– Igyekezzünk, már várnak – sürgette őket Körtvélyessy, és Leandró engedett is volna ennek a sürgetésnek, de a következő pillanatban – hogy kerülhetett ide? – egy tipegő öreg nénike kerület a látóterébe, aki a maga mögött húzott kerekes bevásárló szatyrot – véletlenül? – jól betolta Leandró térdei közé, aki erre olyan nagyívű zuhanást mutatott be, amire talán csak a legprofibb rögbi játékosok képesek. A földön heverő Leandrót nem is az bosszantotta, hogy arccal törölte fel a park addigra már rendesen elmocskolódott gyepét, hanem hogy úgy látta, a kerekes kocsit toló néni ugyanazt az arcot viselte, mint az előbbi szír hölgy.
– Nem tud vigyázni? Micsoda egy fiatalság – kiabálta a néni, de mire a férfi válaszolni tudott volna, már fel is szívódott a tömegben.
– Róza néni? – kérdezte magától.
– Mit szerencsétlenkedsz itt? – torkolta le Dzsúlió, aki a segítségére sietett.
– Láttad azt az öregasszonyt?
– Milyen öregasszonyt?
– Volt itt egy öregasszony. Aki előtte szír nő volt.
– Nagyon megütötted? – simogatta meg gúnyosan Lenadró fejét Dzsúlió.
– Komolyan beszélek. Itt van Róza néni. Nem ismerted fel?
– Én? Életemben egyszer láttam, Leninre hasonlított, de aztán kiderült, hogy az se az volt.
– Nem értem – vakargatta a fejét a feltápászkodó Leandró.
– Gyerünk-gyerünk! – integetett Körtvélyessy, és onnan, ahol Dzsúlióék álltak, most már jól lehetett látni, hogy a Verseny utcában bécsi rendszámú autók várakoznak.
Dzsúliónak nem volt ideje hosszan szemlélni a kocsikat, békés szemlélődését ugyanis félbe szakította egy gigantikus méretű rottweiler, amely teljes lendületével Dzsúlió mellkasának vetette magát, és le is döntötte őt a lábáról. Leandró lopva keresztet vetett, talán még egy gyors ima is elhagyta dadogó ajkait, de végül is amikor újra Dzsúlióra mert nézni, megnyugodhatott: a kutya ugyanis állt barátja mellkasán, mint Fatia Negra a hegyen, csak hát ő nem kirabolni való személyek után kémlelt körbe a tájon, hanem csobogó nyelvcsapásokkal nyalta áldozata arcát.
– Lepergett előttem az életem – mondta Dzsúlió, mikor egy kis baráti segítséggel végre fel tudott álni. – Egy csomó részletre nem is emlékeztem. Képzeld, harmadikban matekból kaptam egy négyest.
– Günther! Jaj, Günther, mit csináltál már megint, rossz kutya! – szidta meg az ebet egy hirtelen érkező férfi, akinek furcsa, férfiatlanul vékony hangja volt. – Elnézést, Günther a fiamé, hazahozta Münchenből. Neveletlen kutya, a fiam sokat dolgozik, nincs ideje vele foglalkozni. Jöjjön, fiatalember, segítek!
– Nem kell, csókolom, csak tartsa erősen a kutyát! – lépett hátra Dzsúlió, mert az öreg elkezdte porolgatni a nadrágját.
– Jól van, jól van, semmiség ez – mondta az öreg. – Adjon egy békejobbot!
És mielőtt Dzsúlió bármit tehetett volna, megragadta a jobb kezét, szorongatni kezdte, rázta is egy kicsit, aztán épp olyan gyorsan eltűnt a kutyával együtt, ahogy felbukkant.
– Ez biztos bolond – mondta Dzsúlió.
– Tuti, hogy ismerem valahonnan – vágta rá Leandró.
– Nézd csak! – mutatta Dzsúlió azt a kezét, amelyet az előbb még az öreg szorongatott. Egy cetli volt benne. Dzsúlió kihajtogatta, és felolvasta a szöveget, amelyet a cédula tartalmazott:
Vigyázat, a bécsi rendszámú autó veszély! Csak linzi rendszámúba szállni!
A két cimbora összenézett.
– Mondtam, hogy a Róza néni – közölte Leandró.
