Nostradamus és a rémhírek

2020-05-21
851 olvasó

A modern korra jellemző felületességgel azt hihetnénk, a rémhír egyértelműen az, ami. Ha például azt kezdjük terjeszteni, hogy:

„Holnaptól minden utcára kilépő ellenzékit le fognak önteni nullás liszttel!”

akkor a napnál is világosabb, hogy belekergetjük magunkat a rémhírterjesztés ősbűnébe, amiért letartóztatás és börtön vár ránk. Ez a következménye annak, hogy valótlant állítva pánikot gerjesztettünk a jóravalóan békés lakosság körében. Fontos viszont megjegyezni, hogy a hangsúly nem a valótlanságon van. A gondot a pánik okozza, mert az törvényileg szabályozhatatlan. A működése nagyon hasonló ahhoz a szituációhoz, amikor a kertünk végében lévő dombról kiderül, hogy egy vulkán, és egyszer csak kitör. Onnantól pedig nincs apelláta: menekülni kell, amilyen gyorsan csak lehet.

Érdekes lenne most azzal szórakozni egy kicsit, hogy a valótlanság mennyire szőtte át az életünket, de ez ingoványos talaj lenne, ráadásul, aki gondolkodik, magától is tudja a választ: nagyon. Olyan korban élünk, amikor senkitől, semmit nem szabad elhinni, főként nem azt, amit a két szemünkkel látunk, mert az többnyire csak trükközés a fénnyel meg az árnyékkal.

Visszatérve a példánkra, hogy minden utcára kilépő ellenzékit le fognak önteni nullás liszttel, az átlagember, akinek jó érzése van, és nem is agyalágyult, azonnal pánikkeltő rémhírre gondol, és rettentően fölháborodik. Az ok, ami ezt filozófiailag alátámasztja az, hogy a rémhír mindig visszatetsző és gyalázatos. Márpedig a nullás liszttel történő fenyegetésnél aligha létezhet vaskosabb sértés, így ott vagyunk, ahol a kör bezárul.

Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy ez a bántóan lényegre törő példa abszolút kimeríti a rémhírterjesztés fogalmát, és nemcsak hosszába, hanem keresztbe is. De ha megállunk, és mélyebben megvizsgáljuk a fent vázolt művelet mikéntjét, rájövünk arra, hogy ez a lisztes ügy sokaknak direkt tetszene. Az ellenzékiek kétségtelenül nem tartoznának ebbe a kategóriába, de azok, akik másmilyen nézeteket vallanak, ezt a performance-ot a vágy és a valóság hőn áhított egyesüléseként tretíroznák, és eszükbe sem jutna reklamálni. Megkockáztatom, hogy a hír kapcsán örömködők és dühöngők százalékaránya nagyjából ugyanaz lenne, vagyis a rémhír erősen relatív.

Más kérdés, ha egy olyan kitalációt kezdünk terjeszteni, ami nemtől és/vagy politikai hovatartozástól függetlenül mindenkit egyformán sújt. Ha történetesen azt mondom: holnaptól egy kertek alatt sunyiban érkező üstökös véget vet a világnak, gyaníthatóan egybezár ellenem a kormánypárt és az ellenzék. Azért következtetek erre ilyen magabiztosan, mert a józan ész azt mondatja: nincs olyan agyalágyult idióta, aki önmaga léte ellen fellázadna.

Márpedig van, és nem is kevés. Gondoljunk csak azokra a magasan iskolázott emberszerű lényekre, akik önfeláldozó, önmegsemmisítő odaadással fogadják be azokat, akik a hozzájuk hasonlók kiirtását szorgalmazzák. A józan észnek tehát semmi köze sincs a rémhírek leleplezéséhez, sőt, biztosra vehető, hogy ha az a bizonyos üstökös tényleg bekopogna hozzánk, nem egyen lennének, akik ennek ujjongva tapsolnának.

A levezetés végeredménye innentől az, hogy a rémhír csak egy politikai kategória, mert a ránk váró borzalmas jövő ténye már nemcsak hogy kézzel fogható, hanem itt kocsonyásodik a tenyerünkben. Lehet róla mondani bármit, lehet szépíteni, kozmetikázni, és ha valaki nagyon okoskodik annak a fejére is koppintani, de attól még olyan, amilyen. A rémhír ugyanis hasonlóan viselkedik, mint a vírus: mindig itt volt közöttünk, részét képezte az életünknek, és volt, hogy foglalkoztunk vele, volt, hogy nem. Se nem túl hosszú, se nem túl rövid életem során már vagy egy tucat világvégét éltem túl, kezdve az Ikarusz kisbolygó 1968-as földközeli látogatásától egészen a mostani koronavírusig, de ezek a pánikkeltő, hol itt, hol ott fölbukkanó jövendölések eltörpülnek minden idők legnagyobb jövendőmondója és egyben rémhírterjesztője, Michel Nostradamus munkássága mellett. Ő ugyanis mást sem csinált, csak rémhíreket gyártott és terjesztett. Centuriáiból sosem az optimizmus kunkorodik elő, hanem a ránk váró lidércnyomásos pusztulás. Mintha ezek volnának az emberiség útjának főbb jelzőtornyai.

Azt ugyan nem mondom, hogy a rémhírterjesztés potomság, mert amióta létezik a közösségi média ennek más a hatásmechanizmusa, mint Nostradamus idejében volt, de meggyőződésem, hogy az ilyesmit nem törvényi szigorral, hanem ügyesen adagolt ellenméreggel kell orvosolni. Valahogy úgy, hogy a fölbukkanó és gyorsan terjedő menedemondák  útját keresztbe vágjuk az igazi, őszinte, tényfeltáró és valódi információt hordozó cáfolatokkal. Nem elég azt mondani, hogy aki az ellenzék által terjesztett lisztes propagandát széthintette, az hazudik, mert a hazugság egy másik megvilágításból mindig igazság. Elő kell lépni, és egyenes tartással kiállva a nyilvánosság elé, részletesen meg kell magyarázni, miért ostobaság ilyesmiben hinni, vagy reménykedni. A lényeg éppen ez: a hit és a reménykedés szálait is el kell varrni, mert ez a dolog – ahogy mondtam – mindig kétirányú. Nehéz, de szép feladat ez, embert kíván és embert próbál, nem csoda, hogy alig akad rá vállalkozó, de ebben a munkanélkülivé vált világban talán erre is lesz majd álláshirdetés.

 

A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL