Őszirózsát ne

Amikor megnyekkent a csöngő, alig hallotta meg. Igaz, már egy éve csak a postás meg egy-két hivatali ember járt nála, nem csoda, hogy még a hangot is alig ismerte fel. Berozsdásodott, nyikorgott, mint egy kivénhedt macska, ha véletlenül a farkára lépnek. Amikor kinézett a konyha ablakán, és meglátta, hogy Terka áll a kerítésnél, elfogta a rosszullét. Le kellett ülnie a hokedlire, behunyta a szemét, hátha elmúlnak előle a fehér karikák. Vagy elmúlik Terka, na, az lenne a világ legnagyobb szerencséje.

A szíve egy nagyot dübbent, aztán sok apró kicsit. Ösztönösen el akarta zárni a gázt, de rossz felé tekerte a gombot, pillanatok alatt gőzfelhő csapódott az ablakra. Nokedlit akart főzni, tojásost.

A csengő egyre erőszakosabban szólt. Óvatosan állt fel, nagy levegőt vett, megigazította kopott fekete pöttyös otthonkáját, itthonra jó. Meg a kényelmes mamusz is. Lassan kicsoszogott a veranda ajtajáig. A kerti pocsékszürke járólapot még az ura rakta le, itt-ott találomra más színnel kiegészítve, hogy elég legyen a kapuig. Bezzeg a szomszédban egyforma égkék, csak az 5. volt piros, lehet, jelentett nekik valamit. Évfordulót. Az ég rogyjon rá! – gondolta, és nem is tudta, kire vagy mire érti. A hetedik lap megbillent, elég kontár munka volt. Mármint az övéké. Megállt, kicsit összehúzta a szemét, úgy nézte az utcán ácsorgó nőt, akin most is szép őszi kabát volt, halványszürke, meg sárga kis sál a nyakában. A haja frissen festve, rozsdabarnára. Nem is csoda, hogy összeszűrte vele a levet az ura, ezt beszélték a faluban, még a saját lánya se csodálkozott rajta, tudta. Mindenki tudta, csak ő nem.

Álldogált, összehúzta a ványadt kis horgolt kendőt a vállán, foga van már ilyenkor a szélnek. Fájt a lába, a bal térde napok óta cipónyira dagadt, amíg hordta be a fát a cserépkályha mellé, a nagy ládába. Ha véletlenül leesik a hó, ne maradjon fűtés nélkül. A cukra is rendetlenkedik, be kéne menni a városba, már hetek óta esedékes lenne a labor. Nem megy, nem érdekli. Majd ha rászánja magát, buszra ül, és elintézi. A vérnyomáscsökkentőt is akkor kapja be, amikor már majd szétesik a feje. Mérni meg nem méri. Magas, mindig az. Idegi alapon, mondta az ügyeletes orvos vagy fél éve, ő meg elnevette magát. Azzal van baj, az idegivel. Elemet kéne venni a gépbe, de mindig elfelejti. Feledékeny is, de jó lenne elfelejteni mindent!

Egy éve, hogy meghalt a férje. Majdnem napra egy éve. Azt mondta, horgászni megy, felpakolt mindent a kismotorra, a zöld új gumicsizmát húzta fel. Morgott valamit, hogy majd jön, aztán ennyi volt. Ő egész nap szilvalekvárt főzött, hagyományosan, üstben. Dudorászott, a rádión olyan állomást keresett, hogy operett meg népi muzsika szóljon. Ha otthon volt Ferenc, nem lehetett. Akkor csak azt hallgathattak, meg nézhettek a tévében, ami neki tetszett. Sose kérdezte meg tőle, hogy ő ugyan mit szeretne. Pedig utálta a gyilkolós filmeket, amikor visítoztak meg lőttek, meg utálta azt is, ahogy szaporodnak az üres sörösüvegek a fotel mellett. Olvasni se tudott, rámordult, hogy zavarja a fény meg ne pocsékoljon, na, attól a 40-es égőtől, ami pislogott az olvasólámpában, a szeme folyt ki, az árammérő meg se mozdult. Minden reggel korán kelt, csendben, alig motoszkálva, először a kacsákat látta el, persze az övének nem volt olyan nagy mája, mint a szomszédé. Hogy ő milyen vak volt! Sose kérdezte meg, honnan tudja. A piskótája is magasabb volt, az ablakán még a légy is seggre esett – így mondta, ezzel a pocsék szóval –, és harsányan röhögött, csapkodta a térdét. A többi házi munkával ráért, az volt a fontos, hogy mire morogva, harákolva kijött a konyhába, kész legyen a kávé, megkenve a kenyér, oda legyen készítve a hideg ebédcsomag. Estére mindig meleg ételt ettek.

Öt után jött a busz, a ház előtt megállt egy pillanatra, unokatestvér volt a sofőr, a megállóig se kellett gyalogolnia, urasan utazott a gépgyárba. Később is megoldotta a hazajövetelt, amikor a fogát csináltatta. Alul-fölül hófehéret, csak úgy világított a ráncokkal szabdalt napbarnított arcában. Mint egy pasztareklám. Sokba került, nagyon sokba.  Bezzeg amikor az ő foga úgy fájt, hogy csillagokat látott, azt mondta, tegyen rá pálinkás kenyeret, és fütyörészve a komák után igyekezett, kártyázni.
Neki lehetett szó nélkül elmenni, egy nap kétszer tiszta inget venni, lefitymálni a vacsorát, semmibe venni az ő egész napi tevékenységét. Igaz, dolgozni nem járt el, csak lánykorában, meg egy évig azután, hogy férjhez ment. A téeszben kapott munkát, a tehenészetben. Emlékszik a kis bocik finom illatára, puha orrukat a kezéhez dörzsölték, csiklandozva, meg ahogy surrant a tej a sajtárba. Aztán jött a gépesítés, egyre kevesebb ember kellett, ő meg viselős volt a lányával, hát kimaradt a munkából. Az ura meg rátarti ember volt, mindig azzal hencegett, hogy el tudja ő tartani a családját. Azzal persze nem hencegett, hogy otthon egy szalmaszálat se tett keresztbe, és semmire nem értékelte, amit ő végzett. Művelte a kertet, disznókat tartott, aprójószágot.

Neki nem volt mosógépe, teknőben mosott mindig, az apósára is évekig. A lúg kimarta a kezét, vörös volt, fájt. Savanyúság, befőtt, lekvár annyi volt a kamrájukban, mint most a kisboltban. Kenyeret dagasztott, anyóséknak is sütött, s egyszer elszólta magát, ahogy megpihent a meleg konyhában, kirakva a heti kenyeret, hogy Ferenc hétszámra alig szól hozzá, a kislánnyal se törődik. Aznap este cefrésen jött haza, s akkora pofont adott, hogy leesett a szentkép a falról, és üvöltött, hogy ne hordja-vigye a szót, ne panaszkodjon, örüljön, hogy egy szoknyában elvette, árvalány létére, és nem lett belőle kocsmamári. Ne panaszkodjon, tegye össze a kezét minden nap nagy jó dolgában, pedig még fiút se volt képes néki szülni, csak ezt a sápkóros kislányt. A lány szakasztott mása volt különben apjának, bádogszürke szeme, piszkosszőke-fakó haja, meg gőg is volt benne módnélküli, két emberre való. Ő meg kiszolgálta őket, egyre csendesedett, de nem vette észre senki. Hozzájuk csak a férje rokonai jöttek, nagyhangú , kivagyi emberek, meg páváskodó asszonyok disznóvágáskor meg Ferenc-napra. Neki nem volt senkije. Ha néha elszaladt a sarki boltba, valaki mindig megjegyezte, hogy de jó helyre tette a fenekit, egyes gyerek mellé, nagy házba, eltartják. Hát el. Néha még az éjféli harangszót is hallotta, amikor a ruháját foltozta vagy moslékot kevert a nyári konyhában.

Amikor hozta a hírt a zavartan topogó vasutas – szembe lakott velük –, hogy jöjjön már, mert meghalt a Ferenc, azt se tudta, hova kapjon. Kendő után nyúlt, meg a cipőjét kereste, de a bakter csak legyintett, ne öltözködjön, csak ide kell átmenni a Terikéhez. Terikéhez? Aztán már ott is volt a házban, életében először, nem tartottak ők kapcsolatot sose. Az ura ott feküdt a dupla ágyon, fakóra szürkülve, kivillant a hófehér fogsora, a bal szeme félig kinyílva. A falon Szűz Mária a kisdeddel, meg egy csomó fotó, mindegyiken Terka. Gyereknek, fiatal lánynak, bálban, szüretkor. A sarokban színes tévé, a hangot lecsavarta valaki, egy fiatal pár éppen csókolózott.

Mióta nem csókolta meg őt Ferenc! – ez villant át rajta, és hirtelen leült az ágy szélére, megfogta a kezét, amin rajta volt az elvékonyodott jegygyűrű. Neki nem volt, arra nem futotta, az esküvőre is kölcsön kérte az anyósától. Ahogy felnézett, előbb a sarokba állított zöld gumicsizmát látta meg. Terikén hosszú bársony köntös volt, magas sarkú papucsából kilátszott pirosra festett körme.

A szeme feldagadva a sírástól. Egyre többen jöttek be a szobába, ő levette a kendőt a válláról, és letakarta vele az ura arcát. Messziről hallatszott a mentő szirénája. Már késő – mondta halkan, és felállt. Senki nem szólt utána, amikor kiment az ajtón. Most meg itt áll a háza előtt ez a cemende, ez a cafat – de nem tudta folytatni a ronda szavakat. Kinyitotta a kaput. Így közelről azért látszik rajta a kor – futott át rajta a gondolat. Puffadt az arca, fekete táska lóg a szeme alatt, ráncos a nyaka, az a semmi kis sál inkább kiemeli, mint eltakarja a tokáját. Ahogy meglebbenti a szél a frizuráját, kivillan a fejbőre. Hiába a divatos cipő, dagadnak az erek a lábán. Akkor látta meg kezében a lila őszirózsákat, a kis kosárban meg kapát, locsolókannát. Ő nem volt kint a temetés óta, azt se bánta, ha megszólják.  Álltak, egymással szemben, végül ő szólalt meg: – Ne vigyél őszirózsát. Utálta.

Megfordult, nem nézett vissza. Lassan végigment a kerti úton, a billenős lapot kikerülte, kicsit sáros lett a mamusza. Holnap bemegy a városba, elintéz mindent, kiváltja a gyógyszereket. Lehet, hogy beül a fodrászhoz, kér egy kis színt a hajára. Egy jó nadrágkosztüm se ártana, meg egy kényelmes új cipő. Elemet is venni fog, csak el ne felejtse. Majd felírja. Aztán vesz valami virágot is. Persze őszirózsát nem.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.