– Furcsa dolog a vallás – törte meg a csöndet Rideg zászlós. – Az ember azt hinné, prímán megvan nélküle, aztán kiderül, hogy minden, amit csinál vagy csinálni szeretne, kiválthatja egy személytelen teremtő rosszallását.
– Ez az istenhit lényege – bólogatott Gyökös őrmester. – Ne legyünk túl magabiztosak, mert az Úr bármikor az orrunkra koppinthat.
– Na, de mi van akkor, ha Isten már nem is aktív? Elviekben ugyan, mindenható, tehát akár meg is semmisítheti önmagát.
– Miért tenne ilyet?
– Hogyhogy miért?! Hát nem látod ennek az egésznek az esetlegességét? Megteremtette a világot, hagyja pörögni, forogni, pedig ha valakinek, hát neki aztán pontosan tudnia kell, hová fut ki ez az egész.
– Igen, ez logikus: tudnia kell mindent, ami a kezdettől a végek végéig történni fog.
– Éppen ez az, ami engem nyugtalanít: ha tudja, mi lesz a vége, akkor miért csinálja? A cselekvés termése a tudás, barátom. Ne nézz így rám, ezt nem én találtam ki, a tévében láttam.
– Jól van, elfogadom, hogy a világ teremtése logikátlan cselekmény volt egy olyan valakitől, aki már eleve tudta, mi lesz ennek a tettének a büntetőjogi következménye. De miért baj ez? Lehet, hogy Isten csak szórakozni akart, hogy ne legyen annyira magányos.
– Te mondtad ki, nem én: a világ teremtésének nem létezik más, ésszerű magyarázata, mint hogy Isten szórakozni akart. Márpedig, ha ez a következtetés, akkor Istenben bizonyára megvan a játékosság képessége. És most jön a lényeg: mivel Istennek rettentően sok idő állt rendelkezésére ebben a játékban, egyszer azt is kipróbálhatta, csupán csak játszásiból, hogy milyen az, amikor ő nem is létezik.
– Ezt nem egészen értem…
– Pedig egyszerű. Ahogy az idők kezdetén azt mondta: legyen világosság,…
– És lőn világosság…
– …azt is mondhatta: ne legyek én, és nemlőn. De mivel utána már nem volt olyan teremtő erő, aki ezt az egészet visszacsinálhatta volna, Isten végérvényesen megszűnt létezni. A világ azóta automata módban üzemel, pedig már jócskán ráférne a generálozás.
Gyökös őrmester nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy keresgéli a szavakat egy fölöttébb magvas gondolathoz, ami végül össze is jött neki:
– Lőni vagy nem lőni, ez most a kérdés. Viszont megéheztem. Menjünk át az étkezőbe és nézzük meg, van-e fánkjuk.
– Rendben van, de őt ne hagyjuk itt – mutatott a Bibliára a zászlós.
A hamarosan bekövetkező fánkevés lehetőségétől fölvillanyozódva Gyökös őrmester a hóna alá csapta a Bibliát és szaporán megindult vele a szűk kupéfolyosón imbolygó Rideg zászlós nyomában.
Az étkezőben csak néhány unott képű utas falatozott, de az őrmester egy gyors pillantással megállapította, hogy egyikük előtt sem fánk hevert az asztalon. Ez legalább annyira elkedvetlenítette, mint ahogy elbizonytalanította. Mégis odafordult a pincérhez, és megkérdezte:
– Mondja, fiam…
Elakadt a szava. A pult mögött egy magas, szőke, savószemű ipse törölgetett, aki a megszólításra nem is őrá, a kérdezőre emelte a tekintetét, hanem a hóna alatt szorongatott kapcsos Bibliára.
Szinte ugyanebben a pillanatban Rideg zászlós is hátba bökte.
– Te is látod azt, amit én? – suttogta rekedtes szirénhangon. – Itt mindenki festett, vagy természetes szőke, és savókék szemű! Pont, mint azok ketten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben!
Gyökös őrmesternek eszébe jutott, hogy kölyök korában egyszer kivette a videotékából Roman Polanski A vámpírok bálja című filmjét. Abban volt egy jelenet, amikor a vámpírok báljára betévedő halandók eltáncolnak a tükör előtt, és csak magukat látják, mert ugyebár a vámpírok a tükör számára láthatatlanok. Valami hasonló helyzet bontakozott ki a restivagonban is: ha történetesen a falat tükrök borították volna, és ő, Gyökös őrmester táncra kéri Rideg zászlóst, úgy keringőzhettek volna föl s alá, hogy közben önmagukon kívül senkit sem látnak. Föltéve, hogy az illumináltak a tükör számára ugyanúgy láthatatlanok, ahogy a vámpírok, és föltéve, hogy táncra kéri a zászlóst, ami azért – valljuk be – még az előbbi feltételezésnél is durvábban lehetetlen.
– Pucoljunk innen, de semmi hirtelen mozdulat! – rántotta vissza a valóságba Rideg zászlós immár egyáltalán nem szirénszerű hangja.
Lassan, óvatosan hátrálni kezdtek, ám az őrmester véletlenül leverte valakinek a csészéjét, amitől elszabadult a pokol. Az eladdig békésen üldögélők kiáltozva pattantak föl a helyükről, és az öklüket vagy az evőeszcájgjukat rázva fenyegetően közeledtek a rend derék őreihez. A rájuk zúduló szitkok és ételmaradékok kivédésére Gyökös őrmester pajzsként maga elé tartotta a Bibliát, ami egy fakó pillanatig ugyan meghökkentette a támadókat, de utána még veszettebbül rontottak rájuk.
Lájk 🙂