Nem volna elegáns, ha továbbra is elhallgatnánk az Olvasó elől, ki volt ez a két briganti, de gyanítjuk, hogy ezt az Olvasó nélkülünk is pontosan tudja: a két hurkástarkójú Krecsovics fivér várakozott harci állásban az 511-esnek azon a pontján, ahol az út kétfelé ágazik. Egyik része az eredeti jelzését megtartva továbbhalad Bajaszentistván mellett, hogy majdan 51-essé szelídülve folytatódjon Érsekcsanád irányában, a másik ága 551-re váltva nemes egyszerűséggel keresztülverekszi magát a festői falucskán, hogy annak túlsó szélén beleolvadjon a Duna-híd felé mutató 55-ösbe.
A kérdés innentől az, hogy a Krecsovicsok hogyan keveredetek ide, és mit forgattak a fejükben? A harcedzett Olvasónak talán erre is van tippje, de az nem lehet más, mint téves. Így hát nemes feladatunk – ami egyben kötelességünk is –, hogy lerántsuk a leplet a teljes, és nem csekély mértékben félelmetes igazságról.
Emlékezzünk csak: ott váltunk el a Krecsovicsoktól, amikor Budapesten bosszút esküdve vonatra szálltak, hogy Kiskunhalas majd pedig Bácsalmás közbeiktatásával Madarason kössenek ki. Azt tervezték, irodalmi idézetekkel és nyesett pofonokkal csikarják ki a helyiekből a számukra egyetlen fontos információt, amely szabad fordításban valahogy így hangzik: hol van most az a Tóth Dzsúlió, aki miatt majd’ tíz éve rendőrkézre kerültek, és aki miatt hosszú időt töltöttek el napfénymentes környezetben. Azt nem tartották fontosnak a madarasiak orrára kötni, miért annyira fontos számukra ez a férfiú, de mi ugyebár tudjuk, hogy a sokadik ok a kedves hugicájuk másállapotba hozása volt, és egy ilyen cselekményre a Balkánon ugyebár nehezebben borul fátyol, mint egy kiadós népirtásra.
A két Krecsovics tehát szabályszerűen fölszállt a vonatra, kényelembe helyezte magát, és szótlan magányba burkolózott. A vonat pedig a szokásos forgatókönyv szerint elindult: előbb egy apró rándítás, aztán a kerekek ritmusos csattogása, majd az a békés ringatózás következett, ami az utasembert vagy szendergésre, vagy evésre csábítja. A Krecsovicsok nem hoztak magukkal elemózsiát, de szerencsétlenségükre velük szemben letelepedett egy anyuka a kisfiával.
Nem lehetett tudni, honnan jöttek és hová igyekeztek, ám az anyuka egy idő múlva egy újságpapírba csomagolt zsemlét vett elő, és miután lehámozta róla a borítást, az ennivalót odaadta a fiacskájának. A gyerek jó étvággyal belemart a felvágottal, sajttal, salátával és paradicsomkarikákkal vastagított zsemlébe, a papír pedig leesett a padlóra. Krecsovics Szvetozár a böriben tanult előzékenységgel lehajolt a papirosért, de mielőtt még visszaadhatta volna az anyukának, észrevette, hogy az bizony a legutóbbi ÉS-ből való. Mint végzett irodalmár, mohó érdeklődéssel vetette rá magát. Egy érdekes cikket talált arról, hogy a jelenleg regnáló kormány galád módon keresztbe tesz az emberi jogok migránsok képében történő szabad áramlásának. Szvetozár több stilisztikai és szemiotikai hibát is fölfedezett a szövegben, és ezt halkan meg is említette az öccsének.
Talán, ha ezt nem teszi meg, ezen a ponton vége van ennek a regénynek, de úgy tűnik, nem beszélt elég halkan, vagy a mögöttük ülő öregúrnak radarfüle volt. Azt történt ugyanis, hogy a bácsi átszólt az üléstámla fölött:
– Pardon fiatalember! Ne vegye tolakodásnak, de hallottam az imént tett epés megjegyzését. Nem tudom, ön honnan, hová igyekszik, és milyen a politikai beállítottsága, de azt a cikket, amelyre hivatkozik én is olvastam. Minden szava igaz. Ha megbocsát, Tóth Eduárd vagyok, nyugalmazott egyetemi tanár…
A két Krecsovics úgy rándult meg, mintha egyenként és egyszerre nyomták volna bele a véknyukba a balkáni népek rettegett szúrófegyverét, a csakiját.
Ez a név: Tóth, úgy fútta le róluk az elmúlt nyolc év – a magyar olvasó előtt ugye nem ismeretlen az „elmúltnyolcévezés” fogalma? – rozsdapikkelyes borítását, mint egy nebraskai tornádó a gyepről a léckerítést. Fölpattantak, s megfordulva rápirítottak az öregre:
– Azt monda minden szava igaz?! És a rengeteg stílustörés, a képzavarok tömege, a miegymások megszámlálhatatlan sokasága?
– Nézzék uraim, én fütyülök a formai hiányosságokra. Mi tagadás: nem is érdekelnek. Egyedül a jelenség számít: jönnek ezek a szerencsétlenek, és mi kormány szinten megtagadjuk tőlük a segítséget. Pedig ezek is érző emberek, akik csak olyan nyugodt életet akarnak, mint én vagy önök, vagy bárki más.
– Tévedés: mi egyáltalán nem akarunk nyugodt életet! – jelentette ki Krecsovics Szvetozár kategorikusan.
– Az irodalom kedves uram, nem más, mint háború. Harc a betűkkel, a vadállatként tomboló és a megírás elől minduntalan kitérő témával, a kritikával, az ellenvéleménnyel – tette hozzá Krecsovics Dragoljub ugyancsak kategorikusan.
– No ez azért túlzás – tápászkodott föl üléséből Tóth Eduárd. Magabiztosak és fölényesnek tűnt, akár Clint Eastwood a Jó, a Rossz és a Csúfban. – Az irodalomról nekem is van némi fogalmam, nem hiába foglalkoztam vele vagy ötven éven keresztül. Ilyen határozottan állást foglalni csak olyan sarlatánok szoktak, mint amilyen az olcsó bölcsességeivel nagy tömegeket megmozgatni képes Paolo Coelho.
A vita kezdett elfajulni. Egyre hangosabban győzködték egymást, sőt, már kisebb már lökdösődésre is sor került. Az anyuka riadtan szorította magához tízéves forma gyerekét, akinek ekkor már annyira lefelé görbült a szája, hogy képtelen volt újabb harapást ejteni a csupán negyedéig elfogyasztott zsemléjén. A kupéban egymás után emelkedtek föl a fejek, és fordultak a vitatkozók felé.
Talán ha az öreg Tóth ezen a ponton észreveszi, hogy ez a két túlfejlett alak a börtönviseltség külsérelmi jegyeit cipeli magán, nem úgy folytatódik a történet, ahogy – regényünk pedig a békés eseménytelenségbe cuppanva egy madarasi faluriporttal véget ér –, ám ő a terebélyességüket egyértelműen az értelmiségi lét következményeinek hitte. Ha valaki, hát ő aztán tudta, mekkora súlyfölösleget jelent az, ha az ember komparatisztikával foglalkozik. A rengeteg ücsörgés, a sok kávé, cigaretta, nasi csak úgy vonzza a kilókat. Ez a két ürge is ennek lehetett az áldozata, bár a vonásaik azért nem voltak éppen irodalmiak. Az egyiknek széles heg futott végig a homlokán – talán a túlfeszített kutatómunka miatt elbóbiskolva lefejelte a klaviatúrát –, a másiknak az állán díszelgett egy rózsa alakú forradásnyom, amit szintén meg lehetett irodalmilag magyarázni. Ezért a derék öregúr folytatta, sőt, olyan témát pendített meg, amellyel – nyugodtan kijelenthetjük – rátévedt az aknamezőre.
– Na és Lőwy Árpádról mi a véleményük, nagyokosok? – tette föl az egyértelműen provokatív kérdést.
