Első fejezet

S nehogy megbolygassuk már az évtizedek óta összekötözött, begumizott, szalagocskás csomagokat, hisz Lujzi néni házassági anyakönyvi kivonata meg nagyanya első báli legyezője is ott lapul megannyi kincset érő régiség mellett! Az ember lábujjhegyen közelíti meg a múltat rejtő íróasztalt.

Aztán jön majd valaki, és szívfájdalom nélkül úgy kihajít mindent, hogy csak úgy nyekken. Még az a tárgy jár jól, amelyik kiköt valami bolhapiacon, ahol görnyedt hátú, vastag szemüveges gyűjtők kutakodnak, s fillérekért vásárolnak fel életeket.

A szőnyegre ültem, és rángattam ki a borítékokat, dossziékat, albumokat, méteres körzetben beterített mindent a papír. Megfogadtam, hogy nem sírok. Kínkeservesen tápászkodtam fel, a lábamban ezernyi hangyaként zsibongott a fájdalom. A szoba úgy nézett ki, mint régi filmeken egy igazi békebeli házkutatás, vagy egy papírbolti csatatér, karácsonyi árleszállítás után. Ott egye meg a fene, majd összekaparok mindent, és egyszerűen felgyújtom valahol kint az udvar mélyén.

A múlt szemete mindig előhoz valamit, ami aztán vagy fáj, vagy úgy felbosszant, hogy legszívesebben egyenest a Tó Álma nevű kricsmiben kötnék ki. Az egy ocsmány hely, tisztességes ember oda be nem teszi a lábát – ezt tartotta róla keresztanyám, és mindig átment a túloldalra, ha néha eljött hozzám rokonlátogatóba. Persze mára már konszolidálódott a hely, csak a neve maradt a régi. A járdára tett pici asztaloknál kényeskedve lattét isznak az egyetemisták és az önjelölt költők világfájdalmas arccal szidják azokat, akik már befutottak. Évek óta nem nyitottam be, gondolom, a régi billegős asztalok helyett rikító, álmodern berendezés van, meg kimondhatatlan nevű koktélokat lehet iszogatni. Mennyire megváltozott a világ! Nézem a tükörben az arcom, féloldalra hajtom a fejem, és összefogom hátul a hajam.

Mégis át kell néznem mindent, amit kiszedtem ebből a régi bútorból. Hányinger ez a sok felesleges múltbeli kacat. Egy élet. Vagy kettő. Kinyitom az ablakot, a porszag megköhögtet. Legfelülről lebillen egy kis lapocska, halványzöld, merített papír. Te jó ég! Az első névjegyem. Égei Irén ingatlanügynök – ez van rányomtatva kicsit dőlt, elegánsan megnyújtott betűkkel. Meg a cég neve, érthetetlen rövidítéssel, központi telefonszámmal, meg egy kóddal, amin engem lehetett kérni. Tisztára mint egy kémregényben. Akkoriban ez még úgy ment. Saját pénzemen nyomtattam, apám pecsétgyűrűjét adtam be a zálogházba, hogy ki tudjam fizetni.

– Az ilyesmire nem szabad sajnálni a lóvét, a szegényszagot meg a lúzer fejeket nem csípi a szakma – ezt mondta annak idején az öreg Bödön, aki alá beosztottak a cégnél. Ritka egy gusztustalan hapsi volt. Fújtatott, izzadt, akkora volt a feje, mint egy lábas. Utáltam az első perctől kezdve. Csatakos volt az inge, apró kis disznószeme vizslatva járt le és föl, testéhez képest kicsi kis keze repkedett, mint egy eltört madárszárny. Ő volt az etalon, mert semmi időn belül adta el a legdrágább házakat, és olcsón vett meg emeleteket, a főnökség meg csak hápogott. Az első munkanapomon ott álldogáltam előtte, hellyel persze nem kínált, büdös, áporodott szag volt abban a talpalatnyi kis irodában.

Szalmaszőkére volt festve a hajam, a barátnőm legszebb kosztümjében feszengtem, a körömcipő egy számmal kisebb volt a lábamnál, a nagyujjam szinte visított a fájdalomtól. Bödön meg csak nézett, araszolt rajtam az a bádogkék csipás szeme.

– Az iskola nem ér semmit, lópikula cintányérral, ne legyél annyira nagyra magaddal – bökte ki végül. – Holnapra festesd be a hajad feketére, ez olyan kurvás, és ne vegyél kosztümöt, mert azt hiszik, árvaházi ügynök vagy, a cipőd meg ronda.

Nem szóltam vissza. Muszáj volt állást szereznem, valamiből meg kellett élnem.

Akkor már hetek óta nézegettem a hirdetéseket az újságokban, meg telefonálgattam a környék egyetlen jó fülkéjéből.

Most könnyű, rákattintanak, a gép meg ontja a lehetőségeket, és terülj-terülj asztalkám, már csak ki kell csipegetni a javát. Ki gondolta volna!

Amikor ezek a dolgok történtek, az ingatlanokkal, meg a többi, húsz éves voltam, és nem értettem semmihez. A szalagmunkától kidobtam volna a taccsot egy órán belül, emelgetni nem tudtam egy régi baleset miatt, a német középfokúval meg még egy recepción se tudtam volna elboldogulni. Különben is, akkor még nem kellett ember se a vendéglátósokhoz, se az idegenforgalomba, volt dögivel. Akinek sikerült olyan helyre bekerülni, az megfogta az Isten lábát, de hogy protekciós volt, az hétszentség. Még vezetni se tudtam, a forgalomban hányingerem támadt. Kézügyességem egyenlő volt a nullával. Most mit ragozzam? Egyszerűen életképtelen ez a lány – ingatta a fejét erkölcsös-vallásos keresztanyám, aki miatt az Irén nevet rám aggatták. Szegény anyám azt hitte, majd a vénlány komaasszony ajándékokkal halmoz el, esetleg még tán örökölök is tőle. Emlékszem, valami házat, diófa bútort, balatonaligai nyaralót emlegettek. Na persze, ezekből semmi se lett. Egyszer hozott egy fekete lakkcipőt, meg egy rózsaszín rakott szoknyát, ami a térdem alá ért. Szegényt elütötte egy busz, aztán kiderült róla, hogy nem volt semmije, csak egy doboznyi aligai képeslap.

Szóval felváltottam az utolsó ötszázasom, az adysat, a szerencsétlen költő kidülledt szemű arcképével díszített ment még akkoriban, s mit tesz a végzet, egy régi iskolatársam libbent be hót elegánsan a presszóba. Sose volt közünk egymáshoz, mégis odajött.

– Elég lepra, ahogy kinézel – húzta el a száját, de nekem se kedvem, se erőm nem volt válaszolni. Mégis neki köszönhettem az ingatlanos melót. Valami távoli rokonról hablatyolt, meg hogy a házak eladásából meg lehet gazdagodni, abban van a nagy pénz, nekem meg akkora dumám van, hogy biztos boldogulni fogok, és lefirkantotta a telefonszámot egy szalvétára. Két nap múlva, amikor már egy rohadt vasam se volt, telefonáltam. Utána jött Bödön, de azt már mondtam. Persze nem a belvárosban kezdtem, hanem a lepukkant lakótelepeken, a csótányos panelekben, meg a roskatag kis házikókban, ahol még ott lebegett az utoljára megfőzött kelkáposztafőzelék meg az avas zsír szaga.

Már akkor megbántam, hogy jelentkeztem, amikor felvettek. Az első hét után meg akartam szaladni. A másodikon álmatlanul forgolódva gondolatban tucatnyi módon öltem meg Bödönt, kéjesen elgondolva az utolsó leheletét. Egy hónap se telt el, és megkötöttem az első jó üzletet.

Ház eladó – karikáztam be a hirdetéseket, mert akkoriban ez így ment, és nekivágtam a városnak. Hát, ez se most volt – mondta kicsit lenézően a titkárnőm, mert bizony, most már nekem az is van, meg szép nagy irodám, fikusz a sarokban, de tudom utálni. A csajszit is, mert két nyelven perfekt, számítógépes guru, esténként edzeni jár meg futni, és persze ő is lattét iszik, reggelente hozza be magával. Zselés műkörmén aktuális kis ábrácskák, és le-föl görgeti az okostelóját. Néha úgy néz rám, hogy szinte látom a gondolatát, hogy ugyan mit akar még mindig itt ez az öreg tyúk, mert persze nekik mindenki az, aki elmúlt negyven, pláne ötven,na az már őskövület. Ő még nem tudja, hogy éves viszonylatban nekem a legjobb az eladási mutatóm. Nem tud ez a kis zöldség még semmit az élet nagy dolgairól. Bödön meg már régen valami öregek otthonában él, ha él még egyáltalán, sose jutott eszembe meglátogatni.

– Hálátlan kis dög vagy – ezt mormogta, amikor megkaptam a belvárosi ingatlanokat.

– Na ja – vontam meg a vállam, és beletúrtam rövidre nyírt hajamba, amit már régen visszafestettem kurvás szőkére.