Azt mondják, hogy egy fiúgyermek életében az apa az első számú példakép. Én túl keveset láttam apámat ahhoz, hogy példaképemmé válhatott volna. Csak egyetlen szenvedélyét tanultam el tőle, azt sem azért, mert olyanná szerettem volna válni, mint ő. Hosszú évekbe telt, mire kigyógyultam belőle.
Nem emlékszem, hogy valaha példaképként tekintettem volna bárkire is. Sok embert csodáltam, de az elismeréstől vagy a rajongástól soha senki nem vált a példaképemmé. Ahhoz ugyanis, hogy valakinek követendő példaképe legyen, céltudatosnak kell lennie. Sok egyéb hasznos tulajdonsággal együtt ennek is híján vagyok. Őszintén csodálom azokat az embereket, akik rendületlenül menetelve haladnak az önmegvalósítás útján. Én is megvalósítottam azt az embert, aki ma vagyok, miközben a sors gondviseléssel, akadályokkal, örömökkel, keserűséggel szegélyezte ezt az eltelt ötven évet. Valamint apró díjakat potyogtatott az ölembe. Volt köztük olyan, amit megérdemeltem, és olyan is, amit nem.
Az első emlékezetes díjam egy aranyérem lett volna egy nagykátai megyei birkózóversenyről, amin még az úttörő-A korosztályban indultam. Az egyik unokabátyám cipelt le magával birkózni a Monor SE szakosztályába tizenegy éves koromban. Egy év múlva vittek el az első versenyre. Az első emlékem a monori buszállomáshoz kötődik, ahonnan útnak indultunk. Pista bácsi, az edzőnk, az a fajta ember volt, akinek az egész életét a birkózás, ezen belül is a gyerekekkel való foglalkozás határozta meg. Valószínűleg már nem él, és valószínűleg a szőnyeg szélén érte a halál a monori iskola tornatermében. Legalábbis abban biztos vagyok, hogy ő így szerette volna. A buszállomáson vártunk a nagykátai buszra Pista bácsival, aki éppen hevesen magyarázott egy gyerkőcnek.
– Lacikám! Nem lehet, hogy mindig olyan könnyen mögéd kerüljenek! De ha ez megtörténik, akkor sem vágod egyből hasra magad! Érted? Nem adunk olyan könnyen pontot az ellenfélnek.
– Hát mit csináljak, Pista bácsi?
– Na, gyere, tedd le a táskád, megmutatom! Ezzel a fogással nyertem ötvenháromban hadseregbajnokságot. Ti is figyeljetek! – tette hozzá szigorú hangon szólva a többiekhez.
Az egyik és legélesebb emlékem erről a versenyről ez a jelenet, ahogy Pista idős kora ellenére milyen gyorsan és ügyesen kivágta magát ebből az eljátszott mögékerülésből. És a mai napig a szemem előtt van a többi utas arca, ahogy nézik a buszállomás betonján fekvő két különös alakot: az akcióba belefeledkező Pista bácsit, ahogy csuklóján az autóstáskájával bőszen magyaráz nekünk még a verseny előtti utolsó pillanatokban is, és a karjai közt vergődő Lacikát, akin már rajta volt a félnelzon és a négyes lábkulcs.
A másik emlékem, hogy három meccset megnyerve első lettem azon a versenyen. Sajnos azonban a rendezők nem vettek elég érmet, így az úttörő-A korosztály dobogósai – köztük én is – lógó orral és üres kézzel mentek haza. Meg egy ígérettel, hogy majd utólag elküldik az érmeket az egyesületünkhöz. Nyilván nem küldték el, pedig hónapokig, minden edzés előtt rákérdeztem, végül aztán beletörődtem. Az igazi és örök díjam erről a versenyről Pista bácsi négy évtizede halványuló emléke ezzel az egyetlen éles képsorral a monori buszállomásról.
Több mint 25 éve, hogy megismerkedtem a dartsszal, ezzel a nagyszerű játékkal, amiben szintén nem voltam istenadta tehetség. Eljátszogattam a magam módján, minden különösebb elvárások nélkül. Viszont innen van is néhány ereklyém, na nem túl sok: négy darab mindössze. Ebből a négyből a kettő legrangosabbat úgy sikerült begyűjtenem, hogy olyan barátokkal lehettem együtt egy-egy páros versenyen, akik nálam sokkal magasabb szinten űzték ezt a játékot. Az első ilyen egy teljes szezonon átívelő budapesti versenysorozat megnyerése volt, a férfi steel páros kategóriában. Az egész egy görbe estével kezdődött, amit az akkoriban rendkívül népszerű népligeti E-klubban töltöttünk. Az még bőven a szilaj mulatozások kora volt, jószerivel még semmi sem számított. Reggel, miután egy bő másfél órás alvást követően kivonszoltam földi maradványaimat a nappaliba, Márkot pillantottam meg a dívány szélén ülve, hasonló állapotban.
– Milyen nap van ma? – kérdezte üveges tekintettel. Még ő sem tért vissza teljesen az élők sorába.
– Szombat – nyögtem ki pár másodperces töprengés után.
– Akkor ma van a budapesti. Elindulunk párosban?
– Biztos ezt akarod? Nem valószínű, hogy velem sok sikerélményed lesz.
Miután lementünk a versenyre, és a kutyaharapást szőrével elv mentén a hajnalig tartó dajdajozás után ismét cselekvőképes állapotba hoztuk magunkat, rögtön egy harmadik helyezéssel kezdtük az első fordulót. Ezt követően voltunk elsők is, másodikak is, de mindig valahol az elején sikerült végeznünk. Már a kezdetektől fogva a gondosan, aprólékos részletességgel összerakott munkamegosztás vitte sikerre párosunk játékát. Márk a pontszámot fogyasztotta hatalmas lendülettel, és ha duplára értünk, akkor általában ő is szállt ki. Én jobbára reprezentatív és kommunikációs feladatokat láttam el kétfős csapatunk háza táján. Bediktáltam a zsűriasztalnál a győzelmünket, szóval tartottam az ellenfél játékosait, amíg Márk dobott, és ha a helyzet úgy kívánta, apróbb epés megjegyzésekkel igyekeztem kibillenteni őket lelki békéjükből.
Néha persze a szabályok értelmében nekem is el kellett dobnom egy-egy sorozatot, de ezek jelentősége csekélynek volt mondható. Így végül a versenysorozat befejeztével az első helyen végeztünk. Oklevelet, kupát és fejenként harminc vagy negyvenezer forintot kaptunk. Az oklevél már elkallódott, a harminc-negyven rongynak még aznap este a díjkiosztón a seggére vertünk, a kupa viszont még megvan. Nagy becsben tartom, de nem annyira fontos, mint az emlékek és az érzések arról, hogy egy sokkal jobb játékos bevállalta a páros versenyt velem. Márknak ez természetes volt, mert a barátom. Legalábbis erre enged következtetni az, hogy ha találkozunk, és én ezt felemlegetem neki párás szemekkel hálálkodva ezt az esetet, ő mindig csak szabadkozik és szolidan elküld a picsába.
Szóval a szívemben egy óriási vitrin van az igazi díjakkal megrakva, amit egytől-egyig a darts játékban nyertem. Barátok, versenyek, utazások emléke. Az imádott csapatom, a Sarok Sörbár Darts Club emléke. Az első nagy csapat, Öcsi, Márk, Göbi, Burka Zsolti, Bugris. A nagy ellenfelek, akik közül szintén sokakkal jóba lettünk. Hosszasan sorolhatnám a neveket, évszámokat, versenyeket és könyveket teleírhatnék sztorikkal, amik az évek során történtek velünk. Mind ott vannak a helyükön ebben az óriási üvegszekrényben, és ez a legtöbb, amit egy sportként űzött játék adhat. Egy világbajnoki cím mindehhez képest csupán ráadás lehet.
Életem valamely mélypontján kezdtem leírogatni mindazt, ami történt velem, és amit érzek ezzel kapcsolatban. Valahol valakitől hallottam, vagy talán olvastam, hogy neki milyen sokat segített az, hogy úgymond kiírta magából az átélt traumáját. Hát azt kell mondanom, hogy ez első blikkre egy jó nagy faszságnak tűnt. Jellemzően különböző bestsellerek borítóján olvashatunk ehhez hasonló drámai sorokat, mintegy magyarázatként a könyv születéséhez. Rajtam legalábbis semmit nem segített az, hogy csak írtam, ami az eszembe jutott, emlékeket és érzéseket hányva a képzeletbeli papírra. Magamnak szántam, senki másnak. Néha visszaolvastam őket, és az egész még értelmetlenebbnek tűnt, sőt borzasztó gáz volt mindaz, amit, és főleg ahogy leírtam. Kitöröltem az egészet, majd egy idő után újra hozzáfogtam. Visszaolvastam, és eljutottam arra a pontra, hogy már képes voltam röhögni magamon. De még mindig csak saját magamat szórakoztattam mindezzel. Még szép, hogy más nem tudhatja meg, hogy kiskoromban évekig egy kutya volt a legjobb barátom, akinek beleettem a kajájába, és akihez úgy beszéltem, mint egy másik emberhez! Mennyire cinkes már az, hogy nyolcévesen beleestem egy nyolcadikos, krampusznak öltözött lányba, miután két percig fél méterről a seggét bámultam szájtátva! Senki nem tudhat róla, hogy milyen egy esendő kis pöcs voltam régen.
Ma már én is tudom, hogy azóta ezerszer esendőbbé lettem, mint kisgyermekként, amikor a vecsési házunk kertjében, mackógatyában fel-alá rohangáltam. De már nem érdekel, ki mit szól mindehhez. Kiraktam a netre, hogy aki akarja, elolvashassa. Úgy voltam vele, ha két ember közül az egyik jól szórakozik, a másik pedig egy percig elgondolkodik: már megérte. Mindezért ráadásul egy oklevelet is kaptam egy olyan embertől, aki valóban írónak nevezheti magát. A többi pedig már – az irodalmi Nobel-díjig – csupán csak ráadás lehet.
A kávéscsésze ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel őt és a szerkesztőségünket egyaránt támogatja.
Ehhez az íráshoz még nem érkezett adományozás.