– Én vagyok az, nem más, a jó öreg Miska bácsi – nyitotta ki az ajtót az álcázásin okokból turbánban várakozó Dzsúlió előtt egy elhízott, kopaszodó és megritkult fogazatú ember, akinek tekintete még eme romos állapotban is huncutul villogott az ajtóban álló Dzsúlió felé. – Nocsak, nocsak! Az ifjú Tóth! Hát hol tetszett járni az elmúlt húsz évben?
– Nem volt az annyi, Miska bá’ – felelte Dzsúlió. – Angol tanárokat viszek Berlinbe, de kéne egy kis segítség.
– Öreg vagyok én már egy berlini úthoz, édes fiam – felelte Gazda Mihály.
– Félre értett, Miska bátyám! Abban segítsen, hogy elérjem a Sághyt.
– Ja, azt lehet – bólintott Gazda, majd fejből elmondott egy tizenegy jegyű számot. Dzsúlió olyan értetlenül bambult rá, hogy el kellett magyaráznia: – Ez a Sághy mobil száma. Nem írhatod le, de elmondom még egyszer.
És elmondta.
– Az Isten megáldja, Miska bácsi!
– Jól van, csak menj már, mert kezdődik a Barátok közt!
A távozó Dzsúlió, aki egyszerre próbálta fejben tartani a számot, ugyanakkor végiggondolni, hogy az Orczy-kertben vagy a II. János Pál pápa téren (amelyet ő magában még mindig Köztársaság térnek hívott) húzza-e meg magát éjszakára a bangladesiekkel, nem láthatta, hogy az ajtót becsukó Gazda Mihály mögé két nagydarab figura lép oda, hogy az egyikük akcentussal a fülébe súgja:
– Okos voltál, nem kell meghalnod. Hol fognak találkozni?
– A Széchenyi gőzfürdőben reggel. Sághy olyankor mindig ott van.
Leandró először járt a Széchenyi gőzfürdőben, és mondhatni, erősen meghatódott. A barokkos folyosók, a hatalmas üvegablakok, a kupolák, a díszítés úgy hatottak rá, mint a legpazarabb katolikus templom látványa. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor első ízben látta meg a Keleti pályaudvar pompázatos csarnokát, pedig az akkoriban még épp olyan ütött-kopott volt, mint az épp odahagyott szocializmus. A bejárat mellett elhelyezett automata, amely palackozott Csillaghegyi ásványvizet kínált, különösen delejes hatással volt az ifjú Bodzaira.
Dzsúlió viszont nem hagyta sokáig gyönyörködni, a feliratokból hamar leolvasta, merre kell menniük, és elindult a baloldali folyosó felé. A büfé előtt aztán jobbra kanyarodtak, egy másik folyosóra, amelyről mindkét oldalra egyforma fehér ajtók nyíltak. Dzsúlió belökte jobbra az egyiket, és elkerekedett a tekintete. Egy hatalmas fehér kádban egy öregasszony lebegett, de Dzsúlió csak fodros piros úszósapkáját és kerek fejét láthatta, mert az állától plexi lemezek zárták le a kádat, hogy a szénsav el ne illanjon a vízből. Dzsúlió intett Leandrónak, hogy nézze meg előrébb, mielőtt valaki észrevenné őket. Bodzai egy bal oldali, félig nyitott ajtón kukucskált be: középkorú férfi ült egy hokedlin, a két kezét iszapos vödörbe lógatta.
– Szakács vagyok, kétnaponta jövök – mondta amaz barátságosan, mire Leandró bólintott, és visszatért Dzsúlióhoz.
Ekkor értették meg, hogy miért nincs rajtuk kívül teremtett lélek a folyosón: a 12-es számot viselő ajtó mögött álltak a fehér ruhás dolgozók, mind háttal a bejáratnak, és két nyomozó kinézetű alakkal beszélgettek, de közben valamennyien abba a hatalmas fehér kádba bámultak, amely éppen úgy nézett ki, mint a korábban látott piros fürdősapkás nőé.
Ebben viszont az öreg Sághy lebegett! Dzsúlió látta, amint lábujjhegyre állva átlesett a fehér ruhások válla fölött. Lebegett, és nem nézett ki valami jól: püffedt volt, krétafehér és szemlátomást halott.
– Nem értem, kérem, elmagyarázná még egyszer? – mondta éppen ekkora a magasabb nyomozó a jegyzeteibe pillantva, majd a fejét vakarva.
– Persze – bólintott egy fehér öltözetes molett hölgy. – Itt, a tangentor kádban végezzük a vízalatti sugárkezelést. A víz alatt a vízsugár kellemesen masszíroz. Jöjjön, próbálja ki!
– Ne nyúljon semmihez! – kiáltotta a nyomozó. – A helyszínt érintetlenül kell hagyni.
– Értem.
– Folytatná, kérem? – kérdezett most az alacsonyabb nyomozó.
– Természetesen – felelte a nő, majd eltűnődött. – Tehát csak el kell csavarni ezt a gombot, és a fejből elindul a vízsugár. Bocsánat, mit is mondott, hogy szólíthatom önt?
– Hadnagynak – nyújtott kezet az első rendőr. – Tikvanek hadnagy vagyok.
– Hadnagy, megfogná a szórófejet? De lefelé, különben befröcsköli a víz az egész helyiséget!
Tikvanek érezte, hogy a víz egyre erősebb sugárban lövell ki a kezében tartott szórófejből.
– Na, jó, de hogy lehet ettől meghalni? – kérdezte.
– Attól függően, hogy a test mely részét masszírozzuk, és hogy mennyire érzékeny a beteg, állítható a sugár erőssége. Általában egy bar nyomás még mindenkinek kellemes, de erősebb izomzatot – például a combon – lehet 1,7 bar is kezelni. A 2 bar fölötti nyomás már nagyon erős.
– Aha – bólintott a hadnagy. – És ez mennyire volt állítva?
– Valaki fölcsavarta a maximális 4 barra.
– És az már veszélyes? – vonta föl a szemöldökét Tikvanek.
– Igen – bólintott tárgyilagosan a fizioterápiás asszisztens –, különösen, ha a szórófejet valakinek a végbelébe illesztik.
Mindnyájan elcsöndesedtek néhány pillanatra. Talán mert egyikük sem tudott elképzelni ennél borzalmasabb halálnemet.
– Az öreg Sághyt valaki seggbe lőtte egy bazi erős slauggal – fordult oda Leandróhoz az ajtó előtt hallgatózó Dzsúlió.
Ebben a pillanatban egy idősödő, szikár alak lépett elő a bal leghátsó helyiségből. Kis zsúrkocsin gyógyiszappal teli vödröt vonszolt, ruháját is, kötényét is iszapfoltok díszítették, és erős izzadságszagot árasztott.
– Keresnek valakit az urak? – kérdezte szárazan.
– A… ö… Mérei doktort, de most telefonáltak, hogy nem is itt vár bennünket, hanem a Lukácsban – vágta rá Dzsúlió, és kivonszolta Leandrót a szárnyas üvegajtón. Olyan gyorsan tűntek el, hogy nem hallották, amint az öreg iszapos csodálkozva azt mondja: „de hát a Lukács Budán van”. Azt pedig már végképp nem láthatták, hogy a jobb hátsó helyiségből is kilép két konfekcióöltönyös alak.
Talán más lett volna ennek a történetnek a végkifejlete, ha a nagy sietségben nem csúsznak el a gyógyiszap kilöttyentett flekkjein és nem vágódnak hanyatt teljes hosszúságukban.
A csattanásra az alacsonyabb nyomozó kinézett az ajtón.
– Önök is a személyzethez tartoznak? – fordult a szokásos kérdéssel a tápászkodókhoz.
– Azt nem hinném, bár nagy mostanában a fluktuáció – válaszolt helyettük a zsúrkocsit vonszoló asszisztens.
– Valóban? – nyúlt a farzsebéhez a nyomozó. – És ki volt az, akivel az előbb beszélgetett?
– Őszintén szólva, két velejéig gyanús figura. Az egyikük elszántan hallgatózott.
A nyomozó a lengőajtó felé fordult és elgondolkodva nézett a még mozgó üvegszárnyra. A kinti világossághoz nem szokott hozzá a szeme, ezért hunyorogva fordult kérdésével a háta mögött feltápászkodókhoz.
– Maguk is látták ezt a két… – nem fejezte be a kérdést. A két konfekcióöltönyös egyszerűen felszívódott.
– És most, hová, merre? – tette föl a költői kérdést Leandró, aki még mindig a laptopja elveszése miatt bánkódott. Egészen a Hősök teréig futottak, ahol biztos, ami biztos alapon belevegyültek egy japán turistacsoportba.
– Sok helyre mehetnénk – hazudta Dzsúlió. – De most már engem is érdekel, mi történik itt. Valami azt súgja, a cetli lesz az iránytű.
– Akkor irány a Vasas stadion – mondta Leandró. Nem merte bevallani, hogy történetesen éppen ennek a csapatnak szurkol. Faramuci módon úgy lett belőle drukker, hogy közben utálta a focit. A Vasas drukkerség egyszerű családi örökség képében szállt a fejére. A nagyapja hagyta rá a halálos ágyán, mintegy kincset, amit vitrinben ildomos tárolni. „A magyar fociban csak akkor lesz minőség, ha megint a Vasas lesz a bajnok. Szárnyaljatok Vas Sasok!” – kiabálta az idős Bodzai utolsó, lázas delíriumában, aztán kilehelte a lelkét. A falu erre szakosodott asszonytanácsa később kimondta rá, hogy ez bizony szép halál volt a javából, pedig ők is utálták a focit. Az ifjú Bodzai pedig magára maradt ezzel a furcsa hagyatékkal, amelytől komolyan megrendült. A konyhafogason ott lógott a nagyapja kicsiny kék munkáskabátja, hajtókáján az 1977-es bajnokcsapat jelvényével. Levette, és a saját kabáthajtókájára tűzte. Az öreg iránt érzett tisztelete és szeretete miatt hihtű Vasas drukker lett belőle, és ezen már senki és semmi nem változtathatott.
