Amikor a Vencel térhez közel egy mellékutcában a szerb autókonvojhoz értek, a fiúk meglepetten tapasztalták, hogy nem kísérik őket közösen Djoko bácsi kocsijáig, hanem szétválasztják őket. Ez meglehetősen ijesztő fejleménynek tűnt, de szerencsére a sors nem mindig kegyetlen. Leandrót például egy barátságos természetű, rendkívül kövér crnagorác mellé ültették, aki azonnal rahattal kínálta őt, és mesélni kezdett neki azokról a szép estékről, amelyeket betelepült orosz barátaival töltenek a Fekete-hegy országának csodálatos tengerpartján. A török eredetű, és az egész Balkánon elterjedt, rendkívül gejl édesség ízlett Leandrónak, az elbeszélésből azonban semmit nem értett, mivel hogy nem beszélte sem a szerbet, sem a montenegróit. Ha az illető esetleg oroszul próbálkozott volna, értette volna, de csak abban az esetben, ha az illető azt mondja, hogy á pószle ábjeda gyétyi igrájut sáhmáti, mivel a nyolc év orosz oktatásból ennyi maradt meg benne. A crnagorácot egyébként nem zavarta a kommunikációs zavar, ő beszélt, Leandró hallgatott, neki ennyi elég volt.
Dzsúliót viszont igazi sokk érte, amikor behuppant Djoko bácsi kocsijának hátsó ülésére. Legnagyobb meglepetésére a túlfélen nem egy képzett verőember ült, hanem… egy nő!
– Szvetlana! – szaladt ki Dzsúlió száján.
– Nem, majd a Gojko Mitić! – felelte szerbül a nő.
Dzsúlió természetesen szerbül válaszolt, de az olvasó idegeit újfent megkíméljük és a dialógus további részét fordításban közöljük.
– Mit keresel te itt?
– Nem az a kérdés, édesapám, hanem hogy te hol voltál az elmúlt húsz évben? – vágta rá a nő gondolkodás nélkül.
– Hát… hol itt, hol ott – hebegett Dzsúlió, és közben végigmérte egykori szerelmét. Végül kiszakadt belőle: – Te gyönyörű vagy!
És igazat mondott. Abban az időszakban, amikor ő és Leandró egymásra találtak a kiskunhalasi állomás vizeldéjében, a szépséges Szvetlana még a húszat sem töltötte be. Most tehát nagyjából a harmincas és negyvenes évei fordulóján járt, és az idő tényleg nem fogott rajta: hosszú fekete haja, mélybarna szeme, sudár alakja vonzotta a férfi tekintet. Derű és nyugalom sugárzott belőle. Meg sem hallotta Dzsúlió bókját, közönyösen kérdezte:
– No, és hová-hová?
– Tőlem kérdezed? A bátyáid nem mondták? Feltehetőleg estére leverik a golyóimat.
– Hát azt megérdemelnéd.
– Kösz szépen, nagyon kedves vagy. Pedig azt mondtad, szeretsz.
– Nem, azt te mondtad. De már több mint húsz éve.
– Hagyjátok már abba, szétmegy az ember feje tőletek! – szólt hátra mérgesen Djoko bácsi aki még odavetette az anyósülésen trónoló Szvetozárnak: – Úgy civódnak, mint a szerelmesek.
– Azaz – bólogatott vigyorogva az elégedett báty.
Dzsúlió eközben lehalkította a hangját, úgy próbálta folytatni a beszélgetést.
– És mit csinálsz mostanában? – kérdezte.
– Van egy kis családi vállalkozásunk Berlinben. Csak mint otthon: a földszinten csevapot és sligovicát árulunk, az alagsorban pedig gépfegyvereket és páncéltörőket orosz és ukrán ügyfeleknek. Igaz, ami igaz, néha törökök is megkeresnek, de muszlimoknak mi nem adunk el. És te?
– Hát én… üzletelek mindennel – dadogott megint Dzsúlió.
– Például bangladesi migránsokkal?
– Miért, a felét előre fizették – csodálkozott el hősünk.
Szvetlana erre nem szólt semmit, lenézően felhúzta az orrát, és nem nézett beszélgetőpartnerére. Csakhogy Dzsúliót felkavarta a találkozás, és még inkább Szvetlana dekoratív megjelenése. Még ő maga sem tudta, de agya legmélyén máris ott munkálkodott az a kis csibész szellemecske, aki férfiúságának fénykorában képessé tette őt arra, hogy bármely nőt azonnal levegye a lábáról. Már Drezda közelében jártak, amikorra annyira össze tudta szedni magát, hogy a tőle megszokott határozottsággal folytassa a csevegést.
– Egyébként meg egy nagyon fontos küldetésben járunk a barátommal.
– Ühüm.
– Annyira titkos, hogy nem is beszélhetek róla.
– Ühüm.
– De nagyon fontos. A világot kell megmentenünk.
– Ühüm.
– Nem is kérdezed meg, mi az?
– Nem most mondtad, hogy szupertitkos, és nem lehet róla beszélni?
– Na, jó, de….
– Djoko bácsi, itt álljunk meg!
Neustadtban járhattak, valahol az Augustus-brücke vonalában, mert ahogy Dzsúlió fölnézett, kifogástalan kilátás nyílt a túloldalon magasodó Zwingerre. Épp csak megállt az autó, felnyílt az ajtaja, és egy huszonéves forma fiatalember tolta be rajta a fejét, így Szvetlanának arrébb kellett csúsznia, egészen Dzsúlió mellé, hogy a jövevény is elférjen.
– Az egyetem? – kérdezte Szvetlana.
– De anya, nyár van – felelte a fiatalember.
– Te azzal csak ne foglalkozzál! Te azzal foglalkozzál, hogy tanulj rendesen! Nem akarom, hogy belőled is fegyverkereskedő legyen.
– De anya, én szeretek fegyvert eladni. Mindig élveztem, amikor nyaranta zsebpénzért segíthettem a nagyfaternak.
– Azt elhiszem.
– Egyszer még egy MIG-21-est is eladtam egy finn metál zenésznek, azt mondta, pont ilyen kell az új klipbe. Van érzékem hozzá.
