Egy amerikai író hóba írja a történeteit. Nem folyamatossan, hanem szavanként, jártában, keltében, ahogy a véletlen és az alkalom adja. Figyelemre méltó kezdeményezés. Főként annak tükrében, hogy az irodalom az információs szabadság korának kezdete óta kétségbeesetten próbálja megtalálni önmagát. A könyvnek nincs már meg az a varázsa, ami ötven-hatvan évvel ezelőtt még megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Minden pörög, vibrál és változik körülöttünk, az irodalom – de főleg a hosszúpróza – pedig időigényes elfoglaltság. A zsebben hordozható kütyüknek hála(?) ott van a kezünk ügyében az egész világ. Minden titok, trükk és tudás azonnal elérhető. Ennek kiteljesítésére használjuk az elménket, nem pedig regényolvasásra.
A könyv ugyan még nem halt meg, de egy fanatikus kisebbség kivételével alig érdekel valakit. Az irodalom emiatt új utakat kénytelen keresni, ami olykor eszement próbálkozásokra sarkallja az írókat. Volt már tetoválásokból készült regény – a mű fragmentumait több ezer önkéntes bőrére vitték föl, akik aztán szanaszét mászkálva alakították ki azt a sokféle olvasatot, ami egy értékes írásmű jellemzője. Nem tudni, mekkora sikert ért el ez a kezdeményezés, de most, íme, itt van a hóregény, ami megint csak egy érdekes kísérlet. A hagyományos művek eközben csöndben vívják a maguk élethalálharcát. Ebben a kütyüparádéval áthatott világban egyáltalán nem véletlen, hogy szinte csak a rövidebb műfajok – tréfás bökvers-kötetek, gyermekirodalomszerű kiadványok és a hölgyeket célzó emocionális töltetű munkák – képesek fennmaradni a víz felszínén.
A hóregénytől ezért meglehetősen sokat remélek. Hátha éppen ez hozza meg azt a megváltást, ami a művészet és a természet összekapcsolódásának alapfeltétele. Mert egy hóregény elolvasásához rengeteget kell csúszni, mászni, ami ugye, a keringésnek is jót tesz. Ezzel pedig megérkeztünk az egészséges élet felségterületére, a virtuális Édenkertbe.
Már csak egy kiadós havazás hiányzik, hogy íróként, olvasóként kibontakozhassunk.
