– Akkor most mi legyen? – kérdezte Dzsúlió, amint lépdeltek lefelé az ütött-kopott betonlépcsőn.
– Hogy-hogy mi legyen? – vonta fel a szemöldökét Leandró, akinek a torkán még mindig ott liftezett a langy sör.
– Hát… A szállítmányunk szanaszét szaladt…
– Szállítmányunk?
– Az. A bangladesiek. A Róza néniről kiderült, hogy nem halott, de részt vesz egy nemzetközi összeesküvés leleplezésében, a Sághyt végzetesen seggbe lőtték egy vízsugárral, engem meg üldöznek a Krecsovicsok. Na mármost az a kérdés, hogy érdemes-e még Berlinben menni?
Mintha az ég küldött volna választ a kérdésére. Eddigre ugyanis már átértek a kapun, és a Hajdú utcáról épp a Fáy utcába fordultak volna, amikor észrevették, hogy a Röppentyű utca felől érkezve elgördül mellettük egy nagyjából 25 éves libafos zöld VW Golf, amelynek ablakából ismerős arcok pillantanak rá. Bizony-bizony, ez volt az a jármű, amelyet Dragoljub Krecsovicsnak a legkisebb feltűnés nélkül sikerült elkötnie a lajosmizsei Tanyacsárda parkolójából. A járműről magáról már nem volt elmondható, hogy nélkülözött volna minden feltűnést, de ami rossz lehetett a lopott kocsival menekülő szerbeknek, az jó volt hőseinknek: ha ugyanis ez az autó történetesen nem ilyen színezetű, hanem, mondjuk, egyszerűen szürke, vagy metálzöld, oda sem pillantanak. Így azonban még idejében észre vették, hogy baj van, és menekülőre kell fogniuk.
– Gyerünk! – kiáltotta Dzsúlió, már bele is karolt Leandróba, és vonta őt az ellenkező irányba, azaz a Hajdú utcán a Rákos-patak felé. A menekülésben három tényező segítette őket: 1) mire a Krecsovicsok észre vették, hogy mi az ábra, nekik sikerült jelentős előnyre szert tenniük; 2) a kijáratokon még mindig szépen csordogáló tömeg, amely ilyenkor az úttestet is elfoglalja, eltakarta a menekülőket, és akadályozta is az üldözőket; 3) a Hajdú utca a patak felé zsákutca, a derék szerbeknek tehát előbb-utóbb ki kellett szállniuk a járműből. Ki is pattantak a füves parthoz érvén, hogy futva érjék utol a fák alatt szökő két magyart, ám elkövettek egy végzetes hibát. A bambán előre meredő Szvetozár nem vette észre, hogy rohanás közben rálép a pórázon sétáltatott, és egyébként közismerten békés természetű, Jamie nevű amerikai staffordshire terrier lábára. Jamie felvonított, és már ugrott volna neki a meglepődött Szvetozár torkának, ha gazdája, az egyébként úgyszintén közismerten békés természetű Csula vissza nem tartja. Csula mélyen Szvetozár szemébe nézett, és lassan, ráadásul halnak, csak ennyit mondott:
– Öreg, ma nagyon rossz napom van.
Ki tudja, miért, ez a két harcedzett szerb úgy megszeppent, hogy szó nélkül visszaszálltak autójukba, és visszafordultak a Fáy utca felé.
Ezalatt Dzsúlió és Leandró lihegve futott a füvön a Béke út felé.
– Tulajdonképpen hová rohanunk, te tudod? – hörögte Leandró.
– A következő keresztutca a Reitter. Ha jól emlékszem, ott áll meg a 30-as busz, az kivisz a Keletibe – hadonászott előre Dzsúlió.
– Miért, akkor mégis utazunk? – köhögött most Leandró.
– Én biztos, ha akarsz, maradhatsz – felelte Dzsúlió, és hátra bökött futás közben oda, ahol az előbb még a szerbek álltak.
– Jó, de végül is hová megyünk?
– Hová, hová! Este nyolc körül indul a Metropol, ha arra feljutunk, már Berlinben reggelizünk.
Csakhogy az élet nem olyan egyszerű, mint ahogy azt hőseink gondolták. A Keleti pályaudvaron ugyanis eddigre már pontosan az következett be, amit a két szerb még útban Lajosmizse felé megállapított: a Bécs felé igyekvő, soha nem látott migráns tömeget a magyar hatóságok a nemzetközi egyezményeknek megfelelően nem engedték tovább, a pályaudvarról már egyáltalán nem indultak vonatok. Az Ausztrián át Németország felé tartó szírek, irakiak, afgánok, bangladesiek, egyiptomiak, és ki tudja még, hány náció, tábort vertek az épület körüli gyepen, lent az aluljáróban kialakított tranzitzónában, a hangosabbja pedig összegyűlt fent, a főbejárat előtt, és a világ miden tájáról összesereglett nemzetközi sajtó kedvéért hol saját nyelvén, hol angolul Angela Merkel kancellárt éltette, és követelte, hogy engedjék tovább szabadon a hőn áhított Alemánai felé.
Ebbe az iszonyatos káoszba érkezett meg két hősünk. Először csak tátották a szájukat, majd elkezdtek az épület körül körözni, hátha a főbejárat előtti történés csak egy elszigetelt jelenség, csak valami politikai ügy, amitől függetlenül ők nyugodtan besétálhatnak a nemzetközi jegypénztárba, és jegyet válthatnak a Metropolra. Hogy miből, azt még nem tudták volna pontosan megfogalmazni, hiszen utolsó pénzüket húgymeleg sörre költötték az Ilovszky-stadionban, de ilyen részletkérdésekkel most nem foglalkoztak. Épp a Thököly út felőli oldalra értek vissza, amikor üvöltözést hallottak a hátuk mögül. A riadalom oka az volt, hogy a Thököly úti buszmegálló felől maszkos-kapucnis lakok tűntek fel, akik fennhangon szidalmazni kezdték a bevándorlókat. Erre ők felzúdultak, öklüket rázták a kapucnisok felé, akik közül az egyik valami palackot vágott a tüntetők közé. Erre újabb felzúdulás volt a válasz. Dzsúlió és Leandró tovább gyönyörködött volna a jelenetben, ha hirtelen bele nem ütköznek valakibe. Dzsúlió pillanatokig méregette az arcába hajoló arcot, amely nagyon ismerős volt valahonnan: fekete haj, barna szem, sötét bőr…
– Maguk itt? – kérdezte a fekete haj, a barna szem és a sötét bőr gazdája.
– Ismerjük mi egymást valahonnan?
Az idegen hangnemet váltott, de amúgy kristály tiszta magyarsággal beszélt, mióta először megszólalt.
– Most szórakozol velem? Te hoztál át minket egy Roll jégrémes kocsiban a szerb határon. Aztán meg toltuk a tűző napon azt a kurva Lenint, nem emlékszel?
És Dzsúlió fejében összeállt minden! Igen, igen, a bangladesi menekültek egyike volt, aki mindig valamiféle szószólóként lépett elő a többiek közül. Hát igen, őket kellett volna elvinnie a megállapodás szerint Berlinig. Most vette csak észre, hogy az illetőn most is az Angela Merkel arcképével díszített, kifogástalanul tiszta fehér póló van.
– Izé… – lehelte – folytatjuk az utat, meg minden, csak szereznem kell egy kocsit…
– Nem kell – intette jóságosan az idegen. – Jobb így. Addig tüntetünk, amíg át nem engednek bennünket. Át fognak.
Rettentően határozott volt, de Dzsúliót most nem is az érdekelte, amit mond, hanem ahogy mondja.
– Te tudsz magyarul?
– Persze. A nevem Körtvélyessy Jamal Mohamed. Az apám a nyolcvanas évek végén Bangladesben volt kiküldetésben. Sosem vette el anyámat, sokáig azt sem tudta, hogy én vagyok. Tizenéves voltam, amikor kiderült, hogy én vagyok, akkor a nevére vett, és elintézte, hogy Pestre jöjjek tanulni. Az ELTE Amerikanisztika Tanszékén végeztem, de apám halála után hazamentem anyámhoz.
– Már megbocsáss – fogalmazott Dzsúlió a maga módján –, de akkor meg minek rázod itt a ketrecet? Nem jó neked itt Pesten?
– Szó sem lehet róla – húzta fel az orrát Jamal Mohamed. – Csatlakoztam elnyomott testvéreimhez, és a tanulmányaimnak jó hasznát vehetjük az Amerika elleni harcban. De a kérdés az, hogy ti mit kerestek itt?
Leandró még mindig hallgatott, Dzsúlió felelt.
– Menekülünk, drága testérem, mint ti.
Jamal Mohamed összevonta a tekintetét.
– A menekülő nekünk tényleg testvérünk – mondta, és a hátizsákjából két lenejlonozott csomagot vett elő. A magyarok kibontották: hófehér pólók voltak Angela Merkel arcképével. – Ezeket vegyétek fel! Aztán az irataitokat tépjétek össze, és dobjátok a csatornába. Mostantól, ha kell, húsz-harminc tanút is tudok hozni arra, hogy ti is a háború elől menekülő szírek vagytok.
