Tizenhatodik fejezet

Amelyben a Keletiből Bécs felé gépkocsiztatott fiúk idilli órákat töltenek a Krecsovicsok társaságában, majd pedig Bécsben Dzsúlió egy régi ismerősének segítségével a cseh főváros felé veszik az útilapuval kijelölt irányt. Ebben a fejezetben egy közismert médiaeseményről is föllebben a fátyol.
Bodzai Leandró azóta szerette nézni a kocsi ablakából az elsuhanó tájat, amióta apja 1982-ben vásárolt egy tizenkét éves Wartburgot, amelyet anyja rusztikus egyszerűséggel Matuzsálemnek keresztelt el, és amellyel apja gyakran vitte a kis Sanyikát Szegedre, ha valami komolyabb dolgot kellett beszerezni. Természetesen erre a méla bambulásra most nem volt lehetőség, mert a Krecsovicsok erőteljesen nyomták le foglyaik fejét, akik így gyakorlatilag féloldalra dőlve voltak kénytelen utazni.

– Bocsánat a zavarásért, de jelezném, hogy hamarosan hányni fogok – közölte Leandró úgy Budaörs környékén, így hát a szerbek kénytelenek voltak engendi, felülhetett két hősünk. Leandró bocsánatkérőleg fűzte az előzőekhez: – Gyerekkorom óta van. Azt mondták, kinövöm, de nem.

– Nekem viszont vizelnek kell – jelentette ki Dzsúló.

A szerbek összevonták a tekintetüket.

– Csak semmi trükk! – mordult rá Szvetozár.

– Oké – felelte Dzsúlió, és lehúzta a sliccét.

Ezzel sikerült sarokba szorítani a szerbeket, akik azonban nem vesztették el a lélekjelenlétüket. Szvetozár és Djoko bácsi tanácskoztak egy kicsit az ő édes anyanyelvükön, aztán Djoko hirtelen lehúzódott a leálló sávra, Szvetozár kipattant, és intett Dzsúliónak, hogy itt vizelhet. Dzsúlió csalódott volt, őszintén szólva arra számított, hogy valami rendes pihenőhelyen állnak meg, ahol lehetőség lesz a szökésre, vagy legalább segélykérő jeleket leadni. Természetesen vizelnie sem kellett, így aztán most kétségessé vált, hogyan lesz képes valamit kipréselni, főleg, hogy Szvetozár minden mozdulatát figyelte, ami a legtöbb férfiemberben nem erősíti éppenséggel az ösztönt. Mit tehetett, próbálkozott, és miközben próbálkozott, lesett körbe-körbe, így többek között hátra is. A legérdekesebb az volt számára, hogy felfedezhette, Djokóval együtt leállt az egész grazi rendszámú konvoj mögötte, tehát most a jó öreg Szvetozáré mellett több tucat szempár figyelte, mit művel ő. De mindez nem ért fel azzal, amit egy hátrapillantás alkalmával vett észre: ismerős arcokatr egy elhúzó autóban. Annak a két rendőrnek gondolta volna őket, akibe lépten-nyomon belefutnak, csakhát ezek mindenféle furcsa felirattal díszített civil ruhában voltak. Mi ez az egész őrület? – tette fel magának a kérdést Dzsúlió, de válaszolni nem tudott.

Hősünk megkönnyebbült, amikor végre sikerült egy kisebb adagot kipréselnie, a konvoj indulhatott tovább, és Leandrónak most már végre volt alkalma az M1 autópálya mentén elsuhanó tájra bámulni. Nem úgy Dzsúliónak, akinek a figyelmét egész más kötötte le. Az amúgy – mint láttuk – éber szerbek valamiért megfeledkeztek arról, hogy Dzsúlió Szerbiából érkezett, ahol – mint azt ő maga több ízben kifejtette már történetük során – minden nyelvet beszélnek, ha kell, így például a szerbet is. Tehát csak Leandró előtt tudtak titkolózni, amikor anyanyelvükön kezdtek el beszélgetni egymással.

– Kösz, hogy értünk jöttetek, Djoko bátyám! – kezdte Dragoljub.

– Ugyan már, brate! Keményebb dolgokat is végigéltünk együtt.

– Az már igaz – kapcsolódott be Szvetozár. – Az már valami volt, amikor a kilencvenegyes ostrom alatt pálinkával meg benzinnel üzleteltünk Vukováron.

– Ezt pont te mondod – csattant fel Dragoljub –, aki végig attól rettegett, hogy seggbe lövik?

– Már megbocsáss, seggbe is lőttek.

– De csak a fivéred fegyvertisztogatás közben – röhögött fel Djoko bácsi, és ki tudja, miért ezt mindannyian mulatságosnak találták, még pacsiztak is egyet a hír örömére. Djoko hűteni kezdte őket. – Nem kell itt kakaskodni, gyerekek. Amúgy meg úgy is jönnünk kellett. Most visszük haza a Goranékat.

– Na, ők is itt vannak? – lepődött meg Dragoljub.

– Ja, a harmadik kocsiban. Tévésztár lett belőlük.

– Mi a fene! – így Szvetozár.

– Hát csak amolyan magyar sztárok, de mégis.

– Mondjad már, Djoko, vagy mindent úgy kell kihúzni belőled? – vesztette el e türelmét Dragoljub.

– Na, hát ülök otthon a múltkor nagy nyugodtan, épp régi partizánfilmeket néztem, mert a sógor fia, az egy ügyes gyerek, VHS-ről átírt nekem mindent…

– A lényegre! – tette össze kérlelőn két kezét Dragoljub.

– Na, hát felhívott ez a jó gyerek… mondjad már… akivel mindig elég normálisan lehet üzletelni, ez a Gyurcsány. Azt mondja, a PR-osai tanácsolták, hogy fogadjon már be a házába egy szír menekült családot, néhány rendes szerb gyerek megtenné. Mondom neki, Ferikém, miért nem hívod fel a Victor Pontát? Kicsit megpiszkáltam, tudod, hogy érezze a haragomat, mert a legutóbbi választási hajrában a románoknak osztott lapot, nekünk meg nem…

– Várjál már, Djoko – vágott közbe Szvetozár. – Azt mondod, hogy a Goranék voltak a szír menekült család a Gyurcsány-villában?

– Azt hát! Mi van abban? A Goran felesége félig bosnyák, az már majdnem olyan, mintha szír lenne. Nem akarták, hogy mindenféle idegenek kolbászoljanak a villában. Jól járt mindenki nem? Majd leboltoljuk, ha nyernek megint.

– Szép volt, brate! – csaptak össze megint a tenyerek.

– Várjál – röhögött Djoko –, a vendégség végére a Goran majdnem rávette a Ferit, hogy vonuljon fel „én is szír menekült vagyok” felirattal, de a sajtósa, az az izgága Gréczy gyerek lebeszélte, hogy most már ilyet ne csináljon. Pedig jót röhögtünk volna.

Leandró és Dzsúlió összenézett, de Dzsúlió ekkor rájött, hogy Lenadró nem értett semmit az egészből. Legyintett, és kifelé pillantott: az üvegen túl, a nem is olyan messzi távolban feltűntek az ÖMV finomító gigantikus építményei, ami azt jelentette, hogy elszállt az idő, és Bécs határába értek.

Dzsúlió nem ismerte túl jól Bécset, de nagyjából azonos útvonalon már többször járt itt. A Westbahnhof környékén felcsillant a szeme, és hevesen remélte, hogy valahol itt, a közelben van a helyi célállomás. Leandró szeme is felcsillant a Westbahnhof környékén, de egész más okból: mert végre felismerte, hol van. Dzsúlióval ellentétben ugyanis ős egyetlen egyszer járt a császárvárosban, még valamikor a nyolcvanas évek második felében a családdal: apjával, anyjával és nagyanyjával és  nagyapjával keltek útra azzal a bizonyos, akkorra már 16-17 éves Wartburggal, hogy a négy felnőtt összedobott, háromévente egyszer járó valutakeretéből bevásároljanak, elsősorban is azt a hatalmas Gorenje hűtőládát, amelyet itt, a pályaudvar mellett futó Mariahilferstraße egy piciny üzletében szerzetek be, amelyet aztán Matuzsálem tetejére erősítve egyensúlyoztak haza Madarasig, és amelyről csak otthon tudták meg, hogy „kis gyári hibás”, vagyis eleve csak harminc százalékon működött, és négy hónap után – épp a karácsonyi időszak előtt, amikor előkerült volna belőle a töltött káposztának, meg kicsit később a kocsonyának való – fel is adta a szolgálatot egy éjjel, hogy reggelre az összes hús tocsogósan, nyálkásan kerüljön ki az aljáról. Leandró apja arra is hamar rájött, hogy a boltos tudta, mit tesz: a háromévenként valutához jutó magyar úgysem tudott visszajönni panaszkodni.

Previous Story

Tizenötödik fejezet

Next Story

Tizenhetedik fejezet

Latest from Bolha

Ötödik intermezzo

Amely nem jelentéktelenebb formátumú helyre, mint a Parlament férfi vizeldéjébe kalauzolja az olvasót. Ez a különleges

Huszonhatodik fejezet

Amelyben végre fény derül mindenre, beleértve a menekültválság néven támadt világméretű krízis kiváltó okait és azt

Huszonötödik fejezet

Amelyben fény derül egy titkos kormányközi megállapodásra, ami egyúttal lerántja a leplet arról a titokról is,

Huszonnegyedik fejezet

Amelyben sok mindent megtudunk azokból a rejtélyes összefüggésekből, amelyek eddig csupán tudat alatt nyugtalanítottak bennünket, sőt,

Huszonharmadik fejezet

Amelyben a berlini Alexanderplatzon sorsdöntő történelmi eseményeknek leszünk szemtanúi, ám ezek gyorsan átalakulnak magán – vagy