II. fejezet – Egy magányos kriptalakó

A szolgálati Opel lejtmenetben közlekedett a kies szépségű Bimbó úton, majd rákanyarodott a nap minden szakában elviselhetetlenül zsúfolt Margit körútra. Mint mindig, most is Gyökös őrmester bűvölte a kormányt, miközben Rideg zászlós az anyósülésen terpeszkedett és a kesztyűtartóból elővarázsolt Chipset rágcsálta. A hátsó traktus Kacsmarek segédnyomozónak jutott. A gyilkosság helyszínén tapasztalt rejtélyek elnehezítették az egész társaságot, majdnem annyira, mintha istenesen bekötözködtek volna csirkepaprikásból. Dél már elmúlt, de egyikük sem volt éhes, leszámítva Rideg zászlóst, aki ezt az érzést alapból nem ismerte.

Gyökös őrmesterre közben ismét rászabadult magánéletének több emeletes csődje, amelyet az exnejével folytatott elhúzódó perpatvar fémjelzett. Kacsmarek segédnyomozó élete sem volt éppen irigylésre méltó, mert még várt rá egy halasztott vizsga a nyomozóképző főiskolán, rideg Zászlósra pedig egy nagy tepsi gazdagon megpörcözött túrós csusza otthon, a frigóban. Ezek a gondolatok fogták abroncskarikába és vonták ki őket mintegy képletesen Budapest nyüzsgő forgatagából. Ha ez a furcsa ügy két héttel később datálódik, aránylag gyorsan visszajutottak volna a központba, mert hiszen a júniusból akkor már július lesz, ami azt hozza magával, hogy kiürül a város, a lakosság kocsival rendelkező része ugyanis elmegy szabadságra. De hát a sors nem kívánságműsor, és aznap a fátum könyvében mindössze annyi volt megírva, hogy éppen akkor tértek vissza a szolgálati helyükre, amikor Tülkös Gál, a nagyfőnök egy feltűnően csinos bigének gazsulál. Ha Gyökös őrmester, mondjuk öt percet késik, Tülkös ezt a hölgyet átpasszolja a sajtósoknak, és egészen más fordulatot vesz ez a történet, de amikor meglátta az üres tekintettel közeledő beosztottját, felvillanyozódva annyit mondott:

– Nahát! Éppen itt jön a maga embere, kisasszony. Gyökös őrmesternél senki sem tud többen a Kipcsák ügyről.

Az ismeretlen hölgy szemében érdeklődés, mi több, kegyetlen érdeklődés csillant. Gyökös őrmester éppen csak ránézett, s már meg is állapította, hogy egy határozott, öntudatos jelenséggel áll szemben. Az sem lehetett véletlen, hogy a nő éppen a Kipcsák üggyel támadta meg, mert az kb. úgy hatott rá, mint a templomba tévedt ördögre a szenteltvíz. Ha nem számoljuk a magánéleti nyűgeit, az utóbbi időben ez a maffiózó okozta neki a legtöbb fejtörést. Kipcsák főként embercsempészetben utazott, de hiába tudta róla mindenki, hogy egész turistabuszokat tölt meg kelet-afrikai menekültekkel, akiket aztán a schengeni határ innenső oldalán nemes egyszerűséggel szélnek ereszt, nem lehetett rajta fogást találni. Az a hír járta róla, hogy egészen magas politikai körökben is vannak pártfogói, ezért nem csoda, hogy a nagy műgonddal előkészített vádemelési javaslatot a bíróság egy nevetséges formahibára hivatkozva visszadobta. Az volt a gond, hogy nem pecsételte le és írta alá a beadvány hátsó, üres oldalait. Penészes, régi trükk.

És most itt dülleszkedett előtte ez a domborulatokkal szépen fölstafírungozott élénkvörös hajú élien, aki célzás nélkül is rögtön az elevenjébe trafált. Az őrmester ki nem állhatta ezt a típust. Affektálva beszél, nem hallgat senkire és semmire, mert tudja, a szépségük mindenkit megbabonáz. Tuti, hogy feminista, vagy leszbikus, esetleg mindkettő, de hogy delfintetkó van a farán az hétszentség.

– A kisasszony a Néma Harsonától jött, és a sajtóval kötött együttműködési megállapodásunk keretében néhány napig követni fogja a munkánkat. Arra gondoltam, melléd osztom be, részint a Kipcsák ügy miatt, részint, mert nincs más szabad emberem – mondta Tülkös fásultan. Látszott rajta, hogy ő is a háta közepére kívánja ezt az egészet.

– Gyökös őrmester vén motoros ebben a szakmában, tele van a mitfahrere jobbnál jobb sztorikkal. A kisasszony meg… mit is mondott, hogy hívják?

– Sprőd Borbála – nyújtotta a kezét Gyökös őrmesternek a hölgyemény.

– Örvendek – dörmögte az őrmester, és konstatálta, hogy a nőnek újságíróhoz képest erős, férfias a kézszorítása, vagyis hót ziher, hogy leszbreki.

– Ígérem, nem fogom zavarni a munkájában – mosolygott rá a nő Gyökös őrmesterre, kivillantva mind a hatvannégy, makulátlanul fehér fogát.

– Kér egy kávét? – fordított egyet a szón az őrmester, mert bár megvolt a véleménye erről az egész helyzetről, valamelyest azért még úriembernek számított.

– Igen, az jólesne – kapaszkodott bele a lehetőségbe Sprőd Borbála.

Az automatánál összefutottak Rideg zászlóssal, aki éppen hondurasi kapucsínót gyártott magának tripla cukorral.

– Ő a csapattársam, Rideg Tibor, zászlós – mondta a nyomozó. – A hölgy pedig Prűd kisasszony a Bánat Magazintól.

– Nem egészen – korrigált a megszólított. – Sprőd Borbála vagyok, a Réti Harsonától.

– Valóban? Az előbb mintha mást hallottam volna…

– A Réti Harsonától jöttem.

– Á, a sajtó! – kortyolt bele a kávéjába a zászlós. – Akkor biztosan rágalmazási ügyben jár minálunk.

– Sőt kisasszony velünk fog dolgozni.

– Sprőd. De szólítsanak inkább Borinak.

– Rendben. Nos, Bori kisasszony a sajtóval kötött együttműködés értelmében néhány napig figyelemmel követi majd a munkánkat. Megjött már a laboreredmény?

– Nagyon örvendek – morogta a zászlós, aki egyébként reménytelenül csúnyának találta ezt a nőcskét. Vékony, görbe lábú, kapafogú, szeplős, szemüveges, tipikus szerkesztőségi parazita. Most majd a vérüket fogja szívni, legalább egy héten keresztül.

– Igen, megjött, már akartam szólni, hogy nézd meg – mondta az őrmesternek.

– Remélem, az jött ki, amire számítani lehetett.

– Attól függ. Beszélhetek előtte? – intett Bori felé a zászlós.

– Ha tényleg a bulvársajtótól jött, egy kis trancsír meg sem fog neki kottyanni – epéskedett az őrmester.

– Ne aggódjanak, bírom a trancsírt – vágott vissza a hölgy.

– A helyzet az, hogy az áldozattal minden rendben van, tökéletesen épek a belső szervei, és a vérképe is tiszta.

– Akkor mibe halt bele? Szép lassan megállt a szíve?

– Nem egészen – a zászlós a szeme sarkából megint ránézett az egyre értetlenebb képet vágó újságírónőre.

– Ne kertelj már, mi van azon a papíron?!

Rideg zászlós zavartan babrált a zsebében, majd előhúzott egy félkilós sportszeletet.

– A nőnek nem volt agya – mondta, és csak úgy, csomagoláson keresztül belemart az édességbe.

– Ez általános jelenség – bólintott az őrmester, de Borinak a szeme sem rebbent, sőt pikírt megjegyzéssel vágott vissza az epésre:.

– Véletlenül nem egy szőkéről beszélnek? Mert akkor ugyebár érthető.

– Értékelem a humorát kisasszony, de most egy furcsa halálesetről van szó – komolyodott meg az őrmester.

Egyre csak az a delfintetkó járt az eszében. Amikor az exnején fölfedezte, hogy egy kicsiny, pajkos Disney-delfin díszíti a farát, mély letargiába esett. Két hétig nem is hallgatott másmilyen zenét, csak macedón sotát, miközben lassú, gépies kortyokkal kávézgatva, mélán maga elé bámulva ült a társasház napfénytelen udvarán, a szemben lakó meleg pár fikuszának tövében. Józsi, a meleg pár nőtagja ráadásul elárulta neki, hogy amikor nincs itthon, a neje – pontosabban az exneje – menyasszonynak öltözik, mintha titokban készülne valamire. Na ez aztán végképp betett Gyökös őrmester lelkiállapotának.

És most, ez a nő olyan magabiztos és lenéző mosollyal nyugtázta ezt a rossz emlékek táplálta kirohanását, mintha mindent tudna erről a több mint kínos epizódról. Mivel a sajtónál dolgozott, és nem a rendőrségnél, ez a hipotézis egyáltalán nem tűnt lehetetlennek.

– Az áldozat agyvelejét valamilyen ismeretlen behatás péppé turmixolta – közölte a zászlós szenvtelenül. – Úgy nézett ki, mint a pincegrádicson érlelt miskolci kocsonya.

Gyökös őrmester egy kissé elrestellte magát, mert bár egy kis taplóságért nem szokott átmenni a szomszédba – a meleg pár egyébként mindig tárt karokkal és friss lecsóval fogadta –, de azért legbelül gentlemannek számított.

– Bocsánat – dünnyögte a zsurnalisztának. – Nem akartam megbántani. Egy kissé kivagyok mostanában.

– Nem történt semmi – kedélyeskedett az újságíró. – De ha jól hallottam, éppen egy rejtélyes ügyön dolgoznak. Mit szólnának hozzá, ha leadnék róla egy tudósítást a holnapi számba? A címe lehetne például az, hogy agy nélküli hullát találtak Budapesten.

– Várjon még ezzel! Az anomália fertőzés következménye is lehet, és mivel mi helyszíneltünk, megeshet, hogy máris zombik vagyunk – mondta az őrmester békülékenyen.

– Az kizárt – tömködte magába az édességet Rideg zászlós. – A doki szerint valamilyen erős fizikai hatás érte, például olyan rövidhullámú sugárzás, mint amilyen a mikró.

– Te jártál a konyhában, volt benne mikró? – fordult kollégájához az őrmester.

– Volt, de abba még Rőt kisasszony feje se férne be.

– Sprőd! – pontosított a hölgy.

– A hullacsősz valami olyasmit mondott, hogy gyerekkorában ott volt, amikor Hitler hangágyúval gyepálta az oroszokat. A szerencsétleneknek állítólag fölhabosodott tőle az agyvelejük – csavargatta a füle tövénél a haját Gyökös őrmester. Kezdett bonyolódni az ügy.

– Mese a Holdon! – hajította bele a kukába az üres sportszeletes papírt Rideg zászlós. – Ismerem ezt az ürgét, mániákusan szereti a szakmáját.

– Azt is tudod, hol lakik?

– A második kerület, Medve utca. Miért?

– Meg kell látogatnunk. Bárhogy is vesszük, ez a hitleres sztori az egyetlen nyom, amin per pillanat elindulhatunk. Remélem, Kacsmarek már kiderítette, ki az áldozat.

A társaság otthagyta a kávéautomatát, és bevonult a hűs levegőjű adminisztrációs helyiségbe, ahol Kacsmarek segédnyomozó fürge ujjakkal pergette az adatbázist.

– A hölgy Sprok Boriska és a Szívpárna Magazin bűnügyi mellékleténél dolgozik, de most nálunk lesz néhény napig – mondta az őrmester. – Van valami fejlemény?

– Semmi – mondta a segédnyomozó, miután egy hellóval letudta a bemutatkozást. – A nő képe nincs benne semelyik adatbázisban. Az a gyanúm, hogy külföldi. Talán svéd.

– Van valami különös ismertetőjel a testén? Anyajegy vagy… tetkó? – köhécselt az őrmester.

– Igen van, egy tetkó. Nem fogod elhinni a bal lapockáján egy szárnyas malacka díszeleg!

Gyökös őrmesternek a szeme sem rebbent, pedig mintha mázsás kő hullott volna le valamelyik testrészéről.

– Láthatnám azt a malackát? – hajolt át a monitort bámuló segédnyomozó fölött Sprőd kisasszony.

– Csak egy mobillal készült fotónk van róla. A hivatalos jelentés még nem készült el, az majd csak a jövő hónap derekára várható.

– Nem baj, a mobilkép is jó lesz.

Kacsmarek lenyomta az entert, mire a monitoron megjelent egy szárnyas tetkómalacka.

– Jól sejtettem – lépett hátrébb Sprőd Borbála önelégülten.– Ez egy texasi zúzós metálbanda jelvénye. Ők a Flying Piggs és egy merőben új hangzással kísérleteznek.

– Honnét tudja ezt? – csodálkozott Gyökös őrmester.

– Firkász vagyok, és a zúzós metál az egyik specialitásom.

– Tán magának is van ilyen tetkója? – böffentett közbe Rideg zászlós.

– Az maradjon az én titkom – mosolyintotta el magát a zsurnaliszta.

– Na és mifene az az új hangzás? Tudtommal mindegyik zúzós metálbanda ezzel próbálja eladni magát – fordult hátra a gurulós székkel Kacsmarek.

– A Flying Piggs nem a zenei stílusban, hanem a hangzás fizikájában próbál újítani. Olyan hangszórókkal kísérleteznek, amelyeken nincs membrán.

– Már megbocsásson, de a hangtechnikához én is konyítok egy keveset – gyűrte le a zavarát Gyökös őrmester. – Membrán nélkül nincs hangképzés, ezt még egy általános iskolás is tudja.

– Csak a hagyományos hangszóróknál, de létezik egy új technika, amely kisugározza a hangfrekvenciát és az egy felhőben, a sugárzók előtt áll össze hangzássá. Azért nem tudhat róla, mert ez a dolog még csak kísérleti stádiumban van – magyarázott a zsurnaliszta.

– Várjunk csak! – emelte föl zsíros mutatóujját Rideg zászlós. – Az a hullacsősz nem ugyanezt mondta, amikor Hitler titkos hangágyújára célozgatott?

– Ez egyre izgalmasabb – vakargatta az állát a segédnyomozó. – A végén még az is kiderülhet, hogy Hitler titkos hangágyúját a háború végén itt rejtették el Pesten, és most fegyverként használják a lakosság megfélemlítésére.

– Ne idétlenkedjen Kacsmarek, inkább szerezzen egy szolgálati járművet! Meglátogatjuk a hullacsőszt – rendelkezett az őrmester, aztán hozzátette: – De maga természetesen itt marad. Mire visszaérünk, tudja meg, ki az áldozat. Ha kell, nézze át az Interpol adatbázisát, ehhez nagyon ért.

– Parancsára, főnök! – szalutált a segédnyomozó, és visszafordult a monitorhoz, amelyen az időközben bekapcsolt a screensaver egy egzotikus szépséget kezdett vetkőztetni.

Gyökös őrmester diszkréten odébb vonta Sprőd Borbálát.

– Az gyanúm, hogy ma már nem fogunk szolgálati járművet kapni: a délelőtti helyszíneléssel kimerítettük a napi keretünket. Magának van kocsija?

– Egy kilencéves Punto.

– Ideális – bólintott az őrmester, aztán intett a csoki automatát studérozgató zászlósnak. – Bori kollegina felajánlotta, hogy elfuvaroz bennünket a Medve utcába.

A kis Punto viharvertség tekintetében vetekedett azzal a csövessel, aki a kapitányság mellett rutinmozdulatokkal kukázott. Köhögve indult – mármint a Punto, bár lehet, hogy reggelente a csöves is – és minden sebváltásnál reccsent egyet. Szerencsére a Körúton a szokásos, nyáresti lagymatag forgalom vánszorgott, és a Marit hídon sem volt torlódás, ezért úgy tűnt, gond nélkül elérik úti céjukat. De mielőtt még a hídra felhajtottak volna, a hátsó ülésen terpeszkedő Rideg zászlós megszólalt:

– Vesszek meg és tépjem le magamról a tangabugyit, ha nem követ bennünket valaki!

Az elöl ülő páros meglepetten fordult hátra.

– Szent isten, ez a volt férjem! – seppegte Bori és rátaposott a gázpedálra.

A hirtelen rántástól hátranyakló Gyökös őrmester villámgyorsan kapcsolt.

„Ha ennek volt férje van, akkor nem lehet leszbreki” – futott át idegpályáin a gondolat, és bár Bori azonnal megszegett vagy egy tucat KRESZ előírást, ez a felismerés purcsa módon, mégis megnyugvással töltötte el.

Sprőd Borbála a rozoga Puntóval valósággal letolta az útról az előtte poroszkáló BMW-ket és Audikat. Úgy cikázott közöttük, mint egy műgombával táplált üregi nyúl.

– A volt férjem egy brutális állat – mondta, miközben egy merész manőverrel letért a hídról és besorakozott az Árpád fejedelem útjára. – Képtelen vagyok tőle megszabadulni, mert bár fél éve, hogy hivatalosan is elváltunk, még mindig őrülten féltékeny. Két éve tagja volt a világbajnoki bronzot nyert magyar pankrátor csapatnak. Ha elönti az agyát a trágyalé, gondolkodás nélkül nekimegy bárkinek. És nemcsak nekimegy, hanem üt is. Hát igen, ő Arnold. Itt csikorgatja a fogát mögöttünk, abban a krémszínű Passat-ban.

Mindeközben a veszélyesen imbolygó Punto szerencsésen elérte a Fő utcát, és mint a szélvész végigsepert rajta egészen a Bem térig, majd kisvártatva hangos kerékcsikorgással befordult a Csalogány utcába.

A hátsó ülésen ormótlan gumilabdakánt pattogó Rideg zászlós kínjában elszellentette magát, de az ilyesmit jobban bíró Gyökös őrmesternek is hangosan morgott a hasa.

– Mondja csak őrmester – szólalt meg Borbála újfent, haláli nyugalommal. – Van szolgálati fegyvere?

– Ter… mészetesen… – nyögte az őrmester, mert kis híján beleszaladtak a 111-es buszba.

– Akkor tegyen meg egy szívességet: kapja elő a stukkerét, és lője ki annak a krémszínű Passátnak a kerekét!

– Miért tennénk ilyet? – seppegte az őrmester. A homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték.

– Mert ha ez a kigyúrt barom utolér bennünket, akkor nem engem fog laposra verni, hanem magukat. Mindig azokat bántja, akik körülöttem legyeskednek.

– A helyzet az… – sóhajtott az őrmester, miután a Fazekas utcánál két keréken megfordulva – Borbála táskája ekkor lebukott a kézifékről, ahová az induláskor a gazdája hajította, és Gyökös őrmester lába elé okádta a teljes tartalmát –, a jármű orrával célba vették a távoli, szmogba vesző Margit körutat –, hogy nálunk, magyar rendőröknél a fegyverhasználat egy kissé bonyolult.

– Hogy érti ezt?

– Már egy riasztólövés után is annyit kell adminisztrálnunk, hogy egyszerűen nem éri meg. Nem is hordom magamnál a stukkeremet, nehogy kísértésbe essek.

– Szóval nincs magánál?

– Mi tagadás, az előbbi mutatványától egy kissé kiment a fejemből a vér.

– Nem úgy értettem. A pisztoly nincs magánál?

– Nincs.

– Ez most komoly?

– Mint a hatnapos idült hasmenés – sóhajtott az őrmester.

– Akkor egy okkal több, hogy rákapcsoljak – mondta Borbála és erőteljesen rátaposott a pedálra. Az öreg Punto egy karácsony előtti SPAR mákdarálót lepipáló módon zúgott és zörgött, de tény, hogy lehagyta a nyomában tülekedő Passátot. Ezt azért a maga után húzott kék füstfelhőnek is köszönhette.

– Na ezt megúsztuk – vette vissza a sebességet Sprőd Borbála, miután néhány merész irányváltás után befordultak a Kacsa utcába. – Mit is mondtak: hányas számban lakik az emberük?

– A hu… hu… huszonegyesben – böfögött Rideg zászlós a hátsó ülésen.

A Medve utca 21-es számú épülete vészjósló szürkeséggel bontakozott ki az egyébként csöndes környezetéből. Ez a városrész a közhiedelem szerint a béke szigete volt a kész tébolyulatnak számító Margit körút és a lázálomszerű Fő utca között. Annak ellenére, hogy légvonalban alig néhány száz méter választotta el ettől a két átkozott, gyomorforgató helytől, a Medve utcát a csönd és a kihaltság uralta. Legalábbis az ilyen álmatag nyárestéken, amikor a környéken lakók már mind a tévéhíradót bámulták.

De térjünk vissza a 21-es számú házra, amely a múlt század hetvenes éveiben épült kései szocreál stílusban. Valóságos kísértettanya volt ez, mert 12 lakásából soha nem szűrődött ki semmilyen világosság, nem beszélve arról, hogy a szemközt lévő biztosítóiroda dolgozói csak egyszer láttak ide bemenni egy fehér nadrágos embert. Azt már ők sem tudták, hogy ez az alaki kijött-e a házból, vagy végleg nyoma veszett, de az utóbbi lehetőség tűnt valószerűbbnek.

Ebben a félelmetes kriptában lakott Fritzhuber Géza, az Állami Halottkém. Keresve sem találhatott volna magának megfelelőbb helyet a hivatásához. Még haza is hozhatta volna a munkát, akkor sem zavart volna senkit, bár ami azt illeti, ő maga is éppen eléggé hullaszerű látványt nyújtott. Tökéletes példája volt annak az urbánus legendának, amely szerint az ember idővel hasonlítani kezd hivatása tárgyához.

Azon a júniusi estén a szokásos otthoni tevékenységét végezte. Fritzhuber Gézának ugyanis volt egy mocskos perverziója: minden áldott este lefényképezte a vacsoráját, és a képet feltöltötte a Facebookra. A perverzió érdemi része abban nyilvánult meg, hogy kivétel nélkül virslit vacsorázott. Az alaptéma – egy pár virsli, kevés mustárral, szelet kenyérrel – variálódott ezeken a képeken szinte a végtelenségig. Sokak szerint ez a mániája a nagy hírű közösségi oldal dicstelen tőzsdei szereplésének is kiváltó oka lehetett, mert a kézen-közön megosztott fotók a széles közönség számára azt mutatták, mivé fajulhat ez a netes tobzódás, ha a megszállottak átveszik fölötte a hatalmat.

Fritzhuber alsógatyában és a hatvanas évek téglagyári munkásai részére rendszeresített kék trikóban bűvölte a virslit, amikor a nyomozóbrigád fölszólt hozzá a kaputelefonon. Mielőtt még ennek következményeit kifejtenénk, el kell árulnunk azt a fontos tényt, hogy a halottkém per pillanat ugyan magányos volt, ám ez az állapot nem az idők kezdete óta datálódott. Valaha neki is volt hites felesége, de az évtizedeken át folytatott halottkémlelés olyannyira nem tett jót a házasságának, hogy az asszony végül faképnél hagyta. Válóokként azt jelölte meg, hogy meglátása szerint a férje őt is egyre inkább azzal a nézéstípussal gusztálja, ahogy munkája mozdulatlan alanyait, sőt megesett, hogy egy-egy aktus után Géza szabályos halotti bizonyítványt hagyott az éjjeliszekrényén.
Mindez már a régmúlt. Tény, hogy a történések időpontjában Fritzhuber úr tökéletes elszigeteltségben élte magánéletét a Medve utca 21-es számú házában, ahol nem zavarta sem a szomszédok életéből átszüremlő zaj, sem a kintről behallatszódó gyerekzsivajgás. Még a postás sem csöngetett be hozzá soha, ezért valóságos csoda volt, hogy a sosem használt kaputelefon életre kelt.

Fritzhuber éppen a szokásos vacsorafotóhoz készülődött: a tányért letette a fölre és kis pocket gépével terpeszben megállt fölötte. Mindig ezt a beállítást használta, ami azt eredményezte, hogy időként a gatyából kilógó pöcse is hozzákomponálódott a témához, ám ez a facebookon nem tűnt fel senkinek, mert azt hitték, csak egy elkódorgott virsli darabkáról van szó. Az aktuális fotó viszont sosem készült el. Lássuk, miért:

Fritzhuber félig már meg is nyomta a kis pocket gép gombját, amikor a háta mögött egy lestimmelődött kakukkos órát imitáló módon berregni kezdett a kaputelefon. nem akart hinni a fülének. Legutoljára, úgy öt éve, az a fehér nadrágos ember járt nála, akit a fürdőkádban lesavazás útján bocsátott útjára – na jó, ez csak vicc volt, Fritzhuber jámborabb volt egy ma született szerzetesnél –, az viszont tény, hogy nemigen fogadott látogatókat. Az ügyfelei értelemszerűen nem járattal a nyakára, egy öregedő hullacsősz pedig társaság szempontjából kevesebb izgalommal bírt egy fonnyadt aszparágusznál.

Nagyon meglepődött hát, amikor az a középkorú, enyhén köpcös nyomozó jelent meg az ajtajában, aki délelőtt annál a furcsa halálesetnél helyszínelt. Ráadásul nem is jött egyedül ott tülekedett mögötte a lepényhalra emlékeztető, folyton zabáló és a zsebében aprópénzt csörgető kollégája, és egy fiatal nő, akiről látszott, hogy hamarosan meg fogják gyilkolni. Fritzhubert lényegében csak ez a nő érdekelte az egész társaságból. Szakmailag.

– Fáradjanak beljebb – préselte ki m agából az ilyenkor szokásos formulát. – Miben lehetek a szolgálatukra?

– Talán emlékszik még a délelőtti közös munkánkra, annál a szoborrá merevedett hullánál? – lépte át Gyökös őrmester a földre helyezett ételkompozíciót.

– A pempősített agyú nő – bólintott a halottkém. – Igen, emlékszem.

– Nos, igaza lett. A hivatalos kórbonctani jelentés még nincs készen, de mi általában hamarabb megkapjuk az rövid összefoglalót, és abban az áll, hogy az áldozat agyát valaki vagy valami összeturmixolta.

Fritzhuber a hüvelyk– és a mutatóujja közé csippentette az állát.

– Biztos voltam benne – mondta. – Ugyanaz a tünetegyüttes, amit kölyök koromban apám nadrágja varrásába kapaszkodva tapasztalhattam. Akkor egy irdatlan hangágyú volt a kiváltó ok. A német csodafegyver.

– Mit tud erről az izéről?

– Csak annyit, hogy Hitler a háború vége felé ilyen hangágyúkkal próbálta leszedni az égről az amerikai Liberátorokat.

– Milyen eredménnyel? – szuszogott a lépcsőzéstől Rideg zászlós, miközben azért erősen szemezgetett a tányéron immár vargát rántó virslivel.

– Semmilyennel. A gépek túl magasan repültek. De később kiderült, hogy az hangágyú közelharcban meglepően hatékony, bár az agyvelő fölhabosításához akkor is szükség volt bizonyos katalizátorra.

– Kezdem elveszíteni a fonalat… – vakarózott Gyökös őrmester.

– Ha jól értem, a hanghullám akkor rombolt a legjobban, ha egy közvetítő anyag felerősítette – tette le az előszobaszekrénye a kocsiban sietve összekapkodott táskáját Borbála, azaz Bori. A kacat közül valami noteszfélét húzott elő.

– Jó helyen kapisgál. Úgy emlékszem, valamilyen permettel kísérleteztek, vagy inkább gőzzel, amit kifújtak a hangszóról elé. Ez a titkos anyag iszonyú energiájú elektromos impulzussá alakította át a hanghullámokat, amelyek szó szerint megalvasztották a bennük tartózkodók vérét és tejbegríz szerű állapotba hozták az agyvelőt.

– Ez fantasztikus! – lelkendezett Bori. – Máris megvan a sztorim! Maga szerint elképzelhető, hogy ez a pokoli eszköz a háború után ide került, Budapestre?

– Az teljesen kizárt – ingatta a fejét Fritzhuber. – Az összeomlás után az amerikaiak lefoglalták a berendezéseket és az egész cuccot átszállították a tengerentúlra. Apám, aki a békeidőkben polgári halottkém volt Münchenben, nem kapott jegyet a hajóra. Gondolom, az amcsikat csak az akusztikai szakemberek érdekelték.

– Ennek dacára, mármint hogy a berendezések nyilvánvalóan Amerikába kerültek, azt állítja, az a nő egy ilyen elektroakusztikus izé áldozata lett.

– Határozottan. A hivatalos terminus technicus ezt elektroakusztikus anomáliának nevezi.

– Ez azért eléggé észbontó – motyogta Rideg zászlós. – Nem kéne ezt az egészet mégis a Misztikus Ügyek Csoport nyakába varrni?

– Várjunk még ezzel – mondta az őrmester ingerülten. A nevén és a csoportos nyomozáson kívül a kudarcot utálta a legjobban, de ezzel nem is volt annyira egyedül.

Elköszöntek a halottkémtől, és lecsattogtak a lépcsőn, ki az utcára az öreg Puntóhoz. Gyökös őrmester ekkor vette észre, hogy a szolgálati mobilján volt vagy két tucat nem fogadott hívás. Mindegyik Tülköstől jött.

Rossz érzéssel hívta vissza a főnökét, aki úgy ordibált a telefonba, hogy a mellette állók kihangosítás nélkül is hallották.

– Gyökös, te haszontalan pancser! – harsogta Tülkös. Nem ezt mondta, de ha híven követnénk a szavait, a szöveg alá ki kéne tenni egy piros karikába zárt 18-as számot és azt nagyon nem szeretnénk. – Már egy helyszínelést sem tudsz tisztességesen végigvinni? Micsoda dolog az, hogy ottfelejtesz egy hullát?!!!

Gyökös őrmesternek szinte lobogott a haja a mobilból áradó lármától. Kezdte érteni, hogy hanggal igenis fölforralható az emberi agy. Az övé máris bizsergett.

– Nem értem, miről beszélsz. Nem hagytunk ott semmilyen hullát.

– És a házgondnok? Kopár Gyula? Átlőtt szívvel feküdt a villa halljában. A neje talált rá – recsegte Tülkös.

Az őrmester kezéből majdnem kiesett a telefon.

– A fenébe! Az a félnótás visszament a helyszínre, és belefutott a gyilkosba!

– Nem érdekelnek a hipotéziseid! – harsogta a nagyfőnök. – Ezt az ügyet kénytelen vagyok kivenni a kezedből, pontosabban kénytelen leszek, ha az a sajtós nőci – Gyökös őrmester a Punto zárját babráló Borira pillantott – nem tartja a száját. Más sem hiányzik, mint egy jó kis sorozatgyilkosság ebben a fülledt melegben.

Azzal letette.

Gyökös őrmester úgy állt ott, mint akit megkínáltak egy parasztlengővel.

– Van még egy hulla – súgta oda Rideg zászlósnak, akinek ettől cigányútra szaladt a ki tudja honnét elővadászott, és mélán rágicsált pilótakeksz. – A disznózsíros embert lelőtték.

– Ezek szerint mégis tudhatott valamit.

– Nem hinném. Visszament a villába, és valószínűleg összeakadt a gyilkossal, aki tán keresett valamit.

– Mit kereshetett azon a steril helyen? – ráncolta a homlokát Rideg zászlós. – Tán csak nem a disznózsírt?!

– Lehet, hogy azt, lehet, hogy valami mást – mondta sejtelmesen az őrmester, aztán odakiáltott Borinak: – Indulhatunk?

– Hová lesz a menet? – fordult vissza a kocsitól a zsurnaliszta.

– Vissza a kapitányságra. Ma hosszú, álmatlan éjszakánk lesz.

Tóth Cakan

(1991., Budapest) Többféle prózai műfajban, de kizárólag internetes portálokon publikál, különféle álneveken. Anyakönyvezett nevét először honlapunkon használta, elsősorban az Irodalmi Élet főszerkesztője, Benői Sztipán biztatására. Meggyőződéssel vallja, hogy a nyomtatott irodalom ideje leáldozóban van, mert könyvet már alig olvas valaki. Ezért a netes irodalomnak rövidnek, humorosnak és lényegretörőnek kell lennie.

Previous Story

I. fejezet – A budai villa titka

Next Story

1. fejezet – Megváltás, avagy előszó helyett előjáték

Latest from Rejtély a pad alatt