Az elhatározást tett követte: a furgonnal minden különösebb gond nélkül megérkeztek Jánoshalmára, de mert közben eszükbe jutott, hogy a két üldözött talán fölismerheti a járművet, bedugták egy közeli, használaton kívüli tehénistállóba. Aztán megrendelték a kávéjukat – zaccosat természetesen nem kaptak – és vártak. A semmittevés perceiben Szvetozár egy léggyel szórakozott: a restiben talált tehenészeti prospektusból pisztolycsövet tekert, és miután a kis rovart sikerült foglyul ejtenie, fülét a papírcsőhöz szorítva hallgatta a zümmögést. Dragoljub kiállt a peronra, és fejére tette a kalapját, amely a megszólalásig hasonlított arra a fejfedőre, amelyet Ady Endre utolsó fényképén láthatott a nagyközönség. Valahonnét föntről, talán valami csőrepedés miatt, ritmusos időközönként víz csöpögött a peronra. Dragoljub úgy helyezkedett, hogy a víz pontosan a kalapjára hulljon. Ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat nyitó jelenetében.
Dzsúlióék eközben megértették, hogy a rengeteg bangladesi, szír, afgán, iraki, iráni és pakisztáni közé vegyülve nem eshet bántódásuk. A portól még a bőrük sem látszott világosabbnak a mellettük lépkedőkétől. Visszatértek hát az 55-ösre, hogy Jánoshalmánál elkapják a Pestre tartó délutáni vonatot, mert az nyilvánvaló volt, hogy a cetlin olvasott üzenet: „Hétvégi rangadó, Fáy utca, Vasas stadion, családi szektor” rendkívül fontos lehet ennek a rejtélynek a megoldásában. Miután a Róza néni bebalzsamozott holttestének hitt üres gipszhéj darabokra törött, az is kétségessé vált, hogy a matróna meghalt. De valami nagyon nem stimmelt ebben a dologban. Ki és miért rendezte ezt az egészet, amibe – tekintve, hogy Leandrónak családi okok miatt mindenképpen meg kellett jelennie a temetésen – véletlenül egész egyszerűen nem lehetett belekeveredni. Szóval a bizniszt félretéve föl kellett menniük Pestre, de ott hova? Merre? Ki az, aki segíthet nekik? Ki az, aki szállást adhat, pénzt kölcsönöz, esetleg valami járműfélét tol a fenekük alá, hogy a rejtélyhez közelebb, vagy a menekültekkel tovább jussanak?
Törték, törték a fejüket, aztán egyszer csak összenéztek:
– Sághy! – kiáltották. Egyszerre, hogy a történetmondónak ne kelljen emlékeznie, melyikük volt az.
Itt az idő, kedves Olvasó, hogy megtudja, ki is az a Sághy Márton. Régi ismerős, bizony, Dzsúlió még a jó öreg Vajdaságból ismerte, és számos közös, hogy úgy mondjuk: határokon átívelő üzleti ügyet bonyolítottak együtt. Őszintén szólva Sághy talán még Dzsúliónál is nagyobb gazember volt, azt például maga Dzsúlió sem értette, hogy azokban az években hogyan tudott Sághy oda-vissza költözni, hol Jugoszláviából Magyarországra, hol onnan vissza. Örökké emlékezetes maradt mindkettejük számára az az este, amikor Sághy, a negyedik csődbe ment házassága után épp visszaköltözött Debrecenből, és egy – amúgy később meglehetősen rosszul sikerült – randevú erejéig kölcsönadta barátjának vénséges Renault 4-ét.
Na már most ez a derék Sághy Márton aztán végleg átköltözött Magyarországra. A legtöbb ismerőse szerint Budapest nyolcadik kerületében lakott, ennek ellenére hol itt, hol látták őt fel- majd eltűnni, amiért is a fiatalabb bűnözők körében elkezdték őt egyszerűen csak Ufó bá’-nak szólítani. Dzsúlió tőle várt segítséget, de sejtelme sem volt, hol lehet.
Ám addig is történt még velük egy és más. Tény, hogy a Krecsovicsokat lerázták, de a szerbekkel sose’ lehetett teljesen biztosra menni. Mindenütt otthon vannak, minden nyelvet beszélnek és mindenfajta pénzt elfogadnak, de főleg az eurót. A fiúk ezért üdvösnek tartották, hogy minél inkább migránsnak álcázzák magukat, mert a por az egy dolog, de ha az embernek nincs vastag szemöldöke meg Angela Merkelt ábrázoló pólója, sokkal bonyolultabb a helyzete. Tetézi ezt, ha az ember még arra is rájön, hogy a nagy kapkodásban elhagyta a laptopját. Bodzai Leandró ezt a teljes kórképet magáénak tudhatta, mert egyszer csak lecövekelt, és elkerekedett ábrázattal a távolba nézett:
– A… laptopom! Ott maradt a kocsiban!
– Majd lesz helyette másik, tele jóféle warezolt cuccokkal! – vigasztalta Dzsúlió, ahogy egy jó baráttól elvárható, de valójában oda se’ figyelt. Rossz sejtés nyomasztotta. A gyászmenetből hozzájuk csatlakozott bangladesi, szír, afgán, iraki, iráni és pakisztáni népek között sunnyogva közeledtek Jánoshalma felé, és bár még bőven volt idejük elérni a vonatot, az a bizonyos nyolcadik, vagy inkább tizenhatodik érzék azt súgta, ez sem lesz éppen sima ügy.
Leandró sem nyugodott meg. Abban a laptopban benne volt az egész élete, beleértve azokat a fotókat, amelyeket Annáról készített a házasságuk elején. Az ilyenre mondják, hogy fölbecsülhetetlen kincs, nem beszélve a címlistáiról, meg a levelezéséről. A nagy ívű, sikervárományos ötleteiről nem is beszélve. Beleborzongott, ha arra gondolt, valaki illetéktelenül lenyúlhatja ezt a temérdek kincset. Minden pénzt megadott volna, ha visszapörgetheti az időt addig a pillanatig, amikor ennyi év után megint összeakadt Dzsúlióval, hogy egy gyors mozdulattal hátat fordítva neki, elsiessen a helyszínről. Itt kacsázott előtte minden bajának okozója – nagy kedve lett volna összeakasztani a lábát –, aki azért, minden sorcsapás ellenére a legjobb barátja volt, még ha ezt egyikük sem merte volna ilyen határozottan kijelenteni.
A jánoshalmi vasútállomásra már majdnem az egész gyászgyülekezet megérkezett, Igaz, hogy most nem volt meg az ehhez szükséges kellék (értsd. Róza néni, azaz Lenin elvtárs tojáshéjszerűen üres makettje), de azért kellően magabiztosan és öntudatosan vették birtokukba a terepet. Dzsúlió azt már régóta tudta, hogy ezek a jövevények hatékonyabban használják a modern telekommunikációt, mint a rómaiak a fényjeleket, így az sem volt számára meglepő, hogy amikor még délibábja sem látszott a közeledő vonatnak, máris izgatott mozgolódásba kezdtek. Nagyon hatásos trükk volt például az, hogy akár a fecskék a villanydrótra, sorban ráültek a sínekre, mert így a masinisztának akkor is meg kellett állítania a szerelvényt, ha a menetrend szerint erre nem volt lehetősége.
– Szerb bocskorszagot érzek – szimatolt bele a levegőbe Dzsúlió. – Itt valahol satrováciak vannak, vagy…
Torkán akadt a szó.
– A Krecsovicsok! – mutatott a peronon ácsorgó kalapos figurára, aki szerencsére éppen egy húszgyerekes bangladesi családnak engedett utat – ahogy azt az Anna Kareninában olvasta –, ezért nem vehette őket észre.
– Azt a kacifántos kirelejzumát! – regisztrálta a veszélyt Leandró. – Ezek teleportálják magukat?! Hogy a francba érthettek ide ilyen gyorsan?
– Nem mindegy? Egy lehetőségünk van: föl a vonatra, de ízibe! – tekingetett a messzeségbe Dzsúlió, ahol egyelőre még csak apró hangyapiszokként, de már lidércként billegett a szerelvény csírája.
Egy lármásan vitatkozó afgán-szír csoportba vegyülve húzták ki azt az időt, amíg a vonat bedöcögött és méltatlankodó csikorgással megállt a pirinyó állomáson. A nép ekkor szabályos ostromtechnikával megrohanta a kupékat. Dzsúliót, Leandrót is elsodorta a tömeg lendülete. Mire megértették, miféle hordalék sodrásába kerültek, már mind a ketten a földön hasaltak. A rengeteg bangladeshi, szír, afgán, iraki, iráni és pakisztáni, akinek a megkopasztásáról a világ leghosszabb gyászmenete kapcsán nemrég vérmes ábrándokat szövögettek, most a becses hátsójukat használta dobbantódeszkának.
Arccal a porban, fogalmuk sem volt, hogy mindez semmi ahhoz a végzethez képest, amely a peronon éppen most bontakozott ki az irányukba. A két Krecsovics vérbeli szerb éleslátással észrevette a tumultust, és bár csak szaggatott, akadozott üzemmódban látták a földön fekvő két alakot, Dzsúlió rúgkapáló lába szárán észrevették azt a lóhere tetkót, amit az a sok évvel ezelőtti botrány idején is föltűnt nekik. Amikor sok évvel ezelőtt Dzsúliót a bácsalmási vasútállomás férfi vizeldéjében sarokba szorították, a megtámadott vádliján ugyanott, ugyanez a jel villant. Az ilyesmit akkor sem lehet elfelejteni, ha rögtön utána hátba támadják az embert, merthogy azon a rég feledésbe vonult délelőttön pontosan ez történt. Az egész balhéból mit sem sejtő, csupán csak vizelni óhajtó Leandró akkor toppant be a mellékhelyiségbe, amikor Dzsúlió már majdnem ráállt a kényszerházasságra. A meglepetés erejét kihasználva Leandró akkor meghátrálásra késztette a szerbeket, de ezt egyszeri és meg ismételhetetlen alkalom volt.
A lóhere tetkó most azzal fenyegetett, hogy csúfos véget jelent mind Leandró, mint pedig Dzsúlió számára, ám az öklüket újfent ütésre emelő Krecsovicsok hirtelen megtorpantak. Egy ismerős figurát fedeztek föl a méhrajként zsizsegő bangladesi, szír, afgán, iraki, iráni és pakisztáni sokadalom mögött. Az öreg akadémikus volt, akivel idefelé jövet nézeteltérésük támadt. Ők nem tudhatták, de mi elárulhatjuk a tisztes Olvasónak, hogy Tóth Eduárd bizony megérte a pénzét. Annak ürügyén, hogy a Széchenyi könyvtárba jár busman-ómagyar nyelvemlékeket kutatni, lejárogatott ide, Jánoshalmára egy volt kolléganőjéhez. Hogy azalatt a néhány óra alatt, amíg vonatfordultáig együtt tölthettek, mi minden történt, azt ne firtassuk, eláruljuk anélkül is: az öreg prof ennek a hölgynek a portáján tárolta azt a minőségi cefrét, amelyből – midőn a fermentáció befejeződött – olyan príma kisüstit főzött, hogy az egész mai magyar irodalom térdre borult volna előtte, ha hozzáférkőzhet. A prof kizárólag emiatt a titkos hóbort miatt csatlakozott a Dél Alföldi Steven Seagal Takewando Klubhoz, amit ugyancsak titokban tartott a felesége előtt – elvégre az asszonynak nem muszáj mindenről tudnia. Tény, hogy a kirándulásai alkalmával beszlopált matériától Tóth Eduárd hasonló állapotba került, mint amilyenbe Asterix szokott lendülni Csodaturmix varázsfőzetétől.
A Krecsovicsok olyan módon hőköltek vissza az öreg látványától, ahogy a transzilvániai kanvámpír riad meg az orra elé tolt kereszttől.
– Talán mégis inkább kocsival kéne őket követnünk – dörmögte Szvetozár, és ezzel a bátyja is egyetértett.
