– Te, mondd csak, mivel is foglalkozol mostanában?
– Sok mindennel – vágta rá szinte azonnal Leandró, megtapogatva a laptoptáskáját, mintha ellenőrizni akarná, megvan-e még. – A fő profilom a folyóiratbiznisz: megveszem a remittendát, aztán némi haszonnal eladom az ökopapírgyártóknak, akik tojástartókat készítenek belőle. A tojástartókat eztán eladom a…
– Várjál csak… – szakította félbe Dzsúlió. – Pénzbe átszámítva mennyit hoz neked ez az izé?
– Háát… nehéz időket élünk – komorodott el Leandró. – A folyóiratok nyomulnak föl a netre, úgyhogy egyre kevesebb a remittenda. Gyakorlatilag nulla. Kénytelen vagyok a szalmabizniszbe bekapcsolódva, szalmapépet szállítani tojástartónak. Ezzel csak az a baj, hogy…
–Ácsi, ácsi! – vágott közbe megint Dzsúlió. – Ha jól sejtem, az üzleti potenciálod per pillanat a nulla környékén ficereg.
– Mi tagadás… – hajtotta le a fejét Leandró restelkedve.
– Rögtön láttam rajtad, hogy valami nincs rendben – veregette meg a barátja vállát Dzsúlió. – Ez a puccos gúnya, ez a csúnya táska… Otthon legalább jól mennek a dolgok?
– Sajnos már egy ideje külön élünk az asszonnyal… Berlinbe költözött a bikájával…
Dzsúlió szemében különös fény gyúlt.
– Azt mondod. Berlinbe?!
– Oda, miért?
– Semmi… semmi – felelte Dzsúlió, és szerencséjére Leandrónak nem is volt alkalma tovább kérdezgetnie, mert megérkeztek a városházához. Dzsúlió kinyitotta a főbejártati ajtót, és már ott is voltak a hallban. Minden úgy volt, ahogy sejtették: a sarokban berendezett három tablós várostörténeti kiállítás előtt ott feküdt felravatalozva.
– Micsoda? Hát ez meg mi? – fakad ki egyszerre Dzsúlió és Leandró.
A ravatalon ugyanis nem más feküdt, mint a kevésbé sikeres A baloldali elhajlásról című kötet szerzője, vagyis Vlagyimir Iljics Lenin.
– Anyám! – fakadt ki újra Dzsúlió. – Ez az Etelke vagy Etus, ez mondta, hogy itt egy Lenin módra kikészített Róza néni fekszik, de basszus, ez maga Lenin!
– Várjunk csak, várjunk csak! Honnan tudhatjuk biztosan?
– Ne röhögtess, ember! Szerbiában mindenki tudja, hogy néz ki Lenin.
– Hátha csak valami érzéki csalódás – mondta Leandró, és a biztonság kedvéért minden oldalról, az összes lehetséges fénybeesési szögből megvizsgálta a tetemet. Aztán hűvösen közölte: – Nem az.
– A legjobb munkám – közölte egy igen reszketeg hang a két látogató háta mögül. Arra fordultak. A bejárati felőli oldalon, az egyik zugoly árnyában egy ősz, szemlátomást rettentően öreg ember ült botra támaszkodva, arccal a ravatal felé. Lendróra mosolygott. – Apád szemével nézel rám, Sanyika.
– Ismerjük egymást? – szaladt ki Leandró száján az ostoba kérdés.
– Ahogy vesszük – felelte huncut tekintettel az öreg. – Ha ismeretségnek lehet nevezni, hogy négyévesen a nyakamba pisáltál…
– Topol bácsi! – lelkesült fel az ifjú Bodzai. – Mit tetszik itt keresni? – Hirtelen belécsapott a felismerés. – Csak nem…?
– De, de, gyerekem, Róza nénédet én balzsamoztam.
Bodzai Sándor majdnem mindent értett. Emlékezett rá, hogy Topol bácsi a szovjet-magyar űrrepülést követően tért haza Madarasra a Szovjetunióból, ahol gyerekkora óta élt. Nagyapja ugyanis – egy Kun Béláékkal tartó forradalmár – a Tanácsköztársaság után nem a vezért követte az osztrák szociáldemokraták pénzén fenntartott kényelmes Bécs környéki kastélyba, hanem egyenesen a forrongó Moszkvába emigrált, ahová magával vitte preparátori és balzsamozói tudományát is, ebből élt. Ahogyan gyermeke, majd unokája is, aki azonban annyira megrendült azon a tényen, hogy most mér ennek a kis országnak is van űrhajósa, hogy 1980 tavaszán kérvényezte a hazatelepülését, amire végül is engedélyt kapott. Itthon Moszkva mellett Szevasztopolról mesélt a legszívesebben, amely város valamiért igen mélyen égett bele az emlékezetébe, és ennek köszönhetően hamarosan már csak így köszöntek neki, ha belépett a madarasi kocsmába: szevasz, Topol! Rajta maradt. Ami pedig a nyakba pisálást illeti: igaz volt. Tényleg Leandró négyéves korában történt a Bodzai-ház kertjében, amikor a forró nyárban a gyerekeket amúgy nagyon kedvelő balzsamozó óvatlanul dinnyezabálás után vette nyakba, és lovacskáztatta a puci kölköt.
– De miért Lenin, Topol bá’, azt mondja meg! – méltatlankodott Leandró.
– Mérhetetlen nagy titkot cipelek én, gyerekem – kezdte Topol bácsi. – A szovjet időkben nem volt szabad erről beszélni, mikor hazajöttem, még egy nyilatkozatot is alá kellett írnom. Az az igazság, hogy nagyapa részt vett Lenin elvtárs balzsamozásában, és a későbbiekben is benne maradt a csoportban, amely a tartalék testeket előállította.
– Tartalék testeket? – kerekedett el most Dzsúlió szeme.
– Hát gyerekeim, gondolom, azt ti sem feltételeztétek, hogy majd’ kilencven éve az igazi Lenin fekszik a mauzóleumban…
– Szerbiában mindenki így hiszi – közölte Dzsúlió.
– Azért tart itt Európa, drága gyerekem.
– De a Róza nénit miért kellett? – akadékoskodott tovább Leandró.
– Nagyapám így adta tovább a mesterséget. A mi családunkban akárhányszor hozzákezdünk, valahogy a végén mindig Lenin sikerül.
– Az nem lehet – erősködött Leandró. – Emlékszem, gyerekkoromban is balzsamozott Madarason, de soha senki nem hasonlított Leninre.
– Mind hasonlított, Sanyikám. Csak a szovjet időkben nem vertük nagy dobra az ilyesmit. Meg nem is merte senki szóvá tenni.
Leandró kővé dermedve meredt maga elé.
– Ez azt jelenti, Topol bá’, hogy a madarasi temetőben fekszik vagy három tucat Lenin?
– Ne is törődj vele, Sanyikám – legyintett az öreg. – Mi ez ahhoz képest, hogy a reggeli távolsági busz zombikat, vámpírokat meg kurvákat visz az iskola felé!
– Most nézem, hogy a drága Róza néni egy műtős kocsira van felfektetve – vágott közbe Dzsúlió.
– Arra – bólintott a balzsamozó. – Rendes ravatalra nem tellett. Ezt az esztékában a szülészetről adták kölcsön.
– Nagyszerű! – jelentette ki Dzsúlió,és már oda is ugrott a hevenyészett ravatal mellé. Megragadta, és a kijárat felé fordította a műtőágyat.
– Hová viszed a kicsikémet! – nyögött az öreg.
– Ne kiabáljon, tata! Előbb-utóbb úgyis eltemették volna – vetette oda Dzsúlió.
– Tata? Ezzel a bottal verek agyon, te…
De Topol bácsi hiába lengette a gumírozott végű alkalmatosságot Tóth Dzsúlió után, ahogyan hajdanán az ágyán fekvő idősebb Bodzai a fia felé, Dzsúlió már át is tolta a guruló alkalmatosságot a főbejáraton, és az idős balzsamozó annyit sem látott, amit a hétköznap olyan üres bácsalmási utcák népe: hogy Vlagyimir Iljics Lenin egy őt toló semmirekellővel robog a buszállomás felé, nyomukban egy harmadik alakkal, aki lihegve azt ordibálja: várj meg, ezt nem teheted, még egyszer nem húzol csőbe!
