Huszadik fejezet

Amelyben hőseinket Berlin felé taszigálja a végzet, de út közben meglepő találkozások egész során esnek keresztül. Dzsúlió és Leandró megpróbálja tudatni fogvatartóikkal, hogy nekik valójában a világ megmentésén kéne fáradozniuk, de azok ezt elengedik a fülük mellett. Mindeközben a messzi távolban föltűnik Dárdai Pál.
Két hősünk tehát fejet lehajtva, szégyenkezve ballagott az irodalomhoz és a pofonokhoz egyaránt értő szerbek kíséretében. A küldetés nem sikerült, Róza néni Bibliáját elvesztették, oda a szabadság, arról nem is beszélve, hogy a Krecsovicsokat most már semmi nem gátolja meg abban, hogy leverjék Dzsúlión régi sérelmüket. Kedves Olvasó, ha esetleg önt még nem verték el a húguk becsületéért küzdő szerb férfiak, akkor idézze fel, amikor a húguk becsületéért küzdő bármilyen nemzetiségű férfiak verték el önt, és azt szorozza meg legalább néggyel. Ezt a számítást Dzsúlió is jól ismerte. Ráadásul, ami azt illeti, Leandró sem számíthatott könyörületre, hiszen annak idején, a kilencvenes évek hajnalán, amikor a Krecsovicsok egyszer már eleget tettek volna eme férfiúi kötelességüknek a bácsalmási vasútállomás vizeldéjében, Leandró volt az, aki az eseményekbe sodródván kimentette Dzsúliót, s így megakadályozta a szerbeket szándékuk kivitelezésében. Nem túl fényes kilátások.

Amikor a Vencel térhez közel egy mellékutcában a szerb autókonvojhoz értek, a fiúk meglepetten tapasztalták, hogy nem kísérik őket közösen Djoko bácsi kocsijáig, hanem szétválasztják őket. Ez meglehetősen ijesztő fejleménynek tűnt, de szerencsére a sors nem mindig kegyetlen. Leandrót például egy barátságos természetű, rendkívül kövér crnagorác mellé ültették, aki azonnal rahattal kínálta őt, és mesélni kezdett neki azokról a szép estékről, amelyeket betelepült orosz barátaival töltenek a Fekete-hegy országának csodálatos tengerpartján. A török eredetű, és az egész Balkánon elterjedt, rendkívül gejl édesség ízlett Leandrónak, az elbeszélésből azonban semmit nem értett, mivel hogy nem beszélte sem a szerbet, sem a montenegróit. Ha az illető esetleg oroszul próbálkozott volna, értette volna, de csak abban az esetben, ha az illető azt mondja, hogy á pószle ábjeda gyétyi igrájut sáhmáti, mivel a nyolc év orosz oktatásból ennyi maradt meg benne. A crnagorácot egyébként nem zavarta a kommunikációs zavar, ő beszélt, Leandró hallgatott, neki ennyi elég volt.

Dzsúliót viszont igazi sokk érte, amikor behuppant Djoko bácsi kocsijának hátsó ülésére. Legnagyobb meglepetésére a túlfélen nem egy képzett verőember ült, hanem… egy nő!

– Szvetlana! – szaladt ki Dzsúlió száján.

– Nem, majd a Gojko Mitić! – felelte szerbül a nő.

Dzsúlió természetesen szerbül válaszolt, de az olvasó idegeit újfent megkíméljük és a dialógus további részét fordításban közöljük.

– Mit keresel te itt?

– Nem az a kérdés, édesapám, hanem hogy te hol voltál az elmúlt húsz évben? – vágta rá a nő gondolkodás nélkül.

– Hát… hol itt, hol ott – hebegett Dzsúlió, és közben végigmérte egykori szerelmét. Végül kiszakadt belőle: – Te gyönyörű vagy!

És igazat mondott. Abban az időszakban, amikor ő és Leandró egymásra találtak a kiskunhalasi állomás vizeldéjében, a szépséges Szvetlana még a húszat sem töltötte be. Most tehát nagyjából a harmincas és negyvenes évei fordulóján járt, és az idő tényleg nem fogott rajta: hosszú fekete haja, mélybarna szeme, sudár alakja vonzotta a férfi tekintet. Derű és nyugalom sugárzott belőle. Meg sem hallotta Dzsúlió bókját, közönyösen kérdezte:

– No, és hová-hová?

– Tőlem kérdezed? A bátyáid nem mondták? Feltehetőleg estére leverik a golyóimat.

– Hát azt megérdemelnéd.

– Kösz szépen, nagyon kedves vagy. Pedig azt mondtad, szeretsz.

– Nem, azt te mondtad. De már több mint húsz éve.

– Hagyjátok már abba, szétmegy az ember feje tőletek! – szólt hátra mérgesen Djoko bácsi aki még odavetette az anyósülésen trónoló Szvetozárnak: – Úgy civódnak, mint a szerelmesek.

– Azaz – bólogatott vigyorogva az elégedett báty.

Dzsúlió eközben lehalkította a hangját, úgy próbálta folytatni a beszélgetést.

– És mit csinálsz mostanában? – kérdezte.

– Van egy kis családi vállalkozásunk Berlinben. Csak mint otthon: a földszinten csevapot és sligovicát árulunk, az alagsorban pedig gépfegyvereket és páncéltörőket orosz és ukrán ügyfeleknek. Igaz, ami igaz, néha törökök is megkeresnek, de muszlimoknak mi nem adunk el. És te?

– Hát én… üzletelek mindennel – dadogott megint Dzsúlió.

– Például bangladesi migránsokkal?

– Miért, a felét előre fizették – csodálkozott el hősünk.

Szvetlana erre nem szólt semmit, lenézően felhúzta az orrát, és nem nézett beszélgetőpartnerére. Csakhogy Dzsúliót felkavarta a találkozás, és még inkább Szvetlana dekoratív  megjelenése. Még ő maga sem tudta, de agya legmélyén máris ott munkálkodott az a kis csibész szellemecske, aki férfiúságának fénykorában képessé tette őt arra, hogy bármely nőt azonnal levegye a lábáról. Már Drezda közelében jártak, amikorra annyira össze tudta szedni magát, hogy a tőle megszokott határozottsággal folytassa a csevegést.

– Egyébként meg egy nagyon fontos küldetésben járunk a barátommal.

– Ühüm.

– Annyira titkos, hogy nem is beszélhetek róla.

– Ühüm.

– De nagyon fontos. A világot kell megmentenünk.

– Ühüm.

– Nem is kérdezed meg, mi az?

– Nem most mondtad, hogy szupertitkos, és nem lehet róla beszélni?

– Na, jó, de….

– Djoko bácsi, itt álljunk meg!

Neustadtban járhattak, valahol az Augustus-brücke vonalában, mert ahogy Dzsúlió fölnézett, kifogástalan kilátás nyílt a túloldalon magasodó Zwingerre. Épp csak megállt az autó, felnyílt az ajtaja, és egy huszonéves forma fiatalember tolta be rajta a fejét, így Szvetlanának arrébb kellett csúsznia, egészen Dzsúlió mellé, hogy a jövevény is elférjen.

– Az egyetem? – kérdezte Szvetlana.

– De anya, nyár van – felelte a fiatalember.

– Te azzal csak ne foglalkozzál! Te azzal foglalkozzál, hogy tanulj rendesen! Nem akarom, hogy belőled is fegyverkereskedő legyen.

– De anya, én szeretek fegyvert eladni. Mindig élveztem, amikor nyaranta zsebpénzért segíthettem a nagyfaternak.

– Azt elhiszem.

– Egyszer még egy MIG-21-est is eladtam egy finn metál zenésznek, azt mondta, pont ilyen kell az új klipbe. Van érzékem hozzá.

Pages: 1 2

Leave a Reply