1. fejezet – Megváltás, avagy előszó helyett előjáték

    

„Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde.”  (Gogol)

 
 

Minden új nő egy új Megváltás kezdete. De nem minden Megváltástörténet végződik jól. Átélt megváltástörténeteink sajnos nem hasonlítanak a keresztény hagyományban meggyökeresedett megváltástörténetre, ott ugyanis értünk szenvednek, míg ezekben minket feszítenek keresztre. Boldog, akinek nem kell átmennie a Golgotán. Akinek háza, jószága és felesége van. Legyen értük hálás, becsülje meg azt a kiszámítható és váratlan fordulatoktól mentes életet, amit kiharcolt magának.

Mikor nyomták a fejembe a csörgősipkát? Egész biztosan nem tudom, csak azt tudom, kik koronáztak meg. Ők, akik naggyá tették Casanovát, Lord Byront és Valmont. Valamiféle furcsa boldogság ömlött el bennem, azóta, mióta először keveredtem e furcsa lények közé. Vajon sejtettem-e, hogy ők irányítják a Mindenséget? Mohó kíváncsisággal lestem minden mozdulatukat, ugrottam minden pajkos megjegyzésükre, gúnyoros modorban előadott incselkedésükre. Később, jóval tudatosabban rajongtam semmihez sem hasonlítható, átható tisztaságszagú illatukért, rövid szoknyáikért, színes harisnyáikért, melyek formás lábaikon feszültek. Ha nem találták volna fel a fekete, testszínű, tarka és mindenféle mintás harisnyákat, alighanem belőlem sem vált volna lábfetisiszta. De hát a divat is csak arra szolgál, hogy a bolondság még jobban eluralkodjék a bolondokon. Törékeny alakjuk mintázata akkor rögzült a tudatomban, akkor csökevényesedett meg bennem, hogy az igazi nő sápadt, zörgő csontú, légies, szinte alig ad életjeleket, az igazi nő halállal rokon és beteges, az igazi nőt még egy magamfajta éhenkórász is képes összeroppantani szeretkezés közben. Titokzatos vágyak, sejtelmek mozgattak feléjük és mindez párosult egy állandóan gyötrő kínnal és hiánnyal, ha nem voltak velem. Woody Allen pokláig jutottam, aki egyik filmjében utódjának fogalmazza meg a farsangi bolond létének esszenciáját: a Nő az Isten. Mire a kiskamasz visszakérdez: ez azt jelenti, hogy Isten nő? Nem, fiam, ez nem jelenti azt, hogy Isten nő lenne, én nem ezt mondtam, csak azt akartam a lelkedre kötni, a Nőt tekintsd Istennek, ezt hagyom rád örök mottóként, a Nő az Isten, ezt jegyezd meg, fiam.

Ifjúkorom rajongó lelkesedéssel telt el, de még csak az irántuk érzett visszafogott rajongás jellemzett, nem a poklot teremtő függőség. Mint minden tapasztalatok híján lévő fiatal, költeményekben és áradó prózai imákban fejeztem ki a bennem élő lobogást. Mivel nem hatoltam el a mélyrétegekig, el sem tudtam képzelni egy tragikus végkifejletet. Úgy gondolkodtam, ahogy a romantikus filmek sugallták, elegendő, ha szeretek valakit, ez a szeretet el fogja kísérni a szeretett nőt élete végéig. Olyan nőt kerestem, aki azt nézi, kinek tud ő megfelelni, s nem olyan nőt, aki az igényei szerint választ férjet magának. Ez abban az európai kultúrkörben, amely jelentősen túlértékeli a nőket, meglehetősen ritka.

Talán így is volt helyes, hiszen egy fiatalembernek fontosak az ideák és az eszmények. Megrajzoltam magamnak a nő belső világának térképét, s bejelöltem azokat a pontokat, amelyeket lelke lényegének véltem: áldozatkészség, türelem, kedvesség, irgalom, feltétel nélküli szeretet, alázat a felsőbb törvény iránt.

„Minden kedvességet és odaadást a nőkből merítettem, de minden férfikedvességem csak halvány utánzata a női kedvességnek, mint földi tárgyak a platoni ideáknak” – írtam naplómba. Természetesen óriási társadalmi jelentőséget tulajdonítottam a nőknek. Hittem, hogy a férfiak működtetik a világot, de a nők miatt. A siker csupán a férfiak talmi játéka, mint bennszülöttnek az üveggyöngy. Vagy a nők kedvéért hajszoljuk a sikert, vagy a nők előtti sikertelenségtől menekülünk a sikerbe – hangoztattam tudálékosan. Boldogtalan, aki nem ért a nőkhöz. Mert aki a nőkhöz ért, az mindenhez ért. Csak a nőkért érdemes élni…

Kedvességük, bájos mosolyuk annyira megejtett, hogy elfelejtettem a mosoly mögé nézni. Csodáltam könnyedségüket, hisz nekem kínos erőfeszítésembe került, ha valakinek kedveskednem kellett. Legtöbbször semmi kedvem sem volt hozzá, inkább mélyedtem komoran saját gondolataimba. Lenyűgöztek azok a nők, akiknek mindig jutott energiájuk arra, hogy a pult mögül, a postaablakból vagy a szomszéd utasülésről vessenek felém egy biztató villantást. Nem annyira a nő szépsége érdekelt, hanem a szeretetreméltósága. A szeretetreméltóság nem csupán kedvességből áll, hanem intelligencia és belső tartalom is kell hozzá. Ha a nő szemébe nézel, megláthatod.

Szívünk királynője az, aki nyitott a világra és egész szeretetével képes átölelni azt. Széles ölelés és megértés: szeretet és romantikafüggő énem hogy is ne lett volna védtelen e fegyverrel szemben?

Csakhogy én még a „történelmi nőből” indultam ki, vele eszméltem fel, róla álmodoztam. Valamikor tényleg ilyenek voltak a nők, de ebből már egyre kevesebbet érzékelünk. De emlékeink még sokáig élnek és befolyásolják a jelenről alkotott véleményünket.

Mondok egy példát. Egy barátnőm, kávézgatás közben egy nyugdíjas párra mutatva ecsetelte nekem az élet szépségeit és apró örömeit. Nézz ki az utcára, látod azt az idős néni-bácsi párt? Nézd meg őket figyelmesen! Mit látsz rajtuk? Hogy lassúak, hogy ráncosak, hogy a legnagyobb bajuk az, hogy a postás nem a megrendelt pletykalapot hozta? Akkor most nézd meg őket alaposabban! A néni őszinte szerelemmel nézi a bácsi minden mozdulatát. A bácsi felsegíti a buszra, és keres neki helyet, mert szereti. A néni folyton beszél, a bácsi pedig figyelmes tekintettel követi, amit mond. Valószínűleg csak semmiség, amiről beszél, talán a szomszédasszony viselt dolgait taglalja.

Valamikor tényleg ezt láttam – felelem erre. De most csak azt látom, hogy halálosan unják egymást, a bácsi zsibbadtan hallgatja a néni süketelését Julikáról, a szomszéd banyáról, közben pedig a haverok közé vágyakozik. Ezerszer inkább lenne a kocsmában, ahol őt végre tényleg megértik, és nem érdekli őket, megjavítja-e a csapot, vagy hiánytalanul hazatolja-e a nyugdíját. Ezt látom, mert csak ezt tudom látni, és kiábrándult, családot viselt sorstársaim hasonlóan látják. Az idill, amit ez a giccses életkép fest, még a történelmi nőhöz kapcsolódik. Akit lehetett tisztelni, akiért érdemes volt áldozni, aki minden helyzetben méltósággal viselte sorsát. Belőlünk már nem lesznek ilyen párok.

Azt is látom, hogy a fiatalabbak még hamarabb unják meg egymást. Őket már nem kötik a régi szokások és hagyományrendszerek, amelyeket még a létező szocializmus időszakában sem sikerült lebontani. Már nem húzzák-halasztják becsületből a szakítást, hanem lépnek, mégpedig gyorsan és fájdalmasan, esélyt sem adva a gyengébbik félnek a védekezésre. Felháborodnak, amikor azt mondom, mentálisan a gyengébbik fél a férfi? Remélem, e könyv elolvasása után megértik, miért állítom ezt. Kapcsolataimban sokszor próbáltak „megelőző csapást” mérni rám, és ezen alkalmakkor mindegyik nő rám szerette volna hárítani a felelősséget. Nem kell magyaráznom, az ezzel járó lelkiismeret-furdalás, önvád és heves megbánás milyen károkat idézhet elő. Magamban el is neveztem ezt a módszert „áthárításos technikának,” s miután tudatosítottam a jelenséget, kicsit meg is nyugodtam ettől, le tudtam vetkőzni a felelősség egy részét.

Mindannyian változunk, de másképp változik a nő és másképp a férfi. Ha különböző irányba indulnak el, a különbség olyan nagy lesz, hogy már minden apróság fáj. Az eldurvuló kapcsolatokban a másik fél minden szokása, minden tette, minden mozdulata zavaró és elviselhetetlen. A férfi, ahogy megérzi a véget, általában menekülni kezd, egyre többet van házon kívül, munkahelyén, baráti körben, vagy egy másik nőnél tölti el az időt, hazaérkezvén a számítógépet bújja vagy tévét néz. A férfi tipikus válasza azonban nagyon hamar kiváltja a nő végső ultimátumát, hamarabb, mint a férfi gondolná, s egy nem is olyan távoli nap keserűen arra ébred, mennie kell.

Nem tudjuk, hány válásnak és ezen keresztül hány egyéni tragédiának volt oka a baráti kör, a szellemi partnerek által nyújtott társasági élet, azok az együtt töltött órák, amik beszélgetéssel, elmélkedéssel, éjszakába nyúló vitákkal telnek. A feleségek többsége nem érti ezek célját, féltékeny irigységgel tekint az ilyen alkalmakra, személyes sérelemnek, az elhanyagolás biztos jelének veszi. Kevesen ismerik el – főként a házastársak soraiból –, számunkra az élet igazi értelméhez tartozik, hogy elmélkedjünk, beszélgessünk és vitatkozzunk az élet dolgairól, hogy azt a tudást, amit megszereztünk, megosszuk másokkal is. Egy gyakorlati ember számára ez önzés, a szellemi ember önzése, amit a „mai világgal” szemben pofátlan módon kialkudni merészelt magának.

A nő ugyanis, ahogy megházasodott, elkezdett a családjának élni, elhanyagolta a barátnőit, nem találkozott többé velük. De vajon ki kérte, ki kényszerítette arra, hogy megsemmisítse a külső kapcsolatait? Nem lehet, hogy a férfi megértette volna, helyet kell szorítani ezeknek a nő életében is, ezért néha a férfinak kell otthon maradnia ellátni saját magát, esetleg a gyerekeket?

Egyre többen mondanak le a szerelemről, előre rettegve attól, hogy az unalom és a megszokás előbb-utóbb úgyis felőrli, nem érdemes hát kísérletezni, hogy éppen mi jussunk túl ezen a vízválasztón, így is, úgy is a meguntak sorsa vár ránk. Aki elképzeli a jövőt egy másik emberrel, csak a kudarcot, a bekövetkező megcsömörlést, a heves vitákat, a kibékíthetetlen ellentéteket látja.

Ha mégis választanak, tudatosan választanak, a nők az anyagi biztonságot, a férfiak az erkölcsi támogatást keresik. S hol marad a szerelem? – kérdezhetné a nyájas (és naiv) olvasó. A szerelemhez nem kell tudatosság, talán ezért is nem népszerű korunkban. Ellenkezőleg, a szerelemhez öntudatlanság kell, amit a hétköznapok során – állítólag – nem engedhet meg magának az ember. A szerelemben a lét öntudatlanságát érezzük, s mivel ösztönös az érzés, megszabadulunk az értelemtől és a felettes éntől, amely óvatosságra int.

Csakhogy az új világban óvatosak és bizalmatlanok lettünk, hisz e dzsungelben mindig leselkedhet ránk valaki, aki a javainkra pályázik. Rengeteg elszegényedett, reménytelen helyzetben lévő ember képes rá, hogy másokat kifosszon vagy megrövidítsen. S nemcsak ők, van, akinek éppen a ragadozó életforma felel meg. Ez nem kedvez az általános közbizalomnak. De mégis, mindenki találhat valakit, akire rábízhatja magát. A csalódás nem törvényszerű, a szeretet képes beforrasztani a sebeket, képes megmenteni szakadék előtt álló embereket, képes összebékíteni más-más oldalon álló feleket.

Miért van olyan sok magányos ember? Miért nem látják, amit minden vallás és minden etikai rendszer hirdet évszázadok vagy évezredek óta: hogy az élet célja maga a szeretet? Jézus és Buddha, Mohamed és Lao-Ce, a Védák és a Tóra egyvalamiben egyetértenek és lényegüket tekintve ugyanazt mondják: a szeretet minden. Vigyázd, hogy napjaidban el ne szalaszd megélni! Ha megtalálod az örömöt, sosem érhet felkészületlenül semmilyen tragédia. Minden nap legyőzöd a sötétséget, mert adsz egy pofont a feledésnek. Ha az életben csak egyetlen emberre is hatsz, ha csak egyetlen emberrel is összefonódik a sorsod, máris tiéd a halhatatlanság.

A szkeptikusok biztosan vitatják e nézetemet és már hallom a fenntartásaikat, miért beszélünk az élet értelméről, az életnek úgysincs értelme, hacsak nem a puszta létfenntartás. Amikor azonban őket faggatják életük legszebb élményeiről, sosem arról számolnak be: „a legszebb az, hogy életben maradtam,” vagy hogy „maradandó élmény, hogy továbbvittem a fajt.” Akinek van mire emlékeznie, vajon mire emlékszik vissza a legszívesebben? Talán örömmel gondol egy jó munkahelyre, egy előléptetésre, egy kellemes utazásra, egy extatikus koncertre, de a legnagyobb gyönyörűséggel csakis a szerelmével, a szerelmeivel együtt töltött órákat, napokat, éveket idézi fel.

Regényemben egy férfi szemszögéből láttatom a kapcsolatokat. A nő szempontjából kiinduló szingliregényeknek se szeri, se száma, de olyat, amely a férfi szempontjait kíséri végig, olyat senki sem mer írni. Ez talán egyáltalán nem fontos egy kapcsolatban? A tudós statisztikák szerint Magyarországon a negyven év alatti férfiak 70%-ának nincs gyereke. Egy gyerek felneveléséhez házasság, de legalábbis egy pár közötti stabil kötődés kell. Nem fontos tehát, mit gondolnak a férfiak? Kinek lenne ez lényeges, ha nem a gyermekre vágyó nőnek?

Nem mondhatok mást, mint amit láttam, ez egyeseknek fájhat, másokat felháboríthat. De az is fontos annak, aki meg akar tanulni látni, ahogyan láttam a dolgokat. A legnagyobb ajándék lenne nekem, ha minél több fiatal lány olvasná el könyvemet. A férfiak talán tapasztalták, amin én átmentem, talán nem. De különben ők is tudják, amiről néhány bekezdéssel előbb beszéltem: a nők körül forog a világ. A világ tengelyének lenni nagy teher, s ilyenkor minden segítség elkél. S A jövendő asszonyokért teszem ezt, a lányomért, a barátom lányáért, az utánunk jövő becsületes és szabadságban felnövő nemzedékekért, hogy minél kevesebb szenvedéssel és gyűlölettel, lelki terrorral, csalással és megtévesztéssel kelljen szembenézniük.

A nőktől mindent el kell fogadni, mert a legszebb dolgokat csak nőktől kaphatjuk. Ám néha a legszebb élmények is hirtelen keserű tapasztalatokba torkollhatnak, mint mikor egy vágyálom minden átmenet nélkül rémálomba fordul.

Woody Allennel kezdtem, Woody Allennel zárom az Előjátékot. Minden idők egyik legjobb vígjátékában, az Annie Hallban hangzik el: „Eszembe jutott az a régi vicc, tudják, hogy a pasi elmegy a pszichiáterhez, és azt mondja neki: Doktor úr, a bátyám megbolondult. Tyúknak képzeli magát. Mire a doki azt mondja: Hát akkor jelentse be és elviszik kezelésre. Erre a pasi: Bejelenteném én, csak hát akkor ott maradunk tojás nélkül. Hát valahogy így vagyok én is a kapcsolatokkal. Értik, hogy gondolom: mindegyik teljesen irracionális és őrült és abszurd és… de azért csak belevágunk mindig, mert hát a legtöbb ember nem akar ott maradni tojás nélkül.”
Kellenek, kellenek azok a kiscsibék!

Hagyjon üzenetet