőle valamit ebből a portékából. Kiválasztottam egy tételt és fizettem. A nénike mosolyogva adta a kezembe, hogy „hí a haza” és szép napot kívánt.
Továbbmentem, kezemben a hí a hazával. Kicsit zavart, hogy pont ez jutott, mert ugye ez olyan pórias. Miért hí és miért nem hív? Belvárosi környezetben az ilyesmiért meg is szólják az embert, vagy mert a megszólás is elavult, inkább kikezdik a közösségi médiában. Nagyokat röhögnek rajta, hogy még magyarul sem tud rendesen, mégis üzenget.
Mert mi az, hogy hí (hív) a haza? Mire föl? Ki engedelmeskedik manapság az ilyen felszólításnak? Tán azt várja, hogy feladjam miatta a szabadságomat? Azt, amit az ősök alanyi jogon kivívtak számomra, és ami az életem elemét képezi? Lemondást vár, meg áldozathozatalt? És mindezt ebben a nagy összemosódásban, amikor Alaszkától Göcsejpusztán át egészen a Tűzföldig minden egyforma? Ugyanazt a steppelt kabátot hordja férfi és nő, de még az LMBTQ is, és ugyanazokat a sorozatokat nézi. Miért éppen a haza lenne az, ami megkülönböztet?
Értem én, hogy kétszáz évvel ezelőtt még másként működött minden. Nem úgy éltek falun, mint városon, nem beszélve az országok közötti különbségekről. Mifelénk például azt sem tudták, mi az olívaolaj, most meg literszámra vehetjük, csakúgy, mint a görögök meg a trójaiak, ahol ez őshonos. Bárhol, bármi elérhető, és megvehető. Nem értem, mit akar ezek után még a haza.
Azt mondják, nem a ruha teszi az embert, hanem a gondolkodásmód. Ez emeli fel a hazát a fogyasztói reflexek fölé. Azért hív – vagy hí –, mert mi, itt a Kárpát-medencében másként vélekedünk az élet nagy kérdéseiről, mint tőlünk keletebbre, vagy nyugatabbra. Nem szeretjük például azt, ha nagy, szőrös bácsik molesztálják a gyerekeinket. Mondhatnánk, a haza egy kötelék. A haza az is, amikor az ember önként hajlandó lemondani a szabadsága egy darabjáról, mert belátja, hogy együtt könnyebb. A szabadság a gázpedál folyamatos nyomva tartása, egy önpusztító illúzió, ami előbb-utóbb tragédiához vezet. Csakis azért, mert sem a saját életünk rendbetételében, sem egyéb ügyekben nem vagyunk Einsteinek. Muszáj tehát szabályozni a szabadságot, mert ha ez nincsen, eluralkodik a gátlástalanság.
A hí a haza azt jelenti, térj észhez, lásd be, hogy a kevesebb több, és hogy addig vagy biztonságban, amíg a feltétel nélküli egyenlőség zúgó áradatában ki tudsz magadnak csikarni egy kis különbözőség-szigetet, amin megtelepedhetsz.
Ezen tűnődtem elfelé ballagva a nénikétől, aki a metrókijáratban nemzeti érzetet árult. Adtam neki egy ötszázast, amin jószerével egy kávét sem vehet, de ő sem kínált sokkal többet. Az, hogy hí a haza, ma már csak rejtvény, és a megfejtést nem teszi könnyebbé a Google. Mindegy, kár ezen bosszankodni, mert ha azt vesszük, még jól is jártam. Kaphattam volna például a rongy életet vagy a haza becsületét is. Akkor most komoly bajban lenné(n)k.
Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.