Tizenkilencedik fejezet

Amelyben hatalmas csetepaté bontakozik ki a prágai Károly-hídon. Az eddig egymást üldöző, vagy egymás elől menekülő hőseink éppen ezen a mágikus ponton találkoznak össze, és a vak véletlen okozta meglepetésből felocsúdva, ütni, verni, gáncsolni és becsapni igyekeznek egymást. Közben Róza néni értékes Bibliája többször is gazdát cserél.
A fiúk már a Vencel téren lökdösődtek, amikor Lenadró hirtelen lecövekelt és nagy ívben a homlokára csapott.

– Ácsi és ne tovább! – mondta ellentmondást nem tűrve. – Az nem lehet, hogy itt vagyunk Prágában, és úgy utazunk el, hogy nem csináltunk szelfit a Károly-hídon!

– Meghibbantál?! Vissza akarsz menni a hiénák közé?! – fordult vissza Dzsúlió. Arcán ugyanaz a jeges rémület tükröződött, ami minden normális ember ábrázatán megfészkel, ha közveszélyes idiótákkal kerül egy légtérbe.

– Csak egy kattintás. Nem hagyhatom ki – tárta szét a karját Leandró. – Meg aztán van is egy tervem. Látod azt a csoportot ott a szobornál?

Dzsúlió a jelzett irányba nézett: mintegy ötven méternyire tőlük szikár, sápkórosnak tűnő férfiak ácsorogtak, előttük egy vézna kisgyerek magasra tartott táblán hirdette, hogy a Franz Kafka Society tagjai, akik pillanatokon belül megkezdik hagyományos Károly-híd járó fölvonulásukat.

– Odacsapódunk hozzájuk – mondta Leandró. – Időnk van bőven, pénzünk meg szinte semmi. Sörözésre legalábbis nem futja.

– Na jó, de csak ezért – adta be a derekát Dzsúlió. – Bár jobb szerettem volna megnézni a híres Lucerna bárt, de lóvé nélkül kocsmába menni, olyan, mint éjjel látogatni el a nudista strandra.

Röviddel ezután, odasunnyogtak a Kafka-hasonmásoknak öltözött csődülethez. Szinte ugyanabban a pillanatban odapenderedett hozzájuk egy csinos leányzó, és mosolyogva kérdezett tőlük valamit, amiből egy árva kukkot sem értettek. A lány nem is várt választ: oldaltáskájából előkapott egy sminkceruzát, némi szőrpamatot, és két simléderes sapkát. Pillanatok alatt egész tűrhető Kafka-hasonmásokat varázsolt belőlük.

– Ha azt mondom, borzalmasan nézel ki, szemtelen módon leegyszerűsítem a valóságot – jelentette ki Leandró.

– Nem azért vagyunk itt, hogy a szépségünkkel domborítsunk – vágott vissza Dzsúlió. – Így biztosan nem ismer föl bennünket senki.

Ebben a tudatban megnyugodva ballagtak a Kafka-idézeteket kántáló bandérium mögött, és bár a turisták nyakra-főre fényképezték őket, a helyzet valóban nem látszott veszélyesnek.

Az olvasó most bizonyára fejcsóválva hajol e sorok fölé, mert tudja, hogy az embert mindig ott és akkor éri utol a végzet, ahol és amikor a legkevésbé számol vele. Derék hőseink sem számoltak azzal, hogy miután Bécsben oly bravúrosan lerázták a Krecsovicsokat, azok a szerbekre jellemző kitartással megkeresték az eltépett szálakat, és miközben a fiúk Prága felé robogtak, meglátogatták Hanzi bácsit és néhány Satrovác környéki csobánpofonnal kikezelték a szűkszavúságból. A tippet az öreg Djoko adta nekik, de az ügy további részletezése most mellékes.

A két Krecsovics így néhány órás késéssel, de erőben, egészségben megérkezett Prágába. Hanzi bácsi útmutatása alapján száz százalékig biztosak voltak benne, hogy a fiúk a délutáni vonattal fognak továbbutazni Berlinbe, de mert a pályaudvaron lebzselők között nem bukkantak rájuk, beljebb, a város szívében kezdtek nézelődni. Szvetozár aggódott, hogy az a bizonyos Georg, aki Hanzi bácsi szerint idáig fuvarozta a fiúkat, esetleg meggondolja magát és mégis elruccan velük Berlinbe, ha másért nem, hát azért, hogy elfogyaszthasson egy adag német módra készített, sivatagi falafelt, ami állítólag mennyei, mert bravúros módon ötvözi a németalföldi és a mezopotámiai konyha legszebb hagyományait.

Elballagtak a Károly hídig, belepöktek a Morvába, aztán visszamentek a Vencel térre. Már majdnem feladták a keresgélést, amikor Szvetozár kiszúrta a hagyományőrző csoportot. Rögtön megmozdult benne az irodalmi véna.

– Nézd csak, brate* (testvér. szerb)! Épp most van az Átváltozások fesztivál, tudod, amiről a böriben olvastunk! – csapott a testvére vállára.

– Nem mondod! – perdül a jelzett irányba Dragoljub. – Ezt nem hagyhatjuk ki! Mikor indul az a vonat?

– Bőven van időnk – hunyorgott bele a napba Szvetozár. – Legfeljebb majd nem a peronon, hanem valamelyik kupéban csapunk le arra a két üregi nyúlra.

Beálltak hát a sor mögé, hogy a beteljesülés boldog érzésével közelíthessék meg azt a hidat, amelyen Franz Kafka oly sokszor átballagott és mindahányszor korgó gyomorral. A hagyományőrzők ezt felidézendő előre gyártott Kafka jutalomfalatkákat osztogattak a bámészkodóknak, de a menet végén két jobban táplált figura ebből a tevékenységből egyértelműen kimaradt. Dragoljub már majdnem meg is kérdezte Szvetozártól, hogy mit szól mindehhez, amikor furcsa lökdösődésre lett figyelmes.

És most kanyarodjunk vissza egy kicsit az időben, addig a pillanatig, amikor Gyökös őrmester és Rideg zászlós ugyancsak felkapaszkodott a hídra, hogy fogadalmának érvényt szerezve Róza néni ősbibliáját nagy ívben belehajítsa a Morvába. Bármennyire is vágytak rá, a sörözést e fontos tevékenység utánra halasztották, mint kiderült, könnyelműen és felelőtlenül. Erre a földi gyönyörökkel gazdagon megspékelt műveletre ugyanis soha nem került sor, éspedig prózaian egyszerű okok miatt. Amikor úgy vélték, a hídon kicsit megritkult a tömeg és nem kelt majd feltűnést egy testes Biblia csobbanása, megragadták a súlyos kiadványt, és egymásra néztek.

– Háromra – mondta az őrmester.

– Háromra – mondta a zászlós.

Igen ám, de amikor nagy levegőt vettek, oldalvást valaki tört magyarsággal rájuk kiáltott:

– Bibliát vagy életet!

Pages: 1 2

Leave a Reply