Panasznap

Katalin ül az irodájában és egykedvűen dobol tollával az íróasztalán. Lelkét a fásultság súlya üli meg. Munkahelyi íróeszköze monoton ritmust ver, melyen, apró, kitüremkedő betűkből kirakott Városi Bíróság felirat ugrál fel-le szemei előtt. Tekintetét rabul ejti a toll mozgása és percekig csak bámulja, míg agyában semmi más nem marad, csak a ritmus és a felirat táncának hipnotikus egysége.

Nagyot sóhajt, és a műanyag sávokból álló, összehúzható függöny résein át kitekint a bíróság kerek ablakán. Megszemléli a csupán néhány háztömbből álló lakótelep épületeit, végigméri az utca egyetlen fáját, amely ebben a kora nyári időszakban gyönyörű rózsaszín virágokat bont, és rezzenéstelenül veszi tudomásul, hogy a bíróságtól karnyújtásnyira lévő kocsmában már buzog az élet, de legfőképpen a csapolt sör és a tüske.

A kefirhez vásárolt két zsömléje érintetlenül hever a bevásárló szatyrában, nincs még kedve enni, pedig úgy érzi az éhség már bekopogtatott gyomra ajtaján. Hallgatja, amint az nagyokat kordul, de most jobban esik neki az önsajnálat keserű szellemi tápláléka.

Egyszóval minden nap olyan, mint az előző, és olyan, mint a rákövetkező. Ebben a hivatalosan városnak nyilvánított porfészekben – ahogy Titi, a bíróság kiégett lelkű biztonsági őre szokta mondani „szarfészekben” –, igazából nem történik semmi különös. Fogalmazóként komolyabb büntetőügyeket még nem bízhatnak rá, pedig úgy érzi, hogy képes lenne legalább olyan minőségben letárgyalni egyik-másik ügyet, mint a folyosó túloldali szobájában terpeszkedő nagy seggű bírónő. Igazságtalannak érzi, hogy a kialakított rendszer rendkívül lassú előmenetelt ígér, és neki, míg bíróvá fel nem kenik, addig bizony maradnak a röhejes szabálysértési ügyek, meg a panasznap. Igen, a panasznap.

Minden pénteken erre kerül sor, és ma bizony az a nap van. Úgy érzi, szürke emberek tengerén, idegesítő problémák és agyat zsibbasztó sirámok és kérelmek között kell a jog hajóján az önuralom kormánykerekébe kapaszkodnia.

Imike diszkrét kopogása hallatszik. Egy madárembrióhoz hasonlatos fej kúszik elő az ajtó nyílásából, apró, fekete bajsza alatt húzódó vékony szája sem teszi vonzóvá a fiatal adminisztrátort. Szavai peregnek, de halkan, majdhogynem megalázkodóan szól.

– Katika! Katika! Jöttek hozzád. Leültettem odalent. Elég érdekes figura. Vagyis…vagyis nő. Bocsánat.

Katalin kényelmes tempóban lesétál a lépcsőn a földszintre. Esze ágában sincs lifttel menni, minél később ér le, annál jobb. A földszinten a két, egymással szembe nyíló tárgyalóterem között, három sorban egymáshoz rögzített székek, minden sarokban kamera, melyek képeit Titi és vagyonőr társa, Zsolt figyeli. A nőn kívül nincs más ügyfél a váróban. Katalin elsuhan előtte, morog valami köszönésfélét, majd magára zárja a tárgyalóterem ajtaját. Bekapcsolja a számítógépet, elrendezi az iratokat, ellenőrzi, hogy megfelelően működik-e a mikrofon, de mielőtt beszólítaná rajta a panaszost, Titi, a kiégett lelkű biztonsági őr surran be bizalmaskodó arccal, melyen az izgalom, és a sürgető mondanivaló keverékének rózsaszirmai lángolnak.

– Nem hiszed el! Megőrülsz! Tudod mivel jött? Valami hintóval vagy mi a szarral. Zsolti is csak lesett.

– Nem mondod – válaszol színlelt hitetlenkedéssel Katalin.

– De, de! – mondja hevesen, és kislisszol a teremből.

Kedveli ezt a figurát. Szabad szájú, néha egy bunkó, de jólelkű, és megbízható. Társa, Zsolt is hű szolgája a bíróságnak, de sajnos a kopogást, mint illendő cselekedetet nem ismeri, és olyan béna humora van, hogy többen látták, mikor az év végi ünnepi munkaértekezleten egy viccet elsütve, a bíróság elnök asszonyának a muskátlija percek alatt kiszáradt.

Katalin beszólítja a nőt. A nő határozottan lép be a tárgyalóterembe. Köszön, szó nélkül leveszi földig érő bundáját, karjára borítja, és megáll Katalinnal szemben. Katalin is köszön, majd jó fél percen át bámulja a nő halványkéken csillogó ruháját, a finom csipkék hullámait, az aranyszínű magas sarkú cipőit. Szőke haja kislányosan két sorban befonva, apró mellei előtt hullik alá egészen a köldöke vonaláig, feje tetején ezüstszínű korona pihen. Szép arcán türelmetlen felhő úszik át.

– Nevét kérem! – szólítja meg Katalin.

– Királylány – hangzik a válasz.

– Ennyi? Királylány?

– Nem. Sárkányné Királylány.

Katalin mély levegőt vesz.

– Miben segíthetek?

– Válni akarok!

– Kitől?

– Sárkánytól!

– Miért?

– Elgyengült. Öreg és hasznavehetetlen!

– Ezt hogy érti?

A nő büszkén felszegi a fejét, koronája pedig lassan csúszni kezd tarkója felé. Légiesen odakap, és helyére biggyeszti.

– Még lánykoromban rabolt el Sárkány. Egy éjszaka arra ébredtem, hogy tizennégy szem meredt rám, tizennégy orrlukból és hét szájból förtelmes füstszag áradt, majd erős karjaival megragadott, és kiszállt velem az ablakon. Tudja mekkora egy vár ablaka? Már ami a lakórészek ablakait illeti.

Katalin fejével jelzi nemleges válaszát, és úgy tesz, mintha lejegyzetelné a hallott információkat. A nő folytatja.

– Sárkány akkoriban még bizony igencsak sudár legény volt, manapság örülök, ha a barlang száján befér… Eleinte minden porcikám tiltakozott a kapcsolat ellen, főleg miután elmondta, hogy alig voltam tizenöt éves, mikor kinézett magának a kastélyban rendezett maszkabálon. Bár fiatal volt ő is, de vén kéjenc jelleme már akkor is bontogatta szárnyait. Gondolhatja, később mi várt rám… – a nő elpirul, apró mosoly jelenik meg íves szája sarkában, majd gyorsan összeszedi magát – Egyfejű sárkánynak öltözött, és maskarája mögül figyelt. Ezt követően nem volt más dolga, mint hogy türelmesen megvárta, míg nagyobbacska nem lettem, aztán lecsapott. De ezt már említettem.

– Igen, említette – helyesel Katalin – Van-e közös gyermekük, vagyonuk?

A nő jelentőségteljesen megköszörüli a torkát, de nem tudja eltitkolni a kérdés kényelmetlen voltát.

– Bevallom, idővel megkedveltem a férjem, de gyermeket nem kívántam tőle világra hozni. Nem akartam megalázó sorsot annak a szegény csúfságnak. Nevetség tárgya lett volna. A barlangunkon kívül nincs más vagyonunk, legfeljebb azoknak a szerencsétlen lovagoknak a kardjai, melyeket férjem otthonunkban oly büszkén gyűjtött össze. Az a sok gyenge fizikumú pojáca – lemondóan legyint –, azt hitték engem megmenthetnek. Mindegyik férjem üstjében végezte. Előtte jól megpörzsölte őket tüzes leheletével, csakúgy, az íze kedvéért. Tudja, nincs rossz íze ám a bukott lovagnak.

Katalin ekkor már látszólag sem jegyzetel, és arra gondol jobb is, hogy nem ette meg a kefirjét a két zsömlével. Gyomrát mintha valami nehéz és posványos üledék lepte volna el, de agya próbálta higgadtan értékelni az eseményeket. Az tűnt jó ötletnek, ha játékban marad.

– Nos! Miért is szeretne elválni férjétől?

– Mert megtört, kivénhedt és unalmas alak lett belőle – feleli egyszerűen a nő –, így elhagytam őt. Nemhogy egy lovag, de talán egy megtermett szúnyoglárva is leterítené. Lovagok sem jöttek már az utóbbi időben… Visszaköltöztem inkább apámhoz. A hintó is az övé. Hahh – és színpadiasan homlokához kapja kézfeje külső részét –, végre szabadság. Nem kell főznöm hét fejre, nem kell mosnom a hatalmas alsónadrágját, nem kell foltoznom a lángnyelvektől kormos ruháit, nem kell takarítanom a szőnyegre hullajtott pikkelyeit.

Katalin rosszallóan néz a nőre.

– Nem gondolja, hogy szívtelen dolog az, amit művel?

– Maga engem ne oktasson ki! – kiált a nő váratlanul, és arcát vérvörös pír árasztja el, szemeiben fekete láng lobban – Szép életet éltem az urammal, és én döntök felőle. Mindenben én döntök, megértette? Megértette???

A nő ekkor kitátja száját, és hét fej emelkedik ki belőle, mind a hét fej a nő dühödt arcát viseli. Katalin megrémül, a vészjelző gomb után csapkod ujjaival az asztal alatt, de nem találja. A nő szájából előkúszó fejek szájai is kinyílnak, és mindegyikből újabb hét fej bukkan elő a nő arcával, majd mindegyikből újabb és újabb egészen addig, míg a nő be nem szövi saját fejeivel a tárgyalóterem legkisebb zugát is, mint egy elburjánzott förtelmes növény, kiszorítva mindenhonnan a levegőt. Katalin küzd, ahogy tud, de a pánik és az oxigén hiány lehúzza valamilyen tudattalan, émelyítő sötétségbe. Mielőtt végleg elemésztené a feneketlen mélység, gondolatban egy lélegzetvételnyi időre Sárkány jelenik meg tudata széteső képernyőjén, s ezután mintha egy lépcsőn csúszna lefelé, melynek minden egyes fokába beüti fejét…kopp….kopp…kopp…

– Katika! Katika! Jöttek hozzád! Ébresztő!

Imike áll az ajtóban várakozó arccal. Katalin felemeli fejét az asztalról, tolla valahonnan lepottyan orra elé, homloka bőrén a „Városi Bíróság” felirat hirdeti büszkén magát. Kefirje és zsömléje érintetlen.

– Úristen! Elaludtam. Ki jött hozzám? – eszmél fel lassan, s miközben nyakához nyúl, mély lélegzetet vesz, szíve még mindig dobol mellkasa mögött.

– Nem mutatkozott be, csak annyit mondott válni akar. Nincs túl jó bőrben.

Katalin gyomra összeugrik.

– Mondd meg neki, ma elmarad a panasznap!

– Rendben – válaszol Imike, majd eltűnik az ajtó mögött.

Nem telik el három perc, Imike ismét kopogtat.

– Elment – közli –, de azt üzente, köszöni, hogy gondoltál rá.

[Beküldte: Halujan]