– Hallgatom, Helmut – kezdte a beszélgetést Merkel asszony.
– A menekültekről volna szó, kancellár asszony…
– Rendben folyik a betelepítésük… Vagy nem?
– Igen, rendben folyik – bizonytalanodott el Zeitler hangja. – És éppen ez a bökkenő.
– Hogy érti ezt?
– Az ügy kezd kellemetlenné válni. Egyre több olyan hang érkezik, amely nehezményezi a betelepítési politikát. Sajnos azt kell mondanom, hogy leginkább a bajorok méltatlankodnak.
A kancellár tekintete elborult! A bajorok! A német gazdaság motorjai. Akik miatt Merkel asszony még arra is képes volt, hogy szász és egykori Lokomotive Leipzig szurkoló létére a Bayern Müchen mérkőzésein kezdje el mutogatni magát a potentátok között. És akkor tessék, ez a hála?
– Mi bajuk van? – kérdezte. – Keresztény-demokraták vagyunk, az evangélium szellemében cselekszünk, sőt a pápa felhívásának megfelelően.
– Ez igaz, kancellár asszony, de, mint tudja, a bajor gazdaság lényeges elemét alkotják a földbirtokok. A derék bajor paraszt rossz néven veszi, hogy különböző hordák tipornak át a sörnek szánt árpamezőkön.
– És az olcsó munkaerő? Fogadhattunk volna bevándorlókat az unióból is, románkat, bolgárokat, magyarokat, de egy szír vagy iraki menekült a negyedért megcsinálja ugyanazt. Ez sem számít?
– Hajthatatlanok.
Angela Merkelnek ekkor eszébe jutott, hogy kezdődött az egész. Néhány hónappal korábban, amikor a nemzetközi sajtó elkezdett azzal foglalkozni, hogy a balkáni útvonalon több bevándorló érkezik Európába, mint Olaszország vagy Görögország felől, Zeitler azt tanácsolta, hogy mint mindig, most is a Bibliából keressen útmutatást. Zeitler ezt többnyire azért tanácsolta, mert ha a kancellár rábukkant egy jó idézetre, azt ő azonnal be is építette Merkel asszony valamelyik következő beszédébe. Így a dolognak kettős haszna volt: a kancellár spirituálisan megnyugodott, neki pedig ennyivel is kevesebbet kellett dolgoznia.
Ahogy Angela Merkel Máté evangéliumát kezdte tanulmányozni, a következő mondatokra bukkant a 22. fejezet 37-39. versénél: „Jézus pedig mondta néki: fogadd be az Urat, a te Istenedet teljes szívedbe, teljes lelkedbe és teljes elmédbe. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: fogadd be felebarátodat, mint magadat”. Nagyon különös érzés fogta el. Keresztény-demokrata politikusként már nem nagyon volt ideje arra, hogy istentiszteletre járjon, ha mégis, akkor többnyire valamely protokoll eseményen, és Zeitler akkor is folyton konspiratíve duruzsolt a fülébe. De valamikor régről, még az NDK-s kommunista mozgalomban eltöltött idők előttről derengett neki egy bizonyos Hilda Birnbaum nevű tanti, aki derék lutheránusként sokszor olvasott fel neki a Szentírásból a jegeces szász estéken. És úgy tűt neki, hogy ez az idézet nem így szól. Mi történhetett hát? Hívatta Zeitlert.
– Milyen Bibliát hozott nekem, Helmut?
– Nem értem a kérdést.
– Ezt hibásan nyomták.
– Az lehetetlen. Ezt a szöveget a német evangélikus egyház hagyta jóvá, ezt a példányt Berlin püspöke személyesen küldte el önnek.
Merkel asszony arra kérte Zeitlert, hogy a kétes szöveghelyet egyeztesse a püspökséggel, de Zeitler azzal jött vissza, hogy minden rendben. Merkel asszony ekkor magához rendelt egy futárt a kancelláriáról, és utasította, hogy kerítsen neki egy katolikus Bibliát. A futár egy órán belül ott volt a Könyvvel, de – milyen meglepő – az összevetett szöveghelyek tökéletesen egyeztek.
Merkel asszony ekkor keresgélni kezdett a jegyzetek között, és hamar meg is találta Birnbaum tanti címét és számát. Igen, Annaberg-Bucholzban lakott, az Érc-hegységnek abban a nagy hagyományú bányászvárosában, ahol őt olyan csúnyán kifütyülték néhány éve a fafejű szászok, akik nem képesek megérteni, hogy az idők változnak. A kancellár enyhén reszkető kézzel tárcsázta a vezetékes számot.
– Tessék – szólt bele egy férfi hang.
– Angela Merkel vagyok, Hilda Brinbaumot keresem…
– Ááááá, Merkel elvtársnő! – lelkesült fel a férfi hang. – Tobias vagyok, Tobias Ludmann.
– Ludmann úr…
– Semmi úr! Tobias elvtárs, mint régen. Van, ami változik, én nem. Remélem, te sem.
– Hogy-hogy….? – akadt el a kancellár hangja.
