Papagájbecsinált Vérynél

2016-03-08
633 olvasó

Parbleu! – mondta türelmetlenül Pierre de Pompier márki, és csöngetett az ügyeletes szobalánynak.

Mikor belépett a szőke Yvette a pohár pezsgővel és egy tálca süteménnyel, a főúr rögvest tudta, hogy szerda van; ugyanis aznapokon szokott szőkét szeretni. De most, valahogy nem kívánta a tésztát, mert megérkezett Lady Mary Motherhood of Bottomfield, Londonból. Pedig azt remélte, sose látja viszont.

A Lady lehevert a rekamiéra, s szótlanul fixírozta a pimasz Pierre-t, akinek volt pofája meglépni a családi ékszerekkel; őnélküle! – Holott, együtt akartak szökni.
Csak azért, mert Mary bátyja, a hideg-meleg, büszke Lord Archibald, szélhámosnak vélte a márkit, és kitiltotta a palotából. Pedig már csak gyémánttal kivert ládikából is gazdagon turbékolhattak volna Pierre-el mindhalálig; nem beszélve a láda tartalmáról.

Mary, legjobban Matilda ősanyja, Hódító Vilmosné arany zseb-napóráját sajnálta, amit át lehetett állítani a téli időszámításra. Ezt az ereklyét már hétszáz éve anyai ágon az elsőszülött lány örökli. A Lordok Háza kérte is, hogy a Towerben őrizhessék, mint nemzeti kincset.

– De most nincs helye az érzelgősségnek! Megfizet a márki! – mormogta a Lady, és nem tévesztette meg Pierre hanyag testtartása. Tudta, a férfi szégyelli magát; s nem csak azért, mert gyáván megfutott a kastélyból bátyja elől. De most nem térhet ki Pierre a vallomás elől! Megszökni se tud tőle, mert a porosz ostromgyűrű hónapok óta bezárult Párizs körül.

Már sok nyomorult éhen halt a sikátorok mélyén vagy a padlásszobák magányában. Várható, hogy hamarosan kapitulál a főváros, hiszen III. Napóleon már szeptember óta fogságban van egy kasseli kastélyban. Persze Bismarcknak van ideje várni.

Na meg pénze se lehet a házasságszédelgő franciának, hiszen az ékszereket nem tudja értékesíteni. Aztán Londonban, a kötvényekbe fektetett vagyonát és az agáristállóját is elkobozták, mert csalt az Epsomi Derbyn.

Ugyanis a pónilovak versenyén az egyik nagy növésű agarát indította pici paripának maszkírozva; nem csoda, hogy megnyerte a nagydíjat. Csak a díjkiosztáson derült ki a csalás, mikor a márki lova véletlenül meglátott egy macskát…

– Vagy mégis lenne Pierre-nek kézpénze? – A Lady egy kicsit meghökkent a belépő szobalány láttán. – Honnan szerzett a márki süteményt? Hiszen az egy marék aranyba kerül!Az ostromzár elején a városnak volt még pár napra élelmiszertartaléka a lakosság ellátására, de ahogy teltek a napok, lassan már morzsányi sem akadt a boltokban, még az egereknek sem.

A kormány rögtön összeült, és egy bőséges munkaebéd után elhatározta, hogy kiméri a népnek az állatkert lakóit.

Másnap már elefántok rotyogtak apróra vágva a gulyáságyukban. Azért a nemzet nem tagadta meg magát; a franciákra oly jellemző galantériával, a legnagyobb elefántbika nemzőszervét elküldték Moltke, porosz főgenerálisnak, hogy tegye oda, ahova akarja…Az állatkertből meg egyre csak fogytak a lakók. Pláne, mikor néhány börtönőr átterelte a zebrákat a fegyházba, s evvel megoldották az elítéltek élelmezését. De végül, mikor elfogyott az utolsó gödény és a legapróbb búbos bankája is a városnak, már nem volt többé mit osztani.

Akkor fájó szívvel meggyászolva, sorra kerültek a család szerettei; az ebédlőasztalon ott gőzölögtek a hűséges kutyusok, és az ennivalóan aranyos cicák. Már ahol még voltak…

A kóbor állatok már rég eltűntek Párizs utcáiról. Patkányt persze mindenki foghatott doszt, csak sajnos a húsa undorító volt. De mikor néhány élelmes hentes fűszeres kolbászt készített belőlük, szinte azonnal közkedvelt csemege lett a bisztrókban. Jól csúszott rá a vörösbor.

*

Yvette miután kitöltötte az italt, hamar kihátrált, mert meglepte a Lady jelenléte. Ugyanis szerdán a munkaidőben csak falatnyi szobalány köténykét hordott…
A márki zavartan köhintett, de állta a Lady fürkésző tehéntekintetét.

– Ön lopta el a nyakékemet, Pierre? – kérdezte Mary csendesen, de szeme sarkában már keresve sem csillogott a bujaság fénye. Messziről a Bastille tér felől néha szórványosan puskalövés dörrent, ami le-leszedett egy kujtorgó kandúrt a háztetőről; s a kövezeten csak egy tompa puffanás tett pontot a macskasikolyra.  – Ragunak még kitűnő, gondolhatta a szerencsés vadász.

A társalgóban már fel sem figyeltek a megszokott zajra.

– Én nem loptam Milady, hanem csak magamhoz kaptam a nadrágomat, mikor bátyja ránk törte az ajtót. Így is csak futtában tudtam felvenni, mert a Lord többször is utánam lőtt. A nyakéket meg csak emlékül vettem magamhoz, hogy magányomban éjjeli vigasztalómként szagolhassam. Hiszen még most is érezni rajta keble pézsmaillatát.

– Akkor mért nem a bugyogómat vitte? A lényeghez is közelebb van -, húzta el a száját Lady Motherhood.

– És az ékszeres ládát is szagolgatni kapta a hóna alá?

– Nem, Mary, a jövőnket akartam biztosítani vele. Hiszen egyedül el sem tudnám adni. De, hogy bebizonyítsam, hogy még mindig szeretem, és ártatlan, tiszta a szívem, nagyon kérem, fogadja el a vacsorameghívásomat a Véryhez.

–  De hiszen az éttermek már rég bezártak.

– Igen, de a három legnagyobb restaurant titokban fogad. De azt is előjegyzésre. Már csak az is ötven Louis d’or-ba kerül, hogy az ember felkerüljön a listára. Tegnap végre értesítettek, hogy ma estére engem is fogadnak egy vendégemmel. A Chef de cuisine beszerzett egy kastély áráért néhány ínyenc ritkaságot. Például ma olyan papagájbecsinált lesz a műsorlapjuk szerint, hogy mielőtt kopasztani viszik a madarakat, még hét nyelven kívánnak jó étvágyat; persze jiddisül is. Aztán a következő fogás a török szultán macskájából lesz: ragú orientál szósszal, majd húsz darab sült galamb, Poroszország legjobb postásaiból.

– De márki, magának még van készpénze!?

– Aranyrudak az ágy alatt. Meg tízdekás aprókockák, váltani. Ugyanis eladtam egy négyárbocos hadihajót.

Mary csodálkozva nézett de Pompier-re és kellemesen meglepődött. Még nyer is az üzleten -, mosolygott magában. Éppen válaszolni akart, mikor dulakodás zaja tört be az előszobából, majd beszaladt Yvette, de most nem törődött azzal, hogy még a köténykéjét is elhagyta. Három francia tiszt nyomult be mögötte. A rangidős százados a márkihoz lépett:

– Letartóztatom hazaárulásért! Elkaptuk az összekötőjét az ön jelentésével, amit a porosz kémelhárító ezredesnek, Wilhelm Stiebernek küldött.

– De én ártatlan vagyok, siránkozott a megdöbbent márki. Nem is tudok poroszul. És azt az urat sem ismerem, akit volt szíves említeni. Az ékszerládát beismerem, meg egy négyárbocos iskolahajót is eladtam, ami a tengerészeté volt, de sohasem voltam hazaáruló.

– Az minket nem érdekel, hogy csaló, szélhámos, meg, hogy álnéven él, de kémkedésért kötél jár. Adja ide a páncélszekrénye kulcsát! A tartalmát lefoglaljuk.

A megszeppent főúr, mi mást is tehetett? Utasította a szobalányt, aki újra visszakötötte a köténykét, hogy adja oda a bal fiókból a kulcsokat a századosnak. A két másik tiszt időközben megbilincselte a márkit, és kivezették a palota előtt álló kocsihoz. Még le se ültek, de már nekilódult a két gyanúsan kövér paripa a belváros felé. A kihalt utcákon még egy darabig visszhangzott a pacik vidám patkócsattogása a közömbös macskakövekről.  Ahogy elvitték a márkit, Lady Mary azonnal csomagolt. Különösen ügyelve az ágy alatt rejtőző aranyrudakra.

*

Mióta a két tiszt Pierre-t magára hagyta egy asztallábához bilincselve a folyosón, azóta senki sem szólt hozzá. Az egyik irodaablakból füst gomolygott ki a szabadba. Ott iratokat égettek. Az épület lassan kiürült, csak néhány ember hordta még a ládákat és a csomagokat az épület előtt váró fogatokra. Az egyik hivatalnok belebotlott a márki láncába, hogy végigesett a padlón, és a ládájából egy ezüst étkészlet szóródott szét az olajos padlón.

– Maga meg mi a fenét ücsörög itt az útban? A poroszokra vár? Hordja el magát! – ordította az irodista. Káromkodva kioldotta a fogoly bilincseit, és fenéken rúgta, hogy a márki legurult a lépcsőn. A bejáratnál majdnem leverte a lábáról a belépő szobalányt.

– Él, drága Pierre! – sikongta Yvette, és örömébe az őrgróf fülébe cuppantott, hogy majd belesüketült.

– Mindent elvittek a páncélszekrényből! – sugárzott a lány arca, és összemosolygott a márkival.

– Persze abból, amit a bal fiókból kapott kulccsal nyitottak.

– Ez remek! Akkor most összecsomagolunk a jobb kulcsos páncélszekrényből, és este irány Bukarest. Téged is viszlek.

– Igenis atyám – mosolygott Yvette.

A férfi felkapta a fejét.

– Mit mondtál kedvesem?  Még mindig cseng a fülem.

– A kapitány azt mondta, hogy ön Széppatkóshy László nuncius, és még mindig keresik, mert tíz éve kirabolta a püspöki palota pénztárát.

– Hülyeség lányom, csak hadd mondja. Túl jó a fantáziája annak a tisztnek. De most vacsorázni megyünk Véryhez.

Este későn egy fekete hintó robogott a déli határ felé. A pár nem fázott, mert összebújtak a medvebunda alatt. Na meg, tüzelte őket a Vérytől hozott konyak.

Ugyanebben az időben, Párizstól a nyugat felé vezető országút már kihalt volt, mert kevésnek volt kedve éjjel utazni a januári havat kavaró szélben. A lovaknak meg pláne nem.

Calais felé egy országúti csárda fészerében már kora estétől egy utazóbatár szunyókált. A lovak még beszélgettek egy darabig a jászol mellett, de aztán elaludtak a fáradtságtól.

Fent Mary szobájában jókedvűen mulatozott egy kisebb úri társaság. Folyt a pezsgő és a bor, és gyöngyözve kacagott a szép szívű Mary, mindaddig, míg a hölgy kebelbarátja viccből meg nem kaparta a vadászkésével az egyik aranyrudat. Tényleg szép feketén fénylett alatta a vas.

– Senki se mondja, hogy egy Lady nem tud úgy káromkodni, mint egy utcanő…

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.

Kisslaki László

Már vagy félszázada élek Németországban. Nem én választottam. Éppen Nürnbergben léptünk fel a varietében, mint Trio Laki varietéartisták, mikor lejárt a szolgálati útlevelem. Mit tehettem? Maradtam. Igaz, az ég, a mező, erdő, mint odahaza, de fáj a honvágy, mondjuk akkor, ha a paraszt esőt lesni felpillant az égre, s közben véletlen szögbe lép, nem magyarul káromkodik. Talán ha a menedzser Nürnberg helyett, akkor máshová kötött volna le bennünket, ma tán görög, izraeli, angol, francia, dán, vagy éppen a svájci lakáscímre jönne hozzám a postás. Később kereskedelmi iskolát végeztem s hamarost, mint sajtó referens, a szaláminak már vajjal ágyaztam a kenyérre. Majd hosszú évekig élveztem az állam szociális hálóját; persze mellette nyelvet tanítottam, kertészkedtem, üzlet előtt söpörtem járdát jó pénzért. Ma már csak írok, s a St. Bonifatius templom karitász szervezetében teszem a dolgom. Írásaim tíz éve jelennek meg odahaza s a határon túli magyar lapokban. Itt ritkán közlik írásaimat, mert még a saját kisprózáimat sem tudom nekem tetszően visszaadni odahaza első novelláskötetem (Este a konyhában) 2011-ben jelent meg.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

FelFEL