– Ha itt sem tudnak szerelőt ajánlani, akkor sehol – mondta Dzsúlió ellentmondást nem tűrve és arrafelé vette az irányt. Leandró rossz szájízzel követte. Ezen a helyen játszódott le élete legkínosabb epizódja, amely örökre elválasztotta Etelkétől. A tudomány mai állása mellett képtelenség megmondani, miért éppen ide beszélt meg vele a találkát, amikor tudta, hogy odabent az önkéntes határőrök báloznak. Kicsit előbb érkezett, ezért biciklijét jóval távolabb, a bukszus bokrok közé dugta, mert nem akart égni Etelke előtt azzal a rozoga, téglavörös Csepellel. Egy ismerőse az ajtófélfára tapadva sörözgetett. Leandró tőle tudta meg, hogy Székács Ica meg odabent kéreti magát és egy mamlasz határőr már javában kerülgeti. Leandrót ez a dolog is élénken foglalkoztatta, és ha jobban belegondolt, márpedig abban a pillanatban ezt tette, Icában sokkal több fantáziát látott, mint Etelkében. Amíg ezen tűnődött, megérkezett Etelke. Leandró ekkor azt tette, amit ilyen esetben egy úriember megtehet: azt mondta, bemegy és kihoz valami innivalót. Egy perc az egész. Be is osont, de a konyhán keresztül kicsalta Székács Icát a setét éjszakába, majd pedig a Téeszpadláson egy takarmányos zsákokból készített derékaljon jól meghempergette. Hogy eztán mi lett Etelkével, beleértve azt is, hogy meddig várta ott az ajtó előtt, sosem sikerült megtudnia. Az mindenesetre bizonyos, hogy az ominózus eset itt történt, ez előtt a szebb napokat is megélt vendéglátó-ipari létesítmény előtt.
Ezzel a tudattal cammogott Tóth Dzsúlió nyomában, aki a rá jellemző energikussággal taszította be a falusias módon olajozatlan zsanérú ajtót. A Presszóban ezen a lehetetlen órán, amikor a falu népe vagy a mezőkön, vagy a tévék előtt koncentrált, még egy személyiségzavaros ÁNTSZ-ellenőrt sem lehetett kimutatni. Csak a vadnyugati filmek Saloonjainak kietlen homálya vetekedhetett azzal a képpel, ami a belépőket fogadta. Mindazonáltal a terem mintha összement volna – vagy tán egy közfallal lemetszettek belőle egy darabot? – tény, hogy valósággal rákenődtek az italpultra, amely mögött egy terebélyes falusi asszonyság gépies mozdulatokkal mosogatott.
– Nézzenek oda, mit fútt be az ajtón a szél?
Leandrót mintha tarkón vágta volna az ismerős hang. Ezek a kikerekedett vonások, és ez a szempár! Etelke!!!
– Hol is voltál te tulajdonképpen az elmúlt tizenöt évből kifolyólag, hogy csókoljam meg a kezedet?! – kérdezte Etelke a helyzet komolyságához képest feltűnően vidáman.
– Ha arra gondolsz, hogy… – hebegett Leandró fülig vörösödve.
– Á… hagyjuk, rég volt, szép volt, talán igaz se volt – legyintett Etelke. – Már egy ideje figyellek benneteket. Bajban vagytok, mi?
– Ugyan már! Csak egy kis gyújtásprobléma, nem nagy ügy. Ugye Dzsúlió? – forgolódott Leandró, szemlátomást azon igyekezvén, hogy átpasszolhassa a szót a cimborájának, majd pedig kisurranhasson az utcára, és uccu neki, irány a szerb határ! Ő lesz az egyetlen menekült, aki visszafelé csimpaszkodik rá a szögesdrótra.
– A nevem Dzsúlió. Tóth Dzsúlió – mondta a megszólított szertartásosan.
– Örvendek, Kéveiné.
Leandróban végigviharzott a sejtés, és ha már végigviharzott, bizonyossággá is érett: azt az alakot ott az ajtófélfánál, aki a Székács Icáról szóló hírt közvetítette, Kéveinek hívták. Kévei Gáspárnak. Megcsalva érezte magát.
– A helyzet az, kedves Kéveiné…
– Szólítson Etusnak, ahogy mindenki.
– …Akkor hát Etus. Sürgősen kéne nekünk egy autóvillanyszerelő. A pénz nem számít.
– Már megbocsássanak az urak – tárta szét a karját Etelke. – De pont most akarnak autót javíttatni, amikor Róza néni a városházán fekszik kiterítve?!
És jelentőségteljesen Leandróra pillantott.
– Itt? – csodálkozott el Leandró. – Hát nem Madarason lesz a temetés?
– Hát nem – kuncogott Etelke. – A Róza néni már rég átköltözött Bácsalmásra. Anyád nem mondta? Fogadok, hogy mondta, csak nem figyeltél oda. Sose figyelsz oda. Most is átsiklottál a lényegen, Sándorka!
