A hadnagy nem először járt a Parlamentben, de most először érte az a megtiszteltetés, hogy a VIP- vizeldében csorgathatott, ráadásul a magyar viszonylatban legrangosabb személyiség táraságában.
– Másfél percem van, úgyhogy csapjunk ostorral a dolgok hasa alá – mondta a miniszterelnök, miközben a falnak fordulva, elmélyülten tevékenykedett.
Tikvanek hadnagy egy határozott rándítással lehúzta a saját sliccét és odaállt az enyhe terpeszben összpontosító leader mellé.
– Szóbeli üzenetet hoztam a legis-legmagasabb német köröktől – mondta.
– Angélától? – kérdezte a miniszterelnök oda se nézve. – Hogy van a vén csataló? Rosszalkodik még a dereka, vagy használt a vietnámi tigristapasz, amit a múltkor adtam neki?
– Erről nincs tudomásom, viszont meghagyta, hogy szó szerint továbbítsam önnek a következőket: a német fociválogatott éjjel-nappal a stoprúgást gyakorolja!
A miniszterelnök megdermedt egy pillanatra, és egy apró, szabad szemmel szinte nem is látható görcs futott végig a keze szárán. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy levizelje a türkmén miniszterelnöktől kapott tulokbőr cipőjének orrát, de ezt mintha észre sem vette volna. A hír, hogy a német fociválogatott éjt nappallá téve a stoprúgást gyakorolja, előhozott belőle egy kedves, gyerekkori emléket. Kilencéves lehetett, amikor először futhatott ki az alcsúti libalegelőre, szabályos stoplis cipőben, hogy részt vegyen élete első fociedzésén. A tréner, egy öreg, alkoholista pártkatona – Dobordáni bácsi – nem értett sem a technikához, sem a taktikához, de ifjú éveiben kapus volt a megye hétben, és ebben a pozícióban legtöbbször ugyebár stoprúgással szokás játékba hozni a lasztit. A keze alá adott kölkökkel értelemszerűen ezt gyakoroltatta, aminek következtében a későbbi miniszterelnök stoprúgás szakértővé vált.
A hadnagy szavai azon a történelmi napon előhozták régen belepett emlékei közül a frissen kaszált fű közé vegyülő birkabogyók illatát, amitől teljesen elérzékenyült. Ha volt is valamilyen titkos megállapodás közte és Angela asszony között, azt ettől az emléktolulástól teljesen elfelejtette. Egy kicsit még a dac is föltámadt benne, hogy az anyjuk teremtését a németeknek, ha ilyen elánnal gyakorolják a stoprúgást, annak biztosan valamilyen hátsó szándék az oka. Lehet, hogy a FIFA be fogja vezetni a stoprúgásból lövendő tizenegyeseket? Ezen tűnődött, miközben a pimpellőjét kirázogatta, közben meg arra gondolt, ám legyen: ha a németek ráálltak a stoprúgásokra, mi magyarok még jobban ki fogjuk szélesíteni már eddig sem éppen keskeny stadionépítésű programunkat! Pazar játszótere lesz a Vasasnak, az MTK-nak, a Honvédnek és természetesen a Stadlernek, mert a miniszterelnök legtitkosabb terve az volt, hogy állami kézbe veteti a becsődölt vállalkozó parlagon heverő, rozsdaette létesítményét. De erről nem beszélt senkinek. Maradjon meglepetés a következő választási ciklusig, mert azt megelőzően egy ilyen téma kampányfogásnak sem utolsó.
Később, amikor Tikvaneket egy Puskás Akadémia mezzel kitessékelte az irodájából, és rájött, hogy patagóniai kereskedelmi delegációig még van néhány szabad perce, szórakozásból belelapozott abba a Bibliába, amit a koalíciós partner iránti tisztelet jeléül tartott az asztalán. Puritán egyszerűségű, mondhatni hagyományos kiadvány volt, és bár az ilyesmivel nem illik dicsekedni, vadiúj. Úgy hozta a sors, hogy a könyv éppen Szent Pál apostolnak a korintusbéliekhez írt első levelénél nyílt ki, egészen pontosan a tizedik fejezeténél. A miniszterelnök szórakozottan beleolvasott az előtte föltárulkozó sorokba: „…atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak és mindnyájan a tengeren mentek át, de ez akkor volt, most meg most van. Építsetek kerítést országotok köré, hogy megóvjátok azokat, akik megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben, azoktól, akik ezt nem szándékozzák megtenni.”
A miniszterelnök összecsapta a Bibliát, hogy csak úgy csattant. Rajta kívül nem volt senki az irodában, de mintha angyalszárnyak suhogását hallotta volna.
– Ez az! – suttogta. – Kerítést fogunk építeni!
Nagyjából ezzel egy időben Gyökös őrmester és Rideg zászlós Kelebia határában, a szerb határtól egy parasztköpésnyire lefékezte a szolgálati Nivát, amelyben rajtuk kívül egy rosszarcú alak üldögélt. Szakasztott úgy nézett ki, mintha egy Goya képről mászott volna le, amit a mester legelborultabb elmeállapotában vetett vászonra. Ez az alak bizony nem volt más, mint régi ismerősünk, a nagy és elvetemült konspirátor képében megismert Juan Augustín Fernandez, akinek bár a bűnlajstroma leért volna Kunmadarastól Ausztráliáig, egy titkos megállapodás keretében – amelyet a Bibliát ért elvtelen támadás miatt jócskán szégyenkező vatikáni csúcsvezetés kötött az Európai Unió hivatalos bűnüldöző szerveivel –, a magyar hatóságnak ki kellett őt utasítania az ország és ezzel együtt az Unió területéről.
A szerb oldalon három szerb napszámosnak álcázott vatikáni titkosrendőr élesre fent kukoricakapával a kezében várta a fogoly érkezését, hogy szakszerűen ártalmatlanná tehessék, majd pedig diszkréten elszállíthassák azokba a régóta használaton kívül lévő, befalazott földalatti vallatótermekbe, amelyeket legutóbb a XIV. században vettek igénybe politikai célokra.
Az Olvasó bizonyára ebből már kikövetkeztethette, hogy Fernandeztől a Vatikán olyan információkat várt, amelyek sem ennek a könyvnek a lapjain, sem másutt nem hangoztak el, de a számításokba egy kis hiba csúszott.
Az történt ugyanis, hogy miközben a két rendőr a határ felé fuvarozta a foglyot, ékes magyarsággal olyan dolgokról fecsegtek, amelyekről meg voltak győződve, hogy Fernandez számára érthetetlenek. Így például Gyökös őrmester kikotyogta, hogy itt van a közelben Rózsa Sándor ma is ép alagútja, amely Kelebiától majdnem a Szerbiában lévő Bajmokig kacskaringózik a föld alatt.
– Ha ennek a fazonnak lenne róla tudomása, csak berohanna abba a bodzabokorba – mutatott a zöld dzsumbujra az őrmester –, és egyetlen ugrással lent teremne a mélyben, ahol aztán bottal üthetnék a nyomát. Ha az a két félnótás, hogy is hívják őket?
– Tóth meg Bodzai – segítette ki Rideg zászlós.
– Ahogy mondod! Ha ez a két balfék tudott volna erről a járatról, a fél Afrikát becsempészhették volna az országba.
– De ez most már a múlt – bólintott Rideg zászlós. – Holnap jön a buldózer, és betemeti a lyukat. Fő a biztonság.
Eztán már nem is beszéltek többet, ám Fernandez számára ez untig elég volt, mert a Budapestre tartó repülőútján – merő kíváncsiságból – végighallgatott egy YouTube-os magyar nyelvtanfolyamot, úgyhogy az őrei beszédéből megértett néhány szót. Tudta például mi az, hogy „alagút”, meg hogy „föld alatt”, mert ez a foglalkozásához illő szakzsargon részét képezte, a többit pedig a két rendőr fejmozdulataiból illesztette hozzá.
Így amikor kitessékelték a járműből, és intettek neki, hogy tessék szíves lenni és átgyalogolni a szomszéd országba, Fernandez elegánsan fölcsippentette bokáig érő kámzsáját, és mint a vörös hasú üregi nyúl, meglódult a rekettyés irányába.
A rendőrök először lemerevedtek a döbbenettől, és amikor végre fölfogták, hogy a fogoly a Rózsa Sándor-féle betyáralagút felé törekszik, már késő volt. Juan Augustín Fernandez, megtorpant a zöld fal előtt, lábával kicsit belepiszkált a levélrengetegbe, és amikor megtalálta, amit keresett, szembefordult az üldözőivel. Annyit kiáltott csak oda nekik eléggé tűrhető magyarsággal:
– Meg talalkozunk – aztán egy lépést tett hátrafelé, és elnyelte az a mélység, ahová jelképesen mindig is beletartozott.
Soha többé nem hallott róla senki.
