A legnagyobb arcaim egyike Jakab, vidéki kocsmánk dísze, törzsgárdistája, akit előreengedek a számtalan alak közül. Úgy tartják, kissé fogyatékos, ami észbeli képességeit illeti. Az első mondatok Jakabéi, mert tanulságosak és tanulmányra méltóak. Jakab kis magánéleti elmélkedésünkbe úgy kapcsolódik be, hogy legutóbbi élményeit megosztja velem és (a pultos lánnyal persze).
– Ó, engem is környékeznek. Most, hogy ilyen ínség van! Tudjátok van egy pár nő, aki pályázik rám egy gyerekkel, két gyerekkel. Rájöttek, hogy van egy kis spórolt pénzem, azt mondják, költözzek hozzájuk. No persze, költsem csak a tartalékomat a gyerekre, aztán, ha elfogy, kiraknak, mint macskát…
– Egy asszony azt mondta nekem, nagyon bölcsen, hogy más gyerekét nem nevelheted, csak költhetsz rá – vágok közbe, nehogy az idézet vége rosszul mutasson a facebookos posztomban.
– Pontosan így van! Eleinte minden nagyon jó, aztán meddig tart az ilyen szerelem?
– Amennyi pénzed van, Jakab – mondom neki.
– Hát ezt… – mutatja behajlított alkarjával Jakab a Kodály-módszernél is ismertebb egyezményes jellel.
Én azóta már nem hiszem el, hogy Jakab fogyi. Okosabb nálam.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.
Kattints a Donate gombra, és egy tetszőleges összeggel segítsd a munkánkat! Köszönjük!
