– Találtam valami érdekeset a neten. A gépben elolvashatja a hadnagy úr, nagyon tanulságos lehet – mondta és ahogy belibbent, úgy ki is libbent.
Tikvanek hadnagy az utolsó pillanatban érte el a fapadost – Matilkával rájuk telefonáltatott, hogy bomba van a gépen, és amíg a biztonságiak ezt keresték, csuromvizesre izzadva, de megérkezhetett –, és miután a gép elérte az utazási magasságot, elővette a dossziét.
Szigorúan bizalmas tényfeltáró jelentés a berlini anomália néven elhíresült eseményről
Százhúsz évre titkosítva!
Kapják:
Őszentsége, Vatikán
Főmollah, Mekka
CIA főparancsnokság, Langley
Szövetségi Biztonsági Szolgálat, Moszkva
2. számú hírszerzési büró, Idegenlégió, Aubagne
Európai Rendőrségi Hivatal, Brüsszel
olvasta a nyitólapon.
Ez fölkeltette az érdeklődését. Ha ennyi mindenkit érint az ügy, legalább olyan átfogó és szerteágazó lehet, mint az Illumináltak Társasága.
Amennyire tudta, kényelembe küszködte magát, majd olvasni kezdett:
Mélyen Tisztelt Érintettek!
Mivel a sajtó teljesen elferdítette a Berlinben történt sajnálatos eseménysorozat körüli tényeket, úgy tálalván föl azokat, mintha csak egy meteorológiai jelenség keretében alakultak volna olyanná, amilyenné, szükségesnek mutatkozott az ügy teljes és kíméletlen föltárása, éspedig abban a tárgyilagos meztelenségében, ahogyan az egy szigorúan bizalmas jelentés keretein belül megvalósítható.
Most bizonyára csodálkoznak, hogy a jelentés tőlem, egy közönséges reptéri hordártól származik, de tudniuk kell: a történet nálam sokkal magasabb rangú szereplői még mindig kórházi ápolásra szorulnak, vagy ha nem, akkor a lábadozásuk stádiuma nem teszi lehetővé számukra azt, hogy az írásos önkifejezés bármely formájával kísérletezhessenek. Így aztán nekem, az események sodrába csupán véletlen módon belecsöppenő, közömbös kívülállónak adatott meg az a megtisztelő lehetőség – amely egyben feladat is –, hogy az igaz valóság hiteles és elfogulatlan krónikása lehessek.
Mint köztudott, hosszas és titkos szervezőmunka végeredményeként idén márciusban létrejött a megegyezés annak érdekében, hogy Berlin otthont adhasson egy nagyszabású konferenciának, amely a kontinensünket sújtó krónikus menekültválság újszerű aspektusainak megvitatása érdekében szerveződött. Azt talán fölösleges megemlítenem, hogy a találkozó az európai politikusoknak a témában kifejtett mérhetetlen impotenciája miatt nyert létjogosultságot, hiszen ha valaki, hát Önök aztán pontosan tudják, hogy ezek a hölgyek és urak mi mindent vittek végbe az egymás iránti utálatból fakadó eszelős gyűlölködés terén, egészen fals hangúvá csúfolva a humanitárius segítségnyújtás és a jogos önvédekezés két végpontja között feszülő cselekvési skála minden hangzásütemét. Velük szemben a kérdésben nem érintett országokból ideinvitált elméleti szakemberek a szakmai tisztaság éteri magasságából, a kölcsönös megbecsülés, a szelídség és a felebaráti tisztelet perspektívájából tekintettek erre a témára, ami szép reményekre jogosította föl a szervezőket. Kijelenthető hát, hogy a jeles alkalomra Berlinbe látogattak a menekülttéma legnevesebb független és elfogulatlan elméleti szakértői, akiket név szerint azért nem említek meg, mert a hivatalos rendőrségi jelentés függelékében a személyi adataikat már korábban kézhez kapták.
Szinte egyszerre ért talajt a grönlandi, a kelet-timuri, a baleári-szigeteki és a kecsuaföldi migránsügyi szakértő, és már ez is kisebb galibát okozott a Schönefeld repülőtér utas fogadójában, mivel a szervezők nem számítottak a protokoll ilyen mérvű tobzódására. Úgy tervezték, a delegátusokat diszkrét csöndben, közönséges turistáknak álcázva, egyenként fuvarozzák át a városon, abba a fitnesz-centernek álcázott mélygarázsba, ahol a lehallgatások és paparazzik ellen tökéletes védelmet élvezve diskurálhattak volna akár az idők végezetéig.
Minderre azért nem kerülhetett sor, mert Berlinben éppen akkor kezdődött a hagyományos melegfelvonulás, amely a maga természetes valóságában valahogy elkerülte a szervezők figyelmét, mint ahogy az is, hogy egy ekkora hajcihő gyakorlatilag megbénítja a város közlekedését. A szervezők egy ideig komolyan fontolgatták, hogy tán érdemes volna a küldötteket is szivárványszínű nacikba bújtatva, narancsszínű parókával a fejükön egyszerűen csak belelökni a forgatagba, ám ezt többen – közöttük is elsősorban a macsós grönlandi és a még macsósabb patagóniai delegátus – kategorikusan visszautasították. Az időközben teljessé vált küldöttlétszám tehát átmenetileg a vámmentes zónába kényszerült, és mint valami vesztegzárban várta sorsa jobbra fordulását.
A furcsa öltözetű férfiak és nők mélabúsan ücsörögtek egymás mellett, és mert a tolmácsszolgálat a rendezvény ezen pontján még nem állt rendelkezésükre, szót sem tudtak váltani egymással. De már ekkor is érződött a levegőben az a feszültség, amely később drámai módon kirobbanó tettlegességbe torkollva jelezte, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen utálják egymást.
Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre tarthatatlanabbá és tűrhetetlenebbé a helyzet. A grönlandi macsó elővette fókabőr tarisznyájából az elemózsiaként hozott füstölt bálnaszalonnáját, ami jeladás volt a kecsuaföldinek, hogy ő is csomagolja ki az undormány állagú kaktuszfőzelékét. És mert a jó példa ragadós, nem kellett sokat várni arra, hogy a többiek is beálljanak, pontosabban: beüljenek a sorba, elővéve kézipoggyászaikból a különféle színű, szagú és formájú ennivalóikat. Fogalmam sincs, hogy ezt a sok rondaságot miként sikerült átcsempészniük a reptéri ellenőrzéseken, de tény, hogy a grönlandi alaphang-felütése után negyedórával már az egész gyülekezet rágott, nyelt és csámcsogott.
A fogadásukra kirendelt hoszteszkisasszony tehetetlen idegességében már tövig rágta a műkörmeit, amikor a kipcsák menekültszakértő kipillantva az ablakon jelezte, hogy a repülőtér közelében, egy zöld mező közepén jókora vásári látványosságra emlékeztető hőlégballon incseleg. Csak én, a repülőtéri londiner tudtam, hogy a szerkentyűt egy macedón gastarbeiter, a ragyásképű Tripcsev Trajcse működteti. A hosszú tranzitvárakozás miatt unatkozókat beülteti az ormótlan kosárba, majd egy dróton fölengedve őket úgy ötven- száz méter magasba lehetővé teszi számukra, hogy szelfiket gyárthassanak a fölszálló gépek előterében. A cigarettaszüneteimben néha váltottam vele pár szót – felső-sziléziai tájszólással törte a németet –, így nem maradt rejtve előttem, hogy a komának minden álma egy kis parfümduttyán a szülővárosában, a kies szépségű Sztrumicában. Elmondása szerint már csak két-háromezer euróra volna szüksége, hogy a biznisz beindulhasson, de mert a napi nyeresége alig húsz-harminc euró körül mozgott, még nemigen látta az alagút végét.
Amikor a kipcsák valamilyen tört angol-eszperantó keveréknyelven megmagyarázta a hoszteszkisasszonynak, hogy az ott kint egy személyszállításra szolgáló légi eszköz, a hölgy rövid gondolkodás után kijelentette, mivel a gépkocsiforgalom a pride miatt gyakorlatilag megszűnt, ezzel az alapvetően prideszerű – értsd: szivárványszínű – ballonnal a küldöttség akár át is lebeghetne a város fölött. Mutogatásos és jelbeszédes alapon mindezt azonnal az érintettek tudomására juttatta, ők pedig, talán mert elgémberedtek az ücsörgéstől, vagy mert a sokféle élelmiszer kevert bűze miatt kiszáradt sivatagi vándorként szomjazták a friss levegőt, két kézzel kaptak a lehetőség után.
Magától értetődően engem bíztak meg, hogy tárgyaljak a macedónnal, de csak részben teljesítettem az elvárásaikat. Tény, hogy Tripcsev úr hajlandónak mutatkozott a ballon bérbeadására, de fejenként száz euró fuvardíjat számolt. Ebből hangos méltatlankodás kerekedett, mert a szerényebben eleresztett régiókból érkezőknek összesen nem volt ennyi vagyonuk. Némi telefonálgatás és szaladgálás után a hoszteszkisasszony egy bank automatából kivette a hiányzó összeget, amit aztán a rászorultak rendelkezésére bocsátott.
