Bodzai Leandró ábrándképei, misztikus kapcsolódással, ugyanebbe az irányba vezettek. Ő sem járt még Berlinben, de a friss kecsketej ivása után kötelezően jelentkező szélgörcsnél is világosabban érezte, hogy muszáj lesz odalátogatnia. Hiába mondta neki mindenki, aki ismerte mind a kettőjüket, hogy náluk különbözőbb embereket még nem taszajtott egymás útjába a sors – Anna művész volt, Leandró pedig egy elfuserált álmodozó –, Sándorunk még nem adta fel teljesen a reményt. Azt sem fogadta el, pedig ez volt a racionális magyarázat, hogy akkor régen csak azért vágódhatott be Annánál, mert éppen egy súlyos csalódás keserveit viselte, és a nők ilyenkor olyanok, mint az ostromlott vár falak meg árkok nélkül.
A furgon ezalatt lépésben araszolgatott a Bajszentistván felé, ráadásul hangtalanul, ami cseppet sem furcsa, merthogy a nagy sietségben nem jutott idő a megjavítására. A gyászolók végeláthatatlan vonata tolta maga előtt, a művelet magától értetődő természetességével. A jövevények a cseppet sem könnyű munkát zokszó nélkül végezték – hogy valami fifikát vigyen a dologba, Dzsúlió időnként finoman rátaposott a fékre –, mert azt hitték, ez a magyarok gyászszertartásának a része. Azt viszont nem lenne ildomos elhallgatni, hogy váltott műszakban tolták a szírek, az irániak, az irakiak, az afgánok, a bangladeshiek meg az egyesült afrikai unió (líbiaiak, nigériaiak, szudániak, Eritreából valók, stb.), mert minden egyes nép gyökeresen és kitéphetetlenül utálta a többi népet, ezért nem akart keveredni vele. Ha éppen nem rajtuk volt a sor a kocsi tolásában, a menet végén szemet gyönyörködtető módon abriktolták is egymást.
A menet ennek dacára egy szabványos falusi temetés tempójában nyomult a hőségtől vibráló úton, amíg Dzsúlió föl nem fedezett két légypiszokméretű foltot előttük, az út közepén. Hunyorogva próbálta rátornáztatni a látását erre a valamire, de csak annyit sikerült kivennie, hogy két, a Mátrixból ismert konfekcióöltönyös figura van ott. Rossz érzés szánkózott végig a lapockáján.
– Nyúlj csak be a kesztyűtartóba, kiskomám, találsz ott egy szerb katonai messzelátót.
Leandró kinyitotta a kesztyűtartót, és rögtön az ölébe hullott egy ki tudja, mióta ott presvedő nejlonzacskó nyúlóssá rohadt tartalma. Undorral söpörte le magáról a kulimászt, de amikor bekukucskált a tartóba, tényleg ott volt az ormótlan katonai messzelátó. Mielőtt odaadta volna Dzsúliónak, kíváncsiságból belenézett.
– Az a kacifántos kirelejzumát! – szakadt ki belőle a Bodzaiak tradicionális káromkodása. – Ők azok!
– A két félnótás zsernyák? A.. hogy is hívják őket? Rideg zászlós meg Gyökös őrmester?
– Nem a zsernyákok – mondta szárazon Leandró. – A barátaink várnak bennünket, a szerbek. Hogy a csudába találhattak meg bennünket?
– Nekem az egész Szerbia a barátom, kivéve két alakot, aki per pillanat a sitten ül – mondta Dzsúlió kategorikusan, és kikapta Leandró kezéből a gukkert.
– Gyorsan tölts ki egy lottószelvényt, amíg tart ez a szerencsés szériád: pont az a két alak dekkol ott az úton, akivel nem ápolunk semmilyen cimboraságot, se te se én!
Dzsúlió kicsit tekert az élességen, aztán tövig berántotta kéziféket:
– A Krecsovicsok! – suttogta elfehéredve.
– Most mit csináljuk? Tegyünk úgy, mint az angolok az epsomi derbin, amikor rá se néznek azokra a brutálisan ronda női kalapokra?
– Nem értem, miért beszélsz többes számban? – ingerkedett Dzsúlió. – Ha valakinek félni valója van, az egyes egyedül én vagyok. Miattam kerültek sittre.
– Na de én voltam a koronatanú!
A furgon mögül nekifeszülős, nyögdécselős zihálás hallatszott, meg valami idegen hangú, zavart kiabálás, amelyből egyikőjük sem értett egy szót sem. A gyászmenet nem értette, milyen rítus ez a durva leblokkolás, és mert aki a fél világot keresztülgyalogolja, ennél kisebb ok miatt is a belezőkéséért nyúl, egy szempillantás alatt zendülésszerű helyzet támadt.
A fiúkat két csapás is fenyegette: szemből a Krecsovicsok, a hátuk mögül pedig a kulturált libasorból mindinkább gombóccá összegyülemlő embertömeg. Dzsúlió érezte, hogy tennie kell valamit, különben úgy jár, mint az egyszeri juhász, akit a saját birkái téptek széjjel.
Kinyitotta az ajtót, és ahogy a torkán kifért, hátraordított:
– Border Patroooool! – és őszinte rémülettel a Krecsovicsok felé integetett.
Varázsszavak voltak ezek: a nők sivalkodni, a gyerekek óbégatni, a férfiak pedig allahozni kezdtek. Az imént még civilizált módon viselkedő népség úgy szaladt neki a kukoricásnak, mint az olasz vadászturisták kedvéért tenyészett és nagy tömegben szabadon engedett fácánfiókák, ha megérzik a szabadság illatát.
– Gyere, te mamlasz! – pattant ki Dzsúlió a fülkéből. – Mentsük, ami még menthető!
Azzal kicibálta Róza néni, azaz Lenin elvtárs múmiáját a kocsiból és a vállára véve utána iramodott a menekülőknek.
Leandró megbabonázva nézett utána, de Dzsúlió visszakiáltott:
– Ez a hulla mindkettőnk boldogságának a záloga. Menekült annyi van, mint a tetű, de bebalzsamozott Róza néni csak ez az egy. Nélküle pedig nincs lóvét termelő gyászmenet.
És ekkor bekövetkezett az, amire senki sem számított: Dzsúlió lába beleakadta egy tarack gyökerébe, amitől teljes hosszában hasra vágódott. Már az is idegborzoló volt, ahogy a hullát az eséskor nyert lendülettel gerelyként hajította el, ám ami ezután következett, az maga volt a téboly: Róza néni, azaz Lenin elvtárs bebalzsamozott holtteste elegáns ívben a földhöz csapódott, és szó szerint fölrobbant. Millió apró gipszrepesz szállt szerteszét, megsemmisítve Topol bácsi mestermunkáját, amiről csak ekkor derült ki, hogy csupán átverés. A gipszborítás alatt ugyanis nem volt érdemi tartalom. Sem Róza néni teteme, sem Lenin elvtárs maradványa nem került elő, csak egy összehajtogatott cetli.
A döbbenettől megkótyagosodott Dzsúlió a fenekén ülve, hitetlenkedve nézte, hogy Leandró fölveszi a földről ezt a papírost, kihajtogatja, majd fakó hangon azt mondja:
– Úgy tűnik, Pestre kell mennünk, a Fáy utcába.
A Krecsovics fivérek eközben mindenféle tekintetben emelkedetten várták, hogy a menet az ő szúrós balkáni szemük elé érjen: egyfelől igen magasra emelkedett bennünk a verekedés iránti kedv, másfelől – mert verekedésnél azért az hasznos – már előre jó magasra emelték öklüket, hogy ha majd sújtani kell, hát egyetlen pillanatot se veszítsenek. Meg kell említenünk, hogy harmadrészt – harci kedvük fokozására – néhány olyan verssort is elskandáltak egymásnak, mint például hogy „ide veled, régi kardunk”, tehát irodalmilag is igen magasra emelték a pillanatot.
No de szerencsére az úgy van, hogy Krecsovics tervez, Isten végez. Amint a gyászmenet tőlük úgy kétszáz méternyire hirtelen fölbomlott, sokatmondóan egymásra néztek.
– Nem – mondta Szvetozár.
– De – mondta Dragoljub.
A rövid taktikai megbeszélést követően megigazították lazává tett öltözéküket, s mint két könyvbemutatóra igyekvő akadémikus, odasétáltak az árván maradt furgonhoz. Óvatosan átléptek a szétszórt marhamájkrémes dobozokon és csipszes zacskókon, majd egy laza pillantást vetve a menekülőktől sustorgó napraforgómezőre, érdeklődésüket az úton maradt furgonra irányították. Szvetozár szuszogva betornázta magát a kormány mögé, de hiába tekergette a kulcsot, a motor nem indult. Dragoljub, a született műszaki zseni, ekkor fölnyitotta a motorház fedelét, és visszahelyezte a leesett gyertyakupakot a helyére. A kocsi ezután már maga volt a megtestesült engedelmesség. Szvetozár letesztelte, mennyire képes fölgyorsulni száz méteren, aztán kézifékkel 180 fokos fordulatot téve, Jánoshalma felé vette az irányt.
