Ötödik fejezet

Amelyben megtapasztalhatjuk, milyen az, amikor kiderül, hogy Lenin elvtárs örökkévalósága csupán illúzió, és amikor ez a fölismerés egy nyugtalanító rejtély formájában nyeri el a kibontakozását. A dolog eszenciáját persze az adja meg, ha mindez fejveszett menekülés közben tör rá az emberre, ahogy Dzsúlió és Leandró esetében.

 

Tóth Dzsúlió gondolataiba merülve kuporgott a furgon kormányánál. Mellette, az anyósülésen Bodzai Lenadró ugyanezt tette. Dzsúlió barátunk azon tűnődött, hogy most végre eljut majd Berlinbe, ahová mindig is szeretett volna ellátogatni. Gazdag emberként, natürlicht. Mi tagadás, nem volt egy empatikus egyéniség, de ha nem az üzleten törte a fejét, azért eszébe jutott néha az a réges-régi dolog ott, a szüreti bálon. Nem akart ő rosszat Szvetlanának, talán még szerette is, csak mielőtt ezt kifejthette volna, kissé elfajultak a dolgok. Azt már harmadkézből hallotta, hogy Szvetlana Berlinben él a fiával, aki az ő fia is.

Bodzai Leandró ábrándképei, misztikus kapcsolódással, ugyanebbe az irányba vezettek. Ő sem járt még Berlinben, de a friss kecsketej ivása után kötelezően jelentkező szélgörcsnél is világosabban érezte, hogy muszáj lesz odalátogatnia. Hiába mondta neki mindenki, aki ismerte mind a kettőjüket, hogy náluk különbözőbb embereket még nem taszajtott egymás útjába a sors – Anna művész volt, Leandró pedig egy elfuserált álmodozó –, Sándorunk még nem adta fel teljesen a reményt. Azt sem fogadta el, pedig ez volt a racionális magyarázat, hogy akkor régen csak azért vágódhatott be Annánál, mert éppen egy súlyos csalódás keserveit viselte, és a nők ilyenkor olyanok, mint az ostromlott vár falak meg árkok nélkül.

A furgon ezalatt lépésben araszolgatott a Bajszentistván felé, ráadásul hangtalanul, ami cseppet sem furcsa, merthogy a nagy sietségben nem jutott idő a megjavítására. A gyászolók végeláthatatlan vonata tolta maga előtt, a művelet magától értetődő természetességével. A jövevények a cseppet sem könnyű munkát zokszó nélkül végezték – hogy valami fifikát vigyen a dologba, Dzsúlió időnként finoman rátaposott a fékre –, mert azt hitték, ez a magyarok gyászszertartásának a része. Azt viszont nem lenne ildomos elhallgatni, hogy váltott műszakban tolták a szírek, az irániak, az irakiak, az afgánok, a bangladeshiek meg az egyesült afrikai unió (líbiaiak, nigériaiak, szudániak, Eritreából valók, stb.), mert minden egyes nép gyökeresen és kitéphetetlenül utálta a többi népet, ezért nem akart keveredni vele. Ha éppen nem rajtuk volt a sor a kocsi tolásában, a menet végén szemet gyönyörködtető módon abriktolták is egymást.

A menet ennek dacára egy szabványos falusi temetés tempójában nyomult a hőségtől vibráló úton, amíg Dzsúlió föl nem fedezett két légypiszokméretű foltot előttük, az út közepén. Hunyorogva próbálta rátornáztatni a látását erre a valamire, de csak annyit sikerült kivennie, hogy két, a Mátrixból ismert konfekcióöltönyös figura van ott. Rossz érzés szánkózott végig a lapockáján.

– Nyúlj csak be a kesztyűtartóba, kiskomám, találsz ott egy szerb katonai messzelátót.

Leandró kinyitotta a kesztyűtartót, és rögtön az ölébe hullott egy ki tudja, mióta ott presvedő nejlonzacskó nyúlóssá rohadt tartalma. Undorral söpörte le magáról a kulimászt, de amikor bekukucskált a tartóba, tényleg ott volt az ormótlan katonai messzelátó. Mielőtt odaadta volna Dzsúliónak, kíváncsiságból belenézett.

– Az a kacifántos kirelejzumát! – szakadt ki belőle a Bodzaiak tradicionális káromkodása. – Ők azok!

– A két félnótás zsernyák? A.. hogy is hívják őket? Rideg zászlós meg Gyökös őrmester?

– Nem a zsernyákok – mondta szárazon Leandró. – A barátaink várnak bennünket, a szerbek. Hogy a csudába találhattak meg bennünket?

– Nekem az egész Szerbia a barátom, kivéve két alakot, aki per pillanat a sitten ül – mondta Dzsúlió kategorikusan, és kikapta Leandró kezéből a gukkert.

– Gyorsan tölts ki egy lottószelvényt, amíg tart ez a szerencsés szériád: pont az a két alak dekkol ott az úton, akivel nem ápolunk semmilyen cimboraságot, se te se én!

Dzsúlió kicsit tekert az élességen, aztán tövig berántotta kéziféket:

– A Krecsovicsok! – suttogta elfehéredve.

– Most mit csináljuk? Tegyünk úgy, mint az angolok az epsomi derbin, amikor rá se néznek azokra a brutálisan ronda női kalapokra?

– Nem értem, miért beszélsz többes számban? – ingerkedett Dzsúlió. – Ha valakinek félni valója van, az egyes egyedül én vagyok. Miattam kerültek sittre.

– Na de én voltam a koronatanú!

A furgon mögül nekifeszülős, nyögdécselős zihálás hallatszott, meg valami idegen hangú, zavart kiabálás, amelyből egyikőjük sem értett egy szót sem. A gyászmenet nem értette, milyen rítus ez a durva leblokkolás, és mert aki a fél világot keresztülgyalogolja, ennél kisebb ok miatt is a belezőkéséért nyúl, egy szempillantás alatt zendülésszerű helyzet támadt.

A fiúkat két csapás is fenyegette: szemből a Krecsovicsok, a hátuk mögül pedig a kulturált libasorból mindinkább gombóccá összegyülemlő embertömeg. Dzsúlió érezte, hogy tennie kell valamit, különben úgy jár, mint az egyszeri juhász, akit a saját birkái téptek széjjel.

Kinyitotta az ajtót, és ahogy a torkán kifért, hátraordított:

– Border Patroooool! – és őszinte rémülettel a Krecsovicsok felé integetett.

Varázsszavak voltak ezek: a nők sivalkodni, a gyerekek óbégatni, a férfiak pedig allahozni kezdtek. Az imént még civilizált módon viselkedő népség úgy szaladt neki a kukoricásnak, mint az olasz vadászturisták kedvéért tenyészett és nagy tömegben szabadon engedett fácánfiókák, ha megérzik a szabadság illatát.

– Gyere, te mamlasz! – pattant ki Dzsúlió a fülkéből. – Mentsük, ami még menthető!

Azzal kicibálta Róza néni, azaz Lenin elvtárs múmiáját a kocsiból és a vállára véve utána iramodott a menekülőknek.

Leandró megbabonázva nézett utána, de Dzsúlió visszakiáltott:

– Ez a hulla mindkettőnk boldogságának a záloga. Menekült annyi van, mint a tetű, de bebalzsamozott Róza néni csak ez az egy. Nélküle pedig nincs lóvét termelő gyászmenet.

És ekkor bekövetkezett az, amire senki sem számított: Dzsúlió lába beleakadta egy tarack gyökerébe, amitől teljes hosszában hasra vágódott. Már az is idegborzoló volt, ahogy a hullát az eséskor nyert lendülettel gerelyként hajította el, ám ami ezután következett, az maga volt a téboly: Róza néni, azaz Lenin elvtárs bebalzsamozott holtteste elegáns ívben a földhöz csapódott, és szó szerint fölrobbant. Millió apró gipszrepesz szállt szerteszét, megsemmisítve Topol bácsi mestermunkáját, amiről csak ekkor derült ki, hogy csupán átverés. A gipszborítás alatt ugyanis nem volt érdemi tartalom. Sem Róza néni teteme, sem Lenin elvtárs maradványa nem került elő, csak egy összehajtogatott cetli.

A döbbenettől megkótyagosodott Dzsúlió a fenekén ülve, hitetlenkedve nézte, hogy Leandró fölveszi a földről ezt a papírost, kihajtogatja, majd fakó hangon azt mondja:

– Úgy tűnik, Pestre kell mennünk, a Fáy utcába.

 

A Krecsovics fivérek eközben mindenféle tekintetben emelkedetten várták, hogy a menet az ő szúrós balkáni szemük elé érjen: egyfelől igen magasra emelkedett bennünk a verekedés iránti kedv, másfelől – mert verekedésnél azért az hasznos – már előre jó magasra emelték öklüket, hogy ha majd sújtani kell, hát egyetlen pillanatot se veszítsenek. Meg kell említenünk, hogy harmadrészt – harci kedvük fokozására – néhány olyan verssort is elskandáltak egymásnak, mint például hogy „ide veled, régi kardunk”, tehát irodalmilag is igen magasra emelték a pillanatot.

No de szerencsére az úgy van, hogy Krecsovics tervez, Isten végez. Amint a gyászmenet tőlük úgy kétszáz méternyire hirtelen fölbomlott, sokatmondóan egymásra néztek.

– Nem – mondta Szvetozár.

– De – mondta Dragoljub.

A rövid taktikai megbeszélést követően megigazították lazává tett öltözéküket, s mint két könyvbemutatóra igyekvő akadémikus, odasétáltak az árván maradt furgonhoz. Óvatosan átléptek a szétszórt marhamájkrémes dobozokon és csipszes zacskókon, majd egy laza pillantást vetve a menekülőktől sustorgó napraforgómezőre, érdeklődésüket az úton maradt furgonra irányították. Szvetozár szuszogva betornázta magát a kormány mögé, de hiába tekergette a kulcsot, a motor nem indult. Dragoljub, a született műszaki zseni, ekkor fölnyitotta a motorház fedelét, és visszahelyezte a leesett gyertyakupakot a helyére. A kocsi ezután már maga volt a megtestesült engedelmesség. Szvetozár letesztelte, mennyire képes fölgyorsulni száz méteren, aztán kézifékkel 180 fokos fordulatot téve, Jánoshalma felé vette az irányt.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Első intermezzo

Next Story

Hatodik fejezet

Latest from Bolha

Ötödik intermezzo

Amely nem jelentéktelenebb formátumú helyre, mint a Parlament férfi vizeldéjébe kalauzolja az olvasót. Ez a különleges

Huszonhatodik fejezet

Amelyben végre fény derül mindenre, beleértve a menekültválság néven támadt világméretű krízis kiváltó okait és azt

Huszonötödik fejezet

Amelyben fény derül egy titkos kormányközi megállapodásra, ami egyúttal lerántja a leplet arról a titokról is,

Huszonnegyedik fejezet

Amelyben sok mindent megtudunk azokból a rejtélyes összefüggésekből, amelyek eddig csupán tudat alatt nyugtalanítottak bennünket, sőt,

Huszonharmadik fejezet

Amelyben a berlini Alexanderplatzon sorsdöntő történelmi eseményeknek leszünk szemtanúi, ám ezek gyorsan átalakulnak magán – vagy