Huszonkettedik fejezet

Segítünk, kedves olvasó: a téren ólálkodó személy Juan Augustin Fernandez volt, aki a hívás után – elvegyülendő a berlini tömegben – evett egy kebabot az állomás előtti szűk utca étteremsorán, majd elindult fölfelé a találkozóhelyre.

 

– Anna – ismételte meg Leandró, miközben Dzsúlió a Warschauerstraße bonyolult állomásrendszerében a felüljáróról levezető lépcsőn rángatta őt az S5 peronja felé.

– Milyen Anna? – kérdezte Dzsúlió, bár igazán nem figyelt oda. Aztán néhány pillanattal később beléhasított a felismerés, megállt, Leandró szemébe nézett, és határozottan felszólította barátját: – Mondd, hogy nem AZ az Anna.

Leandró csak bólintott, hogy de, bizony, az, Dzsúlió pedig belebokszolt a levegőbe.

– Mi van itt ma? – kiáltotta.

Tartozunk az olvasónak némi magyarázattal. A titokzatos, vörös hajú és zöld szemű, hölgy, akit hőseink egyszerűen csak Annaként ismertek, valaha a szociofotózás mesterségének hódolt irigylésre méltó szenvedéllyel, ám Dzsúlió és Leandró életében nem ezért volt fontos. Egy Tolvaj nevű ember ismeretségéből került elő több mint húsz évvel ezelőtt, amikor e két sokat látott férfiú először keveredett közösen kalandokba a magyar fővárosban, amely Tolvaj nevű ember egyébként Sághyhoz is elvezette őket annak idején. (Tudja, olvasó, arról a Sághyról van szó, akit olyan galád módon gyilkoltak meg történetünk hetedik fejezetében). Anna segített megfejteni Leandró francia nyelvű családi hagyatékának titkát, majd – miután oly sok kalamajkába keveredett e két úrral egyetemben – eltűnt, mint az a bizonyos Roll jégrém, amelynek már csak Dzsúlió hátra hagyott teherautója ápolta az emlékét. Nem elhanyagolható tény, hogy Leandró ama nevezetes napon, amelyen Tolvaj lakásán először megpillantotta Annát, úgy beleszeretett, mint szódás a lovát. Bár e beleszeretés után hősünk igen gyakran került életveszélyes helyzetekbe, ezekben sem tudott másra gondolni, mint ama vörös hajra és zöld szempárra. Ahogyan az azóta eltelt időben is eszébe jutottak, főleg azokon a különös hajnalokon, amikor az ember valami kellemeset álmodik, és hirtelen ébredése után megpróbál rá visszaemlékezni. Az álom ilyenkor nem uruk be, de valami más igen – Leandrónak Annak –, és mindannyian tudjuk, milyen jó ilyenkor a beugrott emléket dédelgetni, miközben az ébresztő megszólalására várunk.

Míg ezt fejtegettük, elfelejtettük elárulni, hogy Dzsúlióék közben felültek az S5-re, és maguk elé bambulva hallgatták a német nyelvű hangosbemondót.

– Nem értem, ennyi véletlen nincs – közölte Dzsúlió.

– Sosem hittem a véletlenben – felelte Leandró.

– Na jó, de akkor miben?

– Mittudomén! – legyintett Leandró, és kiszakad belőle egy tőle szokatlan vélekedés: kelet-európai vagyok, nincs időm a köldöknézésre.

Dzsúlió kivételesen bólintott, a szerelvény közben megállt az Ostbahnhof állomáson.

– Te gondoltál már arra, hogy mi lett volna, ha…?

– Ezerszer – vágta rá Leandró. Aztán beszélni kezdett. – Igazad van, öregem, húzzunk el ebből a városból! Csak összezavar minket. Mit akarunk mi? Régi ügyeket?

– Miért ne? – vetette ellen Dzsúlió.

– Ugyan, mindkettőnk elmúlt negyven. Ez már a B oldal, öreg! Kapj észbe! Az is csoda, hogy élünk.

– Hát éppen ez az! – Dzsúliót valami elfogta. Nem volt jellemző, hogy szívből beszéljen, most ezt tette. – Amikor elindultam azzal a jégrémes teherautóval a magyar határ felé, pont azt gondoltam, amit te: mit akarok én? Vén fejjel még belevágok valamibe? És tessék, alig pár nap alatt idáig jutottunk. Én megtaláltam Szvetlanát, te Annát. És élünk, apám, élünk! Ez a legfontosabb. Ha elhiszed, ha nem, a Jóisten akar valamit tőlünk.

– Tőlünk? Hát nagyon unatkozhat szegény – jegyezte meg keserűen Leandró, de a következő pillanatban már szívből megbánta, amit mondott, és így kiáltott: – Anna!

Most is egy állomáson álltak, az ajtók nyitva, és Anna épp abban a pillanatban halad el előttük odakint egy mozgólépcső felé.

– Gyerünk! – kiáltott Leandró.

Egyszerre pattantak fel, rohantak a hölgy után, de a forgalmas állomás közönségének egy része már be is gomolygott közéjük, már el is takarták a csarnokba beszűrődő fényben is vörösen izzó hajzatot.

– Anna, Anna! – kiabálta Leandró kétségbeesetten.

Hiába. A nő eltűnt. Fáradtan támaszkodtak neki kétfelől egy oszlopnak.

– Tudod, milyenek vagyunk, mi? – kérdezte a még mindig elérzékenyült Dzsúlió.

– Milyenek?

– Mint két párját vesztett hímfarkas.

Leandró előbb lassan és akadozva, majd egyre hangosabban és intenzívebben nevetni kezdett. A térdét is csapkodta. Hiába mondogatta közben Dzsúlió, hogy „de miért? most komolyan! Nem?”, ő csak gurgulázott, egészen addig, míg néni köhögés kíséretben le nem csillapodott. Akkor megkérdezte a kissé sértődötten pillogó Dzsúliót:

– Tulajdonképpen hol a francban vagyunk?

– Az Alexanderplatzon.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Negyedik intermezzo

Next Story

Huszonharmadik fejezet

Latest from Bolha

Ötödik intermezzo

Amely nem jelentéktelenebb formátumú helyre, mint a Parlament férfi vizeldéjébe kalauzolja az olvasót. Ez a különleges

Huszonhatodik fejezet

– A legnagyobb bázisú vallás még mindig a kereszténység, és hát a Vatikán elég jól szervezett

Huszonötödik fejezet

– Igen, asszem. – Akkor ismételje el, mit kell mondania? – Deutschlands Fußballnationalmannschaft die stopprúgást Praxen

Huszonnegyedik fejezet

Anna mindebből egy árva szót sem értett, mert az argentin spanyol azon számos nyelv között volt,