Odalent délen

Képeslapféle Ulcinjből

Montenegró kis ország, alig fele akkora, mint a Dunántúl, mégis hihetetlenül nagynak tűnik. Ha olyan sima lenne, mint az Alföld, el sem lehetne benne tévedni, de mert szinte a felhőkig érnek benne a hegyek, nem árt tiszteletteljes alázattal megközelíteni.

A kontinens belsejéből egyetlen fő útvonal vezet le ide, a Moracsa folyó kanyargását híven követő, jó állapotú, de a túlméretezett gépjárműforgalomhoz képest igencsak keskeny járat, ami úgy préselődik be a sziklák közé, mint az emlékkönyvbe rejtett virág. Létezik egy másik út is, a jugoszláv időkben az Adria partján épített Jadranska Magistrala, de montenegrói szemszögből ez egy kissé meg van bélyegezve: a polgárháború idején a Jugoszláv Néphadsereg ezen vonult végig, amikor megtámadta Dubrovnikot. A nyugati turisták mégis ebből az irányból csorognak le Montenegróba, mert Szerbia nekik hatalmas kerülőút lenne, ráadásul Horvátország gőzerővel építi a Splitet Dubrovnikkal összekötő autópályát. Nekünk, magyaroknak marad a Moracsa kanyonja, ahol a lassú haladásért bőségesen kárpótol az elénk táruló látvány.

Nem tudom, milyen módszerrel szokás kideríteni, hogy egy ország területe hány négyzetkilométer – talán a csupasz térképen végzett felületszámítással? – de ha valaki sztaniolpapírt borítana Montenegró hegyeire és völgyeire, és utána kisimogatná a hüvelykujja körmével, ahogy gyerekkorunkban tettünk a csokipapírral, lehet, hogy a hivatalosnál háromszor-négyszer nagyobb felületet kapna. A hegyek itt túlzás nélkül az égig érnek, közöttük pedig olyan mélyek a hasadékok, hogy szinte belevágnak a föld elevenjébe. Itt van a Tara folyó völgye, ahol Európa egyik utolsó megmaradt őserdeje található, és nem messze innét kanyarog a Sutjeska, amely véres partizáncsaták színtere volt a második világháború idején.

Ez a vidék nem bővelkedik történelmi hírű látnivalókban – a Moracsa kolostor az egyetlen megnéznivaló kivétel –, de a táj több mint hátborzongató. A folyócska vonulatát hűen követő autóúttal versenyezve egy vasútvonal is meg-megvillan a hegyek között, a száz viadukttal és alagúttal megtűzdelt Belgrád-Bar sínpálya. Néhol egészen olyan, mintha valamelyik bizarr mese díszlete lenne: szédítő magasan ugrál szikláról sziklára, hogy aztán nyom nélkül eltűnjön egy szakadék peremén, vagy valamelyik csúcs mögött. A jugoszláv időkben ezen a vasútvonalon bonyolódott le Belgrád szinte egész, a tengerhez köthető áruforgalma, de hogy Szerbia és Crna Gora különválását követően miféle terheket szállítanak rajta, azt csak találgatni lehet.

A hegyek közt fészkelődő montenegrói városok – még a nagyobbak is, mint pl. Podgorica vagy Cetinje –, harmonikusan illeszkednek a tájba. Nincsenek körülöttük olyan kiégett, szétrongyolódott ipartelepek, amelyek mind a mai napig százszámra csúfoskodnak a volt szocialista államokban. Crna Gora megúszta ezt a sorsot, főleg azért, mert itt jóformán nem is létezett ipar (a régi, jugoszláv időkben csak egyetlen crna gorai termékről tudtunk, a niksityi sörről). A turizmus sem igazán működött akkoriban, mert a szerbek is inkább Dalmáciába jártak nyaralni, és ha lehetőségük volt rá, ott is vettek maguknak telket. A montenegrói tengerparton csak a Kotori öböl, Budva és Sveti Stefan tartotta a versenyt a horvát nyaralóvárosokkal, de a polgárháború után minden megváltozott. Szerbia elveszítette a horvátországi kapcsolatait, így minden érdeklődésével a montenegrói tengerpart felé fordult. Nem kétséges, hogy a crnagoracok emiatt gondolták úgy, hogy a turizmusból önálló országként is meg tudnak élni.

Ulcinj nem igazán jelentős és még kevésbé érdekes tengerparti település a montenegrói tengerparton, de övé az ország legdélebbi városának címe. Alig pár kilométerre van innét az albán határ, ám odáig eljutni korántsem egyszerű: a Bojana folyó deltavidékén kéne átgázolni, ami majdhogynem lehetetlen. Északabbra pedig ott a fél Balatont kitevő Shkodrai tó, ami szinte elvágja Ulcinjt a külvilágtól. A régi időkben ezen a vidéken vonultak át a Jeruzsálem ellen induló keresztes seregek, és itt zörögtek páncéljaikkal a bizánciak kincsére áhítozó normannok, de aztán a fontosabb kereskedelmi útvonalak másfelé tevődtek és Ulcinj, az Adriai tenger bejáratát ellenőrző masszív erődítményével, megmaradt poros kis halászfalunak.

Nem hiszem, hogy van olyan magyar turista, aki kifejezetten ide vágyik. Az albán határ közelsége, és a viszonylagos elzártság miatt olyan képzetek alakulnak ki az emberben, hogy ez a hely a nyugalom, és a csönd fészke, ahol alig pár turista lézeng az utcákon. Ezt a tényt látszik megerősíteni az is, hogy a nagy kikötőváros, Bar után a part egy hosszú szakaszon teljesen alkalmatlan a fürdőzésre, logikus tehát, hogy ez Ulcinjban sincs másként. Ráadásul az út egy darabon el is távolodik a tengertől, és beveszi magát azok közé a bozóttal borított mediterrán dombok közé, amelyek nemcsak, hogy jellegtelenek, hanem egyenesen lehangolók. A város emiatt hirtelenül és meglepetésszerűen bukkan föl a dombhátak mögötti síkságon, és egy keskeny völgyjáraton, amelynek mindkét oldalán építmények tornyosulnak, kifúrja magát egészen a tengerig. A valamikori óváros egy patkó alakú, homokpartos öbölben ér véget, amely fölött masszív bástyafalak hivalkodnak. Egy dzsámit és egy öreg óratornyot leszámítva egész Ulcinjban ez az egyetlen történelmi emlék.

Nem kellenek Sherlock Holmes-i képességek ahhoz, hogy kiderítsük, a hajdan volt halász, majd kalózvároskát jócskán földagasztotta a turizmus. Csöndes utcát mikroszkóppal sem lehet találni, nyugalmat pedig még ennél is nehezebben. A nép – szinte kizárólag szerbek – reggel hosszú hangyavonulatban özönlik le a tengerhez, estefelé pedig gumiágyastól, nejlonkrokodilostól és hűtőtáskástól visszacammog a város tetszőleges pontjain föllelhető szálláshelyére, hogy egy gyors puccba vágást követően ismét visszainduljon az óvárosba, korzózni. Ekkor már a csevapsütődék és a műnépzenével vendéget csábító resztoránok is teljes gőzzel üzemelnek, úgyhogy a lárma európai fülnek szinte elviselhetetlen.

Ulcinj szűk főutcáján ott tolakszik szinte az egész Balkán. Legtöbben szerbül beszélnek, mert hiszen ez a hely a másfélszáz eurós átlagfizetést felmutató Szerbiának is megfizethető, de mert az őslakosok 80 százaléka albán, szinte teljes a nyelvi káosz. Nyugati turistát csak elvétve lehet itt látni, illetve hallani. Olyan ez a csücsök itt  Montenegró alján, mint az italrétegekből álló koktél legnehezebb komponense, amely tudvalevőleg legalulra süllyed. A kispénzű szerbek valóságos Mekkája ez a hely. A szülők itt demonstrálják a gyerekeiknek azt a tengert, ami huszonvalahány évvel ezelőtt nekik nem is volt olyan nagy szám. Akkor még válogathattak a szebbnél szebb partszakaszok között, sőt, az is lehet, hogy a vállalatuknak saját nyaralója volt valahol a makarskai riviérán, de aztán jött a polgárháború és az aranyéletnek vége lett. A 90-es években született szerb gyerekek többségének már csak Montenegró nem túl frekventált partszakaszai maradtak, de miként az ulcinji példa mutatja, ezeken is lehet tobzódni.

A város egyetlen valamire való strandja, az úgynevezett Mala Plazsa (kis strand) méltó a nevéhez: alig pár száz méter hosszú, vagyis erre a helyre kell bepréselődnie mindenkinek, aki nap- és vízfürdőzésre vágyik. A tenger itt annyira sekély, hogy ötven métert is lehet benne gyalogolni, és még mindig leér az ember lába. Mesterséges beavatkozásra utaló módon véges-végig szürkésbarna homok borítja, tehát ideális napozó- és pancsolóhelye lenne a teljes létszámban (nagyszülők, szülők, gyerekek) idelátogató családoknak, ám a kis strand több sebből is vérzik. Legnagyobb sebesülése a már-már embertelennek mondható zsúfoltsága: az egymásra tolt napernyők alá nemhogy a fény, de a levegő is nehezen jut be. Alattuk különféle embertípusok – homokkal játszó gyerekek, teljesen felöltözött nagymamák, félcsupasz matrónák, testes családapák, és a természetes akadályok között szlalomozó strandárusok – tömege. Egészen sokkoló látnivalókban sincs hiány, amíg élek emlékezni fogok például arra, hogy egy tátott szájjal lihegő, halottfehér kisbabát vastag pokrócba bugyolálva, leszíjazva toltak egy zörgő babakocsiban. De a többség azzal az önsanyargató horrorral is megelégszik, hogy csak elüldögél ebben a zsúfoltságban, amit semmilyen észjárással sem lehet megérteni, mert ezt sokkal emberibb körülmények között megtehetnék valamelyik kiskocsmában, esetleg a szálláshelyük teraszán. A strand legnagyobb bukéja mégis az, hogy a közvetlen közelében vaskos szalonitcsövön ömlik be a szennyvíz a tengerbe. A városvezetés mentségére legyen mondva, a biztonságos fürdőzést jelző bóják e hely előtt éles kanyart vesznek, és ha jelképesen is, de lezárják a közvetlen odajutást.

A szardíniásdobozra emlékeztető strandélet fakó semmiség ahhoz a tolongáshoz képest, ami naplemente után veszi kezdetét. A fürdőzők ekkor a legmenőbb kínai cuccaikban pompázva jelennek meg a homokpad előtti korzón, és lusta hömpölygéssel múlatják az időt. A vendéglőkből kiüvöltő népzene annyira fölerősödik a környező hegyoldalakon, hogy jaj nekünk, ha nem vagyunk a műfaj szerelmesei. Mivel Barcelonával vagyunk nagyjából egy földrajzi szélességen, itt a leghidegebb telek idején sem csökken plusz öt fok alá a hőmérséklet. A citrom és a füge a maga természetes módján érik az út szélén, és öreg olajfákban sincs hiány. Akármekkora is nap közben a forróság, estefelé mindig fújni kezd egy kis szellő a tenger felől, de ez nem képes kitakarítani a patkószerűen zárt korzóról a füstöt meg a olajszagot. A vízzel errefelé takarékoskodni kell, de a kocsmárosok alkonyatkor mindig föllocsolják a portájuk előtt az aszfaltot, ami nehéz, köhögtető párát eredményez. Nincs más menekvésünk, mint leülni valamelyik teraszra és belülről nézni ezt a magyar szemnek szokatlan kavalkádot, ami egyszerre ősrégi és vadonatúj, és szinte egy időben gerjeszti az emberben a kíváncsiságot meg a bosszúságot. A balkáni kultúra egyszerűsége veszekszik itt a globalizáció komplikáltságával, és hol az egyik, hol a másik kerekedik fölül.

Ma már nem sok ilyen helyet lehet találni Európában, és Ulcinj is folyton változik. A szocialista időkből származó nyaralókat lassan, de biztosan fölvásárolják a külföldi cégek, akikről boírtékolható, hogy nem a balkáni feelinget fogják erősíteni. A régi Ulcinj, és vele együtt a jugoszláv hangulatot árasztó montenegrói tengerpart fokozatosan elvész, átadva helyét a modern, csillogó, akvaparkos világturizmusnak. De ez nem holnap lesz, és nem is holnapután. Ulcinjt egy darabig még biztosan olyannak látjuk, ahogy ebben a mostani állapotában kinéz: néhol idegesítő, néhol csábító, de sohasem közömbös. Mint a Balkán.