A fájlrengetegben csupán Leandró vagy kétszáz Annának írt levele volt érdekes. Régimódiasan, az oldal tetején megcímezett dokumentumok voltak, így a Krecsovicsok gond nélkül kiderítették az asszony berlini lakcímét. Dragoljub elképedve silabizálgatta azt az érzelmi tobzódást, ami ezekből az irományokból előbukkant. A legkorábban jegyzett darabokban Leandró sokat foglalkozott azzal, hogy a lehető legsötétebb képet hozzon össze a nejéről, aki őt – állítása szerint – galádul faképnél hagyta. Ezt a nyugodtan mondhatjuk, archaikus korszakot a Jane Austen regényeiből ismert kimért, ám lüktető érzelmeket sejtető hanghordozás követte. Mivel a börtönévek alatt Krecsovics Dragoljub Jane Austen művein is átrágta magát – különös tekintettel a Büszkeség és Balítéletre –, minden kétséget kizáróan megállapította, hogy ebben a nehéz korszakában Leandró Mr. Darcy szerepébe képzelte magát.
Mindez egyszerre volt megmosolyogtató és szánalmas. Az a bizonyos Anna, akinek valódi jellemére ezekből az önvallomásszerű dolgozatokból nem derült fény, föltételezhetően mély undorral hajította volna el valamennyit, ha Leandró veszi a bátorságot és postára adja ezt a furcsa, sokfejezetes önvallomást. Valóságos megkönnyebbülés volt Dragoljubnak, amikor hősünk úgy a nyolcvanadik levél után hangot váltott. Félretette ezt a célzásokkal és utalásokkal teletűzdelt stílust, és arról kezdett értekezni, hogy ha kapna Annától még egy utolsó utáni esélyt, ők ketten lehetnének a legboldogabb pár a világon. Csak úgy buzog benne a tenni akarás, meg a gyerekcsinálási kedv, mert most már érti, miért szeretett volna Anna annyira gyereket. Az evolúciós vonalon sorakozó többi levélben Leandró már csak ezt a témát fejtegette és boncolgatta, borzalmasan közhelyes és tenyérbe mászóan csöpögős modorban.
Krecsovics Dragoljub ebből két következtetésre jutott: 1) hajdani büntetőügyük koronatanújából sosem lesz prózaíró, 2) még mindig szereti a nejét és most ahhoz gyűjtögeti a bátorságot, hogy kimenjen hozzá Berlinbe bocsánatot kérni.
Mindezt Lajosmizse közelében, az út szélén ismertette a testvérével, miután Dzsúlió furgonja egy hangos durranást követően végleg megadta magát. Az út szélén hagyott, füstölgő roncsból kivették a laptopot, mert bár a levelek kivételével csak néhány száz gyönge minőségű, tán mobillal készített portré volt még benne arról a bizonyos Annáról, úgy vélték, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy meg kell zsarolniuk Leandrót, ez a cucc egyszer még hasznukra lehet. Aztán megindultak a mintegy hét kilométerre lévő Tanyacsárda felé.
A sétát filozofikus eszmecserével tették elviselhetőbbé.
– Az rendben van, hogy addig kergetjük ezt a Tóth kölyköt, amíg ki nem verhetjük belőle a szuflát, de vajon mi hasznunk származhat ebből? – elmélkedett Dragoljub.
Természetesen szerbül beszéltek, ráadásul újbelgrádi szlengben, de mi az Olvasó kedvét keresvén az előző fejezetben alkalmazottak szerint magyarul közvetítünk.
