Ezt a keresztény vélekedéssel ellenkező bölcsességet egy negyvenes éveiben járó férfi mondta ki 2015 forró nyarának végén, midőn egy Budapestről délre tartó gyorsvonatból kitekintett az unalmasan lapos tájra. A gyorssal Bácsalmásig szándékozott menni, ahol egy Madarasra induló autóbuszra készült átszállni, az említett bölcsességre pedig nem valamiféle hirtelen filozófiai megvilágosodás vezette, hanem egy Róza nevű nagynéni temetése, amelyen ő saját jószántából legfeljebb egy részvét távirat soraiban, jelképesen vett volna részt, ha egy majd húsz évvel azelőtti kivilágítatlan éjszakai kerékpár és egy arra robogó répáskocsi miatt megözvegyült anyja nem kérleli annyira. De menni kellett, és mivel hősünket a meleg mellett az élet annyi baja is gyötörte, keserűen gondolt az elkövetkező másfél napra. Honnan is sejthette volna, hogy hamarosan visszasírja ezt várakozással teli néhány órát, amelyben az egyetlen gondja az volt, hogy miképpen úszhatna meg egy apró kellemetlenségekkel járó rokoni temetést?
Az úriembert Bodzai Sándornak hívták, és nagyon-nagyon régen tette már meg ugyanezt az útvonalat, ráadásul pontosan ellenkező irányban: a szülői házat hagyta el akkor ifjonti fejjel, hogy egy kezdetben kalandok sorát és egy szép szerelmet kínáló útra lépjen, amely aztán egy másik szerelem felé kanyarodott, hogy végül egy unalmassá szelídülő házasságban és a hétköznapok sűrű bozótjától övezetten lapályosodjék el. Bizony, ezt a keservesen sóhajtozó középkorú férfiút az nyomasztotta leginkább, hogy úgy érezte, otthon sem vár rá több, jobb, mint ezen az Isten háta mögötti, határ menti településen, ahová igyekezett: a szülőfalujában.
A bácsalmási vasútállomásra érkezve azért elfogta a hosszú idő után hazatérő ember izgatott szorongása, és úgy döntött, felkeresi azt a bizonyos félreeső helyet – részint hogy könnyítsen magán, részint hogy ha lehetőség van rá, rendbe szedje toalettjét, hiszen a madarasi buszon – amelyen most az azóta megszüntetett szárnyvonal hajdani, hol szeretve, hol átkozva emlegetett kávédarálója helyett kénytelen utazni – már ismerősökkel is találkozhat. Irgalmas Isten! Talán éppen Sulyok Etelkével! Vajon milyen lehet most? Gondol-e még az ifjú Bodzai Sándorra? Ezek a kérdések foglalkoztatták hősünket. Mennyi emlék tolult elő most hirtelen! Például az az iskolai délelőtt, amikor ő a fa tolltartóval ütötte-verte Etelka fejét, hogy megmutassa, mennyire szereti, vagy az a pajkos téli este, amikor Etelka Sándorra engedte a két komondort, hogy ő is megmutassa, mennyire oda van érte. Persze a számtalan negédes civódás közt azért elcsattant néhány csók is: az iskola sarka mögött, az öreg Bodzai góréja mellett, sőt itt, a bácsalmási vasútállomáson is, ahová ama bizonyos szárnyvonal sínpárján sétáltak el kéz a kézben, hogy Sándorunk közben szerelme bizonyítékaként meg-megállva, méretes kövekkel szétlapítson egy-egy kövön sütkérező gyíkot.
Az állomás vécéje épp ott volt, ahol évtizedekkel ezelőtt, és most is olyan orrfacsaró bűz csapott elő belőle, mint egykoron. Sőt – és ez nagyon meglepte a vállán laptop táskájával érkező Bodzai Sándort – szinte pontosan ugyanaz a látvány fogadta őt, mint amikor legutóbb itt járt. Szinte! Ez nagyon fontos! Ugyanis azon az örökké emlékezetes napon, amelyen ő otthonról útnak indult, arra lépett a vizeldébe, hogy két jól megtermett úriember ütlegelt egy harmadikat. Most viszont éppen fordított volt a helyzet: egy férfiú vert és rúgott két másikat, és közben olyan szavakat kiabált, amelyeket nem szívesen vetnénk itt papírra. De ne szaladjunk előre ennyire! Nézzük csak pontosan, ki vert kit abban az áporodott, ammónia szagú helyiségben, hiszen – higgye el nekünk, Nyájas Olvasó! – ennek jelentősége van a továbbiakra nézve. Nos, az ütlegelő – akinek a kezében egy toljaga nevű, amúgy ütött-kopott szerb népi eszköz, vagyis egy homokkal töltött kacsabögy is meg-megvillant – szálkás termetű, ugyancsak a negyvenes éveiben járó férfiember volt, akinek öltözete olyasmit sugallt, mintha külföldön, jó pénzért vásárolt volna össze nem illő ruhadarabokat. Képe sápadt volt annak ellenére, hogy látszott, a nyári nap már fogott rajta. Vele szemben az ütlegeltek magas, sportos alkatú, harmincas éveikben járó – és most jön, ami nagyon fontos – sötét, már-már fekete bőrű fiatalemberek voltak, akik igényes kék farmert és kiváló minőségű fehér pólót hordtak – utóbbit Angela Merkel német kancellár portréjával díszítve. Eme férfiaknak szemlátomást egyetlen csapásukba került volna bántalmazójukat kivégezni, mégsem akartak ártani neki, csak legyezgették a rájuk zúduló ököl-és toljagacsapásokat, rúgásokat, hozzá jajgattak is egy kicsit annak rendje és módja szerint, de több tényleg nem történt.
És akkor az ütlegelő – megérezvén, hogy valaki belépett – hősünkre tekintett, akinek válláról petyhüdten lógott a laptop táska, és aki fél kézzel már lehúzta sliccét, hogy a hosszú vonatút után végre kipössentse magát.
– Leandró! – kiáltott meglepetten a fehérebb arcú férfi még az ütlegelést is abbahagyva.
Bodzai Sándor úgy érezte, évmilliókkal ezelőtt hallotta utoljára ezt a nevet, pedig az ő neve volt, amelyet az ükapja hozott haza Párizsból, hogy egy később nagyobb részt megsemmisült cetlire lejegyezve generációk láncán át rá hagyományozza. „Ükapád legféltettebb, legtitkosabb szerencsehozó neve” – mondta hősünknek az édesapja azon a napon, amelyen örökségként átadta neki a cetli maradékát, hogy azzal fiát rögvest útjára is bocsássa. „Olyan név ez, mint a többi, hogy a fene enné meg, se nem rossz, se nem jó – egyszerűen nem jelent semmit” – morgolódott magában Bodzai Sándor, amint emlékei végére ért, de mindez egyetlen szempillantásnyi idő alatt történt, mert közben elméje már fel is ismerte azt, aki ezen a semmit nem jelentő néven üdvözölte, és elméje rögvest arra is kényszerítette, hogy válaszoljon:
– Dzsúlió!
Várjuk a véleményeket és javaslatokat a folytatásról.