Huszonhatodik fejezet

– A legnagyobb bázisú vallás még mindig a kereszténység, és hát a Vatikán elég jól szervezett cég. Csak létre kellett hoznom az Illumináltak Társaságát, ezek beépültek mindenhová, a szálak pedig a végén az én kezemben futottak össze. Ment, mint a karikacsapás.

– Gratulálok! És már tényleg csak egy kérdés: az az ötlet, hogy az egészet a bibliahamisítás köré szervezze, az honnan jött?

– Őszintén szólva ez számomra is különös. Tavalyelőtt egy konferencia miatt töltöttem néhány napot Budapesten. Egyik délután a szálloda halljában várakoztam egy ismerősömre, és akkor mellém ült egy fura öregasszony. A kezembe nyomott egy magyar nyelvű Bibliát, és amúgy hibátlan középnyugati dialektusban arról beszélt, hogy félre van fordítva benne pár dolog, és micsoda katasztrófa lenne, ha minden Bibliából eltűnne az eredeti fordítás. Azt hiszem, akkor született meg a fejemben a gondolat…
– Anna – ismételte meg döbbenten a friedrichshaini Volkspark mesekútjánál Leandró.

– Persze, hogy Anna – lépett elő a klasszicista oszlopsor mögül Róza néni a lányt kézen fogva vezetve. Ami azt illeti, Róza néni meglehetősen meglepte hőseinket, mert ezúttal Róza néninek nézett ki, ami miatt az első pillanatban nem is akarták felismerni. Az idős hölgy hozzátette: – Azt hiszem, öregszem. Tudjátok ti, mennyire kellett rohannom ezzel a lánnyal, hogy még előttetek ideérjek az Alexanderplatzról? Olyan eszeveszetten elrohantatok.

– A cetli miatt – emelte fel Dzsúlió a papírdarabot.

– Tudom – bólintott Róza néni.

– Milyen cetli? – érdeklődött Szvetlana.

– Hát nem te írtad? – görbült le Dzsúlió szája.

– Én? – pattogott Szvetlana, és felmutatott egy másik papírost. – Hiszen te írtál nekem.

Mindketten Róza nénire néztek, aki beismerően bólogatni és hadonászni kezdett.

– Jól van, jól van, én voltam. Valahogy össze kellett hoznom benneteket, magatoktól nem ment volna. Bonyolultabbak vagytok mint egy Shakespeare-vígjáték. Inkább csókoljátok már meg egymást!

Szvetlana és Dzsúlió egymásra nézett, a férfi lassan közelíteni kezdett a nő felé, kissé bátortalanul előre hajolt, mire Szvetlana gondolt egyet, megragadta Dzsúlió tarkóját, magához rántotta, és hevesen szájon csókolta. Dzsúlió érezni vélte, ahogy – mint kedvenc gyermekkori rajzfilmjeiben – madárkák koszorúja kezd keringeni és csivitelni a feje körül.

– Na, ezzel megvolnánk, már csak a ti ügyeteket kell rendbe raknunk madárkáim – nézett Róza néni Annára és Leandróra. – Essünk túl rajta, szívesen hazamennék már. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy azt a Bibliát odaadtam annak a fickónak a szállodában.

– Milyen ipsének? – kérdezték azok ketten egyszerre.

– Mindegy, hagyjuk – legyintett Róza néni. – Ti nem csókoljátok meg egymást?

A kérdezettek elbizonytalanodtak.

– Tulajdonképpen hol voltál te mostanáig? – kérdezte Anna.

– Sok időt és energiát fektettem abba, hogy valahogy elrontsam az életemet. Ez nagyon elfoglal ám egy embert.

– Ühüm – bólogatott Anna.

– És te?

– Én felhagytam a fotózással. Tolmácsként, fordítóként dolgozom, és tanítok is. Volt egy nehéz korszakom, amelyben azt hittem, hogy megvilágosodtam, de szerencsére elmúlt. Meg egy másik, amikor megismerkedtem egy görög istennel, aki már az első estén megpróbált rábeszélni hogy szerepeljek a lábfejfetisisztáknak készülő szexfilmjeiben, de szerencsére római köménnyel készült ételt rendelt magának vacsorára, amit utálok, így nem szédültem meg a sármjától, és gyorsan leléptem.

Nagy, súlyos csend következett. Leandró törte meg.

– Eszedbe jutottam… ez alatt… bármikor?

– És én neked? – vágott vissza Anna.

Leandró lehajtotta a fejét.

– Olyan sokszor – lehelte –, hogy szerintem a gyerekeim is inkább rád hasonlítanak, mint az anyjukra.

– Akkor hát te nős vagy?

– Hát ha annak lehet nevezni, hogy a család a belvárosban lakik, én meg Újpesten, akkor igen.

– Elég ebből – vágott közbe Róza néni. – Komolyan mondom, ha ilyenekre lenne bízva a világ, már rég kihaltunk volna. Majd elválik, ti meg éltek boldogan. Mire vársz, fogd meg a kezét!

De ekkorra Leandrón végre felülkerekedett a férfitermészet, szenvedélyesen átölelte Annát, akár egy tangótáncos, bedöntötte, és forrón megcsókolta. Anna úgy érezte, nem volt hiába a több mint húsz év várakozás.

– És most? – kérdezte Leandró.

– Most úgy lesz, mint minden rendes családban – magyarázta Róza néni. – Szépen hazamegyünk Madarasra, és egybekeltek, mégpedig kettős esküvővel.

Sándor atya alig várja, még sose csinált ilyet, pedig már negyven éve plébános. Na, tessék beszállni!

Mire hőseink megkérdezhették volna, hogy mibe, a park kerítésén túl már fel is tűnt Dzsoko bácsi konvoja, az autók bekanyarodtak, és szépen leparkoltak az olasz étterem felőli oldalon. A szerelmesek kiandalogtak, beszálltak a járművekbe. Róza néni visszapillantott még egyszer a mesekút figuráira, és annyit sóhajtott, mielőtt ő is bekászálódott volna egy hátsó ülésre:

– Édes, jó Istenem! Gyereknépség – bolond népség.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

Previous Story

Huszonötödik fejezet

Next Story

Ötödik intermezzo

Latest from Bolha

Ötödik intermezzo

Amely nem jelentéktelenebb formátumú helyre, mint a Parlament férfi vizeldéjébe kalauzolja az olvasót. Ez a különleges

Huszonötödik fejezet

– Igen, asszem. – Akkor ismételje el, mit kell mondania? – Deutschlands Fußballnationalmannschaft die stopprúgást Praxen

Huszonnegyedik fejezet

Anna mindebből egy árva szót sem értett, mert az argentin spanyol azon számos nyelv között volt,

Huszonkettedik fejezet

Segítünk, kedves olvasó: a téren ólálkodó személy Juan Augustin Fernandez volt, aki a hívás után –