Piszkos Fred meghívta Diabolikot egy búzasörre

Májusban a vírus előretörése miatt elmaradt, szeptember 27-én viszont – pótló jelleggel – megtartották a 16. Nemzetközi Budapesti Képregényfesztivált a Dürer Kertben. Betáraztam némi készpénzt, magamhoz vettem a közelmúltban kapott, képregénykockákkal ékes maszkomat – mikor vegyem fel, ha nem erre az alkalomra? –, és kilátogattam a helyszínre.

A kert bejáratában ért az első (és gyakorlatilag egyetlen) negatív benyomás. Jelzem a jegyeladó lánynak, hogy húszezressel fizetnék, jó lesz-e így, mire a mellette posztoló fiatalember rávágja, hogy a lehető legrosszabb. Szívem szerint megkérdezném, hogy nem a 21. században élünk-e, de ehelyett inkább a tárcámba nézek. Találok benne egy szóló ezrest, átadom, és már bent is vagyok a rendezvény területén.

Csaknem embermagasságú Piszkos Fred szobor vonja magára a figyelmemet – mintha valamelyik Korcsmáros Pál rajzolta Rejtő-képregényből lépett volna elő, hogy kavarja, már megint kavarja!

Előveszem a mobilomat, de alig kattintok néhányat, szemüveges férfi lép hozzám, hogy adna egy névjegyet.

Miért is?

Hát mert ő az alkotó, és örül, hogy tetszik.

Ja, hát nem ide tartozik? Azt hittem. Illik a környezetbe.

Nem, nem ide. Ez mobil szobor, kerekei vannak, ide-oda lehet gurítani, de nem csak ennyi: fel lehet kapcsolni a lámpát, ami a Kapitány mögötti oszlopon lóg, úgyhogy jó lehet kocsmák elé, vagy hasonló helyekre.

Remek ötlet, felelem, és eszembe jut, hogy még a kertem végében is elnézném ezt a bronzfigurát, de így vagy úgy: egy névjegy lapul a zsebemben, amikor beérek az első terembe.

A standokon új és régi, érintetlen és használt képregények várják az érdeklődőket. A legolcsóbbak fekete-fehér rajzokat tartalmazó, vékonyabb, puhafedeles füzetek, és két-háromezer forintba kerülnek. A legdrágábbak több száz oldalas, keménytáblás, gyűjteményes kötetetek, az első oldaltól az utolsóig színesben, áruk nyolc-tízezer forintig is felszaladhat.

Ami pedig a strandokat illeti: noha a szervezők megígérték, hogy igyekeznek távol vinni őket egymástól, amennyire lehet, ez nem igazán könnyíti meg a helyzetet. A pultok ugyanis önmagukban kicsik, ezért ha valaki nézelődni, böngészgetni akar, vásárolna, vagy csak beszélgetne egy sort az árussal, mindenképpen közelebb kell lépnie, és el kell vegyülnie. És óhatatlanul beleütközik az előtte állóba, vagy feltartja a mögötte várakozót, de ezen nem lehet változtatni – nagyon remélem, a vírus elnéző, szelíd kedvében van ma délelőtt!

Az első, amit felírtam magamnak, egy fumetti, vagyis olasz képregény – az Itáliában legnépszerűbb és legkelendőbb cím, hosszú idő óta vezeti a népszerűségi listákat, számos, szintén jól fogyó szériát maga mögé utasítva. Ez a keménykötésű pisztolyhős, Tex Willer vadnyugati kalandjait elmesélő sorozat, amelyből most végre magyarul is megjelent a bemutatkozó rész. (Ha valakinek esetleg rémlik a Tex és a mélység ura című spagettiwestern 1985-ből, Guliano Gemma főszereplésével, bólinthat egyet: az a film e képregényhős kalandjai nyomán készült.)

Meg is pillantom az A/4-es formátumú, ujjnyi vastag kiadványt, és mert idebent nem jelent problémát, hogy visszaadjanak, kisvártatva a kezemben az első zsákmány! Alig várom, hogy megismerjem, Mr. Willer!

És ha már itt vagyok, a szomszédos – szintén fumettit kínáló – standnál megkérdezem, mikorra várható az új Zagor? (Ő a Kőbaltás Szellem, és a harmadik helyen áll az olasz képregénytabellán, szóval nincs miért szégyenkeznie.)

Körülbelül márciusban, feleli a pult mögött álló férfi, aki nem csak árus, de kiadóvezető és tulajdonos is, a járvány miatt kissé megcsúszott az új megjelenésekkel.

Értem, felelem, és hozzátenném, mennyire bejött a Zagor két epizódja, amely magyarul eddig napvilágot látott. (Az első egyszerre tiszteleg az amerikai pulp magazinok két nagyhatású alkotója, H. P. Lovecraft és R. E. Howard előtt, úgyhogy dark fantasyként lehetne besorolni, míg a második A. C. Doyle Az elveszett világ-át gondolja újra, tehát lendületes kalandtörténet.)

Valami olyasmit jegyeznék meg kellően halkan, már-már suttogva, hogy nem kell feltétlenül Esterházy Péternek lenni ahhoz, hogy műfajok közötti, posztmodern játékba kezdjen az ember… ám ekkor észreveszem, hogy új, általam nem ismert Diabolik füzet is hever az asztalon.

Hogy ki ő? Röviden: mesterbűnöző, elkaphatatlan ékszertolvaj. Hosszabban: antihős, aki ennek ellenére elnyeri az olvasó rokonszenvét, mert rendre olyan alakokkal kerül szembe, akik nála is nagyobb gazemberek. Míg ő lop, ám emellett megvannak a maga szabályai, addig ellenfelei sem Istent, nem embert nem ismerő, vadállatian kegyetlen vagy velejéig romlott gonosztevők. (Az olasz popkultúrában elfoglalt helyét mutatja, hogy történetéből 1968-ban film készült, a horrorjairól elhíresült Mario Bava rendezésében.)

A Diabolik rajzai megfognak, épp érdeklődnék, mennyibe kerül, amikor egy fiatalember lép hozzánk, egy másik kiadó standjától, és egy, csak náluk kapható képregényfüzetet helyez a vászonra.

Köszöni szépen, máris viszonozza valamivel, bólint meglepetten azon kiadó vezetője, akivel eddig beszélgettem.

Nem szükséges, feleli könnyedén a fiatalember, és már indul is vissza.

Kisvártatva megértem, mi történt. Az átnyújtott kiadvány a legújabb Dragonero-történet, amelyben szintén felbukkan Zagor – igaz, csak vendégszereplőként, ám ez is elegendő ahhoz, hogy az egyik magyar kiadó példányt adományozzon a figura kalandjait szintén megjelentető másik magyar kiadónak.

Ez a két cím Olaszországban egyazon céghez, a Bonellihez tartozik, Magyarországon azonban két külön képregényes műhely szerezte meg a kiadásuk jogát. Hogy miért alakult így, abba felesleges belemenni, a magyarázat nyilván a hazai képregénypiac sajátosságaiban rejlik. Ám e piac szereplői – amint azt a szemeim előtt lezajlott közjáték bizonyítja – odafigyelnek egymásra, és még bizonyos gesztusokat is gyakorolnak a másik felé.

Néhány pulttal odébb aztán meglátom a Stan Lee életútját bemutató könyvet.

Stan a Marvel nevű óriáscég egyik író-szerkesztője volt, olyan figurák és szuperhős-csapatok megalkotása fűződik a nevéhez, mint a csodálatos Pókember, vagy a Bosszúállók és az X-Men. Sikerei nyomán az amerikai képregény ikonikus arcává vált, és egy-egy kurta jelenet erejéig rendre felbukkant a Marvel karaktereivel forgatott, busás bevételt termelő filmekben.

Manapság kevésbé kötnek le a szuperhősös képregények, de főiskolás koromban bizony Peter Parker – vagyis a csodálatos Pókember – volt az egyik kedvenc szereplőm. A kellemes olvasmányélmények emléke talán nem lenne elég ahhoz, hogy megvásároljam a könyvet, ám a fülszöveg Stan Lee-re vonatkozó sorai – „Tényleg ő lett volna a legkreatívabb elme? Vagy csak szerencsés és nem különösebben tehetséges potyautas volt, aki ahhoz értett, hogy jól helyezkedjen és lenyúlja mások ötleteit?” – megragadnak.

Találomra felütöm, és azt olvasom, annak idején úgy instruálta a rajzolókat, hogy az asztal tetején különféle pózokba vágta magát, bemutatva, hogyan képzeli egy-egy figura megjelenítését egyik-másik képkockán. Közben üvöltött: „Akciót akarok! Akciót! Akciót!”

Felrémlenek előttem a szuperhős-képregények jellegzetes beállításai – a kiáltásra nyíló szájak, a kifacsart testek, a duzzadó izmok –, de már a fiatal Stan Lee-t is látom magam előtt, amint modellt áll hozzájuk, és kiabál… Ezzel el is dőlt: ez a könyv kell nekem!

De persze, nem csak az eddig beszerzett darabokért jöttem: a magyar alkotók magyar vonatkozású munkái is érdekelnek. A Kolozsvárott megjelent Vízitündér-sorozat első kötete – amely elnyerte az év legjobb hazai képregényének járó Alfabéta-díjat – egy tündérlány és egy halandó férfi szerelméről mesél, amelynek egyetlen próbája lehet: az utóbb említett fél arany iránt érzett, lassan elhatalmasodó szenvedélye.

A közösségi finanszírozásból készült Az utolsó előtti huszár az első világháború idején játszódik, és egy katonai különítményt mutat be, amelynek legfőbb feladata, hogy szörnyeket likvidáljon. Első pillantásra úgy tűnik, mintha a Dredd bíró, a Hellboy és a Vaják egyes elemei keverednének benne, magyar történelmi háttérrel társítva, a magyar folklórból ismerős figurákkal kiegészítve. Meglehetősen szokatlan elegy, de az első füzet kiállítása igényes, a hangulata pedig igazán egyedi…

Mindkét alkotás jelzi, hogy velem tartana, én meg nem látom okát, miért kéne hátrahagynom őket. Több ezer forinttal szegényebben, ám nem egy, nem két kellemesnek ígérkező olvasmánnyal gazdagabban ballagok ki az előtérbe. Odakint aztán kérek magamnak egy korsó csapolt búzasört. Ugyanúgy hétszáz forintba kerül, mint nyáron a Balatonnál, ám míg ott üvegkorsóban adták, itt eldobható műanyag pohárban érkezik, és habja három-négy milliméterrel a szintjelzés alatt ül rá a folyékony kenyérre. Az ízére viszont nem lehet panasz.

Kortyolgatás közben észreveszem, hogy Piszkos Fred arrébb gurult, alkotója viszont nem gurult be: változatlan lelkesedéssel osztogatja a névjegyét. Hányadik csomagnál tarthat?

A pohár hirtelen kiürül. Igazán furcsa.

Rendeljek még egyet, vagy menjek inkább haza?

Csudákat!

A szemetesbe ejtem a poharat, és visszaindulok az épülethez – kár volna otthagyni azt a Diabolikot.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.