A szerelemben megtanuljuk, hogyan éljünk jól egymással, a házasságban pedig megtanuljuk, hogyan éljünk jól egymás mellett. Manapság így működnek a házasságok. Persze mindannyian másról álmodunk. Ám amiről álmodnak, két „fél” lélek tökéletes egésszé való összeillesztése, olyan fantazmagória, amelyhez képest e cinikus hozzáállás bölcs stratégia. A teória szép számú követői öntudatlanul is egy ókori pogány legenda megrögzött hívei. Eszerint az ember valaha egy Egység volt, egy emberben egyesült minden, ám Zeusz kettéválasztotta az embereket férfire és nőre, azóta bolyong a világban a két nem és keresi a másik felét, hogy egybeforrhasson vele. Erről szól a számtalan regisztrációs lap a neten, mely úgy fogalmaz, hogy „keresem a másik felem,” „remélem, hogy itt megtalálom az igazit,” „hiszek abban, hogy van egy párom.” Valójában több százezer férfi és nő közül választhatunk, akikkel összeköthetjük az életünket. Keserves is lenne az élet, ha mindenkinek csak egy párja lehetne, mint a papagájnak. A papagáj ugyanis csak egyetlen másnemű egyedet ismer egész életén keresztül. Mi szerelmek tüzében edződünk, amíg kiválasztjuk a nekünk megfelelőt és jól van ez így. Az már nincs jól, hogy ritkán marad az első szövetség az utolsó is. Ha logikusan gondolkodnánk, rájöhetnénk, ez is cáfolja az Igaziról ábrándozó Zeusz-hívők illúzióit.
Első feleségemmel, Krisztinával remekül gyakoroltuk az egymás mellett élés művészetét. Én már-már boldog voltam e társas magánytól. Ösztönösen tudtuk, mikor melyikünknek kell visszavonulnia. Én iszogattam, társaságba jártam, barátságokat kötöttem, ő építette a karrierjét. Kissé morcos, csendes természete eleinte zavart, később megszoktam, hogy én beszélek. Szónoki képességeimet próbálgattam rajta, csakhogy hiába szónokoltam, se a tudományos, se a könyvtárosi pályámon nem haladtam előre. Schopenhauerről szóló kéziratomat pénzhiányra hivatkozva nem adták ki, s mint a hivatali munkák többségében, a verbális munkások rendszeresen fúrtak, nem minden eredmény nélkül.
Krisztina nem ismerte az igazi Kapolcsyt, csupán kivetített rám egy fantomot, azt az álomképet, amiben szeretett volna hinni. Hitt abban, hogy más célom is van, mint a túlélés. Volt is, de mivel a magyar szellemi életben a tervek arra ítéltettek, hogy megbukjanak, így a sikerek elkerültek. Tökéletesnek akart látni, persze távol álltam ettől. Sajnos, feleségeink nem érik be kevesebbel, csak azzal, ha tökéletesnek mutatkozik a férfi, akihez hozzámentek. 1995 óta éltünk együtt, sok mindenen keresztülmentünk, háromszor költöztünk, egyszer egy vidéki iparvárosból a fővárosba, takarékoskodtunk, megalapoztuk az egzisztenciánkat, tágas lakást vettünk, gyerekünk született és…
Megváltozott az életünk, de nem egyformán változtunk. Krisztina fejlődése során hibáim és gyengeségeim kidomborodtak, a régi értékeim elhalványultak, ahogyan a külvilágban, úgy az ő szemében is. A rajongás időszaka, bár sokáig tartott, már végérvényesen a múlté volt.
Most 2006-ot írtunk, egy Prága felé tartó vonaton ültünk és a kiábrándulás időszakában tartottunk. Meg akarván menteni házasságomat, már megpróbálkoztam sok mindennel, elvittem egy gyertyafényes vacsorára, közösen elutaztunk a gyerekkel Sopronba, a nyár végén Prágába. A filmekben néhány egyszerű mondat is elég, hogy új – vagy a régi – alapokon folytatódjon a kapcsolat. Ezek a mondatok – „adj még egy esélyt nekem,” vagy a „szeretlek és nem tudnám elképzelni az életemet nélküled,” „megváltozom, ne küldj el, kérlek” – csak a hanyatlás elején hatásosak. Ám nem mindig észleljük, mikor kezdődik a hanyatlás, s az első jelek után sokszor olyan hirtelen következik be a közömbösség, majd az elfordulás, hogy abban a helyzetben már nem lehet ezeket a mondatokat így kimondani. A nő úgy védekezik, hogy támad – írja Oscar Wilde, s valóban a sorozatos támadások kereszttüzében teljesen visszavonulunk, hallgatásba burkolódzunk és védekezni is elfelejtünk. Ez a legrosszabb, amit tehetünk, de hát egy férfi már csak ilyen, nem ismervén a női természetet, várja, amíg elmúlik a vihar. De a vihar nem múlik el, az emlékeink múlnak el, a nő lelkében, s amint lehetővé teszik a körülmények, rögtön túllép rajtunk.
Az öngyilkossággal való fenyegetőzés is hatástalan. Némelyek hiszik, hogy asszonyuk felelősséget érez a sorsuk iránt, így próbálják zsarolni őt. Azt a nőt azonban, aki kiszeretett belőlünk, egyáltalán nem érdekli a sorsunk, felőle megfagyhatunk az utcán, vagy megfulladhatunk a saját hányásunkban, mint Bon Scott, az AC/DC alkoholista énekese.
Az egyetlen járható út a végsőkig védekezni, saját erényeink és kiválóságunk mellett érvelni és változást mutatni, amiben lehet. Gesztusokat tenni, sürgölődni, forgolódni, megtanulni mosni, vasalni. Az esetek többségében ez azért is hasznos, mivel nagy valószínűséggel úgyis elkergetnek, bármit teszel, de a lelkiismeret-furdalás nem fog gyötörni, hisz mindent megpróbáltál.
Megesik, hogy a nő csupán tehermentesítésre vágyik, s ha azt megkapja, megnyugszik.
De ritka, hogy csak ennyiről van szó. Minden esemény mögött a nőt kell keresni, tanították nekem a történelembölcselők, hozzáteszem, a nő gondolkodása mögött pedig a pénzt kell keresni. Persze a férfiak ugyanúgy nem tudnak változtatni pénzügyi helyzetükön, mint a nőtől való függésükön. Kevés a munkahely és ott se várják tárt karokkal az embereket. Úgy igaz azonban, ahogy Kapolcsy a nevem, kevés olyan megromlott házasság van, amit pénzzel ne lehetne megmenteni.
– A pénz nem minden, de ha nincs pénz, semmi sincs – kesergett sörünk mellett Robi, a hippipápa – Ahogy mondani szokták, Krisztina kinőtt téged, a multinál jól keres és olyan emberekkel találkozik, akik megváltoztatják az értékrendjét és telebeszélik a fejét, milyen élhetetlen vagy. A könyvtárban vagy, ott se viszed semmire, ő pedig szeretne boldogulni. Ami illúzió persze, hiszen csak azok boldogulnak, akik rögtön, már a családi házból kikerülve csatlakoznak a gazdagok és sikeresek táborához, vagy akit oda befogadnak. Ő elsőgenerációs értelmiségi, ráadásul gyermeke van, így többszörösen hátrányos helyzetű. A Semmiből nem lehet eljutni Sehová.
– Ez inkább rám vonatkozik – szóltam közbe.
– De ő is csak a Valahol környezetében mozoghat, ami annyit jelent, hogy akik már Valahol vannak, azok átbasszák és meghülyítik azzal, hogy be lehet jutni a köreikbe. Pedig nem lehet, mert minden hátrány a szemükben több mint bűn: hiba, amit nem bocsájtanak meg. Krisztina esetében hátrány még – ne sértődj meg – a Szépség hiánya. Elég jó nő, de ez az elég nem elég. A sikeresek céhe szereti a szépeket. Az átlagosakat épp csak elfogadja, mert nem lehet velük dicsekedni a teniszklubban. A feleséged ezt persze még nem tudja és felvilágosítási kísérleteid is reménytelenek, hiszen a sikertelenek szempontjából beszélsz. Többé már nem hiszi, hogy a kasztok korlátait nem lehet átlépni és a származás, a szociokulturális környezet, amiben nevelődtél, többet számít, mint a szerzett tudás. Már mást akar hinni.
– Jó, de hogy érint ez engem? Miért nem lát már egyetlen erényt sem bennem, miért csak a hiányosságaimat látja? Ha foglalkozom a gyerekkel, nem értékeli, hogy vele vagyok, csak azt veszi észre, ha rosszra tanítom.
– Nem tanítod rosszra. Ilyenkor már minden baj – csóválta a fejét Robi.
Ebben a stádiumban már akárhogy cselekszel, mindenért meg fog szólni. Ezért menekülnek el a férjek otthonról, amiért szintén szidást kapnak, hiszen nincsenek otthon, amikor egy rendes férjnek otthon kellene ülnie. Az sem jó, ha elmennek, hiszen akkor meg nem törődnek az asszonykával és a családdal. Nincs jó választás, csak legkevésbé rossz.
– Akkor hát mit lehet tenni? – kérdeztem.
– Nagyjából semmit. Megpróbálhatod megbeszélni, ahogy javasolják, de én sem tudtam megbeszélni. Magaddal úgy tehetsz jót, ha nincs lelkiismeret-furdalásod. Ne bántsd magadat, felesleges, a nők előbb-utóbb csalódnak bennünk, ezt ugyanolyan nehéz elkerülni, mint egy természeti csapást.
Nem akartam nehezíteni a helyzetemet azzal, hogy magamat okolom, de időről-időre eszembe villant egy-egy kihagyott lehetőség. Mi, akik olyan hosszú időt töltöttünk a létező szocializmusban, nem szoktuk meg, hogy magunk mellett érveljünk és védőbeszéddel felmentést keressünk. Ám csak ez lehet hatásos. Beszélni és beszélni, s ha mindent tizenkétszer elismétlünk, a folyamatos mantra igazságtartalma az ő tudatába is befészkelődik. A nőket a beszéd nyűgözi le és ejti szerelembe. Minél demagógabb, annál jobb, csupán lelkesen kell előadni.
Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, és nyugodtan szórjon rám átkot a politikai korrektség pápája. Nem vagyok szexista, legfeljebb szexfüggő, az egyik kizárja a másikat, ugye értik? De azt látom magam körül, hogy a válás jobban megviseli a férfiakat. Sokaknak azt is nehéz elviselni, hogy párjuk, mintha mi sem történt volna, tervezget, új életet szervez magának és semmilyen megrázkódtatást nem él át. Miközben az ő ismerősei szomorúan nyugtázzák, hogy sorstársuknak „szarrá ment az élete.” A válás előtt álló férfi ezt így is éli meg.
Csehország gyönyörű, erdős-lankás tájain robogott velünk a vonat Prága felé. Éreztem, talán az utolsó lehetőség van a kezemben, beszélgetni kezdtünk és Krisztina önmagához képest kedvesnek mutatkozott. Ám engem lefoglaltak a közelmúltban munkahelyemen lezajlott események, kollégáim fúrásai, a túlélésért folytatott mindennapi, de gusztustalan stratégiák. Mivel Krisztina mellett megszoktam, hogy őszinte lehetek, nem bajlódtam álcázással és csomagolással, pedig ebben a korszakban már kellett volna.
– Az utóbbi időben megtapasztalhattuk, milyen a válság és a gyarmatosítás, a munkanélküliség és a kizsákmányolás. Azt gondolnánk, az emberek ilyen helyzetben más téren, emberi kapcsolatokban kárpótolják magukat és egymást. De nem így történik, ezek a hatások olyan erősek, hogy akiket megérint „korunk szele,” évről-évre görényebbek lesznek, rosszindulat, sunyiság és a másik kárára való nyerészkedés lesz úrrá rajtuk.
– Mindig másokat okolsz a bajaidért – legyintett Krisztina most már idegesen.
Azt hangoztatod, te mindent megteszel, megpróbálsz alkalmazkodni és jól dolgozni, ennek ellenére kivetnek maguk közül, kiszúrnak veled, a te károdra próbálnak előbbre jutni.
– És, talán nem így van?
– Kezdem azt hinni, hogy nem. Hogy nem is próbálsz meg mindent, csak állítod. Nem felelsz meg az elvárásoknak, ezért állítanak félre.
– Az elvárásoknak való megfelelés beteggé teszi az embert – feleltem. – Igaz, az elvárásoktól való menekülés pedig munkanélkülivé – tettem hozzá az önmaga elméleteiben is kételkedő ember alaposságával.
– Nem tudsz ellenállni annak a vágyadnak, hogy mindig valami jól hangzó bölcsességet mondjál. De téged nem ezért fizetnek.
– Azért fizetnek, hogy kiigazodjak az abszurd világában. A legtöbb hivatalt így működtetik, abszurd emberekkel. Verbális munkásokkal, akik állandóan saját teljesítményüket nagyítják fel, mindig a főnök körül forognak, tanácsokat adnak neki, a szakértelem látszatát keltik, nélkülözhetetlenné próbálják tenni magukat. Képtelen vagyok ehhez a táborhoz csatlakozni.
– De hol éreznéd magad jól, melyik munkahelyen? Csak a kocsmában érzed magad igazán jól, ahol vadászhatsz a legjobb mondatokra.
– Így is van. A múltkor odajött hozzám egy középkorú fickó, azt mondja:
„Higgye el uram, a Természet a Nő lába közé helyezte a hatalmat. Én csak tudom, kétszer váltam el.”
– Már mesélted… Az ő példáját akarod követni? Ha nem, akkor az ott ücsörgésed teljesen haszontalan.
– Annak tűnik, de rengeteget tanulok belőlük.
– És szövögeted a barátaiddal a nagyívű terveidet, amikből soha nem lesz semmi…
– Való igaz, de ha iszom, sokkal kedvesebb vagyok, ezt te mondtad. A piások többsége kedves, szívélyes ember, viszont józan életű, absztinens ismerőseim önző tetűk. Hogy van ez?
– Az alkoholistáknál önzőbb embert nem ismerek.
– Igen, de a piás még nem alkoholista. A mi megítélésünk túlságosan előítéletes és szigorú. Bár az előítéleteket csak más témával kapcsolatban szokás emlegetni. Francia földön minden család asztalán ott áll egy kancsó bor, amiből bármikor vehetnek, jóllehet a könnyű borból, a bozsoléból inkább étkezések után isznak.
– Igen, ők tudják a mértéket, de a magyarok nem. A magyarok meg akarnak mámorosodni, mindenáron – Krisztina rutinosan vetett ellen: példára mindig akad másmilyen – rossz – példa.
– Tudom a mértéket és nem szeretek lerészegedni. De miért baj az, ha az ember szeretné néha légiesen könnyűnek érezni magát, amikor a nehéz gondok is nevetséges kis ügyeknek tűnnek? Hisz abszurd ez a világ, az emberek nem segítenek egymásnak, mindenki külön-külön küzd. És valljuk be, a házasságunk sem volt harmonikus soha.
– És kinek a hibájából? Talán engem okolsz? A férfiak általában a feleségüket hibáztatják, ha nekik nem sikerül valami. Szerintük minden hibát vissza lehet vezetni valamilyen „ősokra,” s ez bizony leggyakrabban a nő.
Krisztina azokat a bölcsességeimet bezzeg megjegyezte, amiket fel tud használni feleség-szerepének igazolására. Fura, hogy a magyarban a felség és a feleség szó csak egy betűben különbözik…
– Egy házasságban a nőtől függ, hogy állja meg a helyét a férfi, sőt még az is, milyen pályát választ. Ha igazán szereti a férfit, a férfit „a pokol kapui se tudják megdönteni.” De ha otthontalanságba taszítja, ha elapasztja erőit, akkor a férfi vagy meggyengül, vagy annyit vállal, hogy beleroppan. A nőnek tudnia kell, hogyan keresse meg partnere méltó helyét, különben a közös útból semmi sem lesz. – fűztem hozzá legújabb felfedezésemet bölcselkedve.
– Arra a közös útra nem én vittelek téged, amit borosflaskák szegélyeznek. Depressziódat kívántad kezelni, de ez egyre kevésbé jó módszer. Túl hamar kimerülsz.
– Ezért akarok áttérni az antidepresszánsokra, mert az alkohol már rettentően fáraszt.
Ez így is volt, idővel egyre nehezebben dolgozta fel a szervezetem az alkoholt.
Már napi két sör is lefárasztott. Néhány ismerősöm viszont ódákat zengett az antidepresszánsokról. Olvastam, hogy egyeseknek szükséges is, mivel a visszatérő depressziós rohamok öngyilkossághoz vezethetnek. A tudomány az új civilizációs betegség ellenszerét azonban kidolgozta és széles körben hozzáférhetővé tette. Ez az érvem azonban egyáltalán nem tetszett Krisztinának, szerinte így csak egyik függőségből a másikba esem. Valami biztatót kellett volna mondanom, erre minden feleségnek szüksége van. Nekem viszont csak annyi mondanivalóm volt, hogy túl akarok élni.
A sors fintora, hogy épp akkor kezdtem megváltozni, amikor a feleségem végképp csalódott bennem. Ami általában egy házasságot összetart, a gyerek születése, az bennünket inkább szétválasztott. Napi két sörről való lemondásomat komolyan gondoltam, de azt nem, hogy anyját a gyermekkel együtt kell gondoznom. Pedig a szülés utáni depresszió nem gyerekjáték. Iskolai tananyagként kellene okítani, a szülői szerepre való felkészítés keretében. Különben az emberek hajlamosak azt hinni, minden ugyanúgy fog menni, mint azelőtt.
Lányom születéséről és az azt követő eseményekről naplójegyzeteket írtam. Csak azzal az egy részlettel fárasztom Önöket, ami lélektanilag fontos.
Amikor elfolyt a magzatvíz, és feleségemet beszállítattam a kórházba, eszembe sem jutott, ki mit mond. Izgatottan vártam órákon keresztül, mikor szólítanak, s közben idegesen cigarettáztam. A fitness-guruk biztosan megrónak érte, ám az én egészségem e pillanatban egyáltalán nem foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy bent ezalatt mi történik. Nemsokára arról értesültem, hogy a kisasszonynak még nincs kedve világra jönni, ezért megindítják a szülést – mesterségesen. Ekkor már megtettem a különböző fogadalmakat, miszerint, ha túlestem a megpróbáltatásokon, akkor hátrelévő életemet egészen biztosan szentként fogom leélni, csak minden rendben legyen.
Felvettem tehát a „zöld ruhát,” és bebocsájtást nyertem a szentélybe.
Még több mint két órát tölthettem így, feleségem kezét fogva, mire elérkezett a pillanat, hogy a fájások egyre erőteljesebbé váltak. A szülésznő megkért, hogy vegyem le az órát Krisztináról. Annyira remegett a kezem, hogy e műveletet csak nagy üggyel-bajjal tudtam kivitelezni. Kedvesem megjegyezte: „Te jobban izgulsz, mint én.” „Valóban? – igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra – Észre se vettem.” Az az igazság, arra számítottam, hogy őt kell erősítenem, ehelyett én vagyok pácban, ő pedig olyan nyugalommal várja a fájdalmakat, mintha a szokásos esti teendőihez készülődne.
Az egy-két órás vajúdás alatt azonban olykor már az ő arca is eltorzult. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, mert elveszítettem az időérzékemet, úgy érzékeltem, mintha villámgyorsan teltek volna a percek, pedig nem így történt. Feleségem már biztosan szívesen tartotta volna kezében gyermekünket. Arra lettem figyelmes, hogy a műszer egyre hevesebben jelez, és a szülésznő közli, csupán fél óra lehet hátra. Krisztina ekkor elpártolt a természetes szülés elveitől, amihez eleddig ragaszkodott, és epidurális érzéstelenítést kért. A szülésznő erre röviden közölte: „Ilyen rövid időre, ugyan már! Mindjárt kint lesz a baba! Korábban kellett volna szólni, most már nem érdemes!” Ebbe aztán belenyugodtunk.
Valóban kevés lehetett hátra, hiszen még az orvos is előkerült, talán az utolsó pillanatban, legalábbis én nagyon aggódtam. Immár nem tehettem semmit, Kriszti felpolcolt lábbal feküdt az ágyon, Nóri pedig elindult napvilágra vezető hosszú útján – az ápolónő tájékoztatása szerint. A doktor megérkezése után figyelmeztette feleségemet, hogy ne kiabáljon szülés közben, mert az csak elveszi az energiát, ami a fizikai erőfeszítéshez szükséges. Könnyű ezt mondani!
Az utolsó felvonáshoz érkeztünk. Nóri kifelé igyekezett, nem kis vesződségek árán. A szülőcsatornába ért, az orvos hozzám fordult, hogy nézzem meg a haját, már látható. A haját? – eszméltem fel kábulatomból. Igen, a fekete haja ott rejtőzött a fügefalevél mögött! Még egy utolsó nekirugaszkodás, és kinn van! Ilyenkor a legnehezebb, ezt mindannyian éreztük, hiszen épp a végére kell minden tartalékot mozgósítani. Kriszti nyomta, nyomta előre minden erejével a gyermeket, a nagy erőlködésben kicsúszott a száján egy éles kiáltás: „Áá!” A doktor erre megnyugtatta: Nem kiáltunk Á-t, sem B-t! Mégegyszer rugaszkodjon neki!” Milyen jó, hogy nem mindenki vesztette el a humorérzékét – gondoltam, és jóleső melegség öntött el, mert bizonyos voltam abban, hogy a feleségem ezt az utolsó vizsgát is bátran teljesíti. Így is lett, a harmadik vagy negyedik nekigyűrkőzésre kibújt a kislány.
Ahogyan megmutatkozott, az nem hasonlított előzetes elképzeléseimhez. Úgy véltem, előbb a fejét fogom megpillantani, azután a többi testrészét kell kidrukkolnom az anyjából. De olyan egyben csusszant ki, akár egy tojás, nemigen tudtam megkülönböztetni egyik tagját a másiktól, persze, a nagy izgalomban nem is próbáltam. Amit elsőként megcsodálhattam, az a szép „tatár ívű,” kerek feje volt, ettől nyomban elszorult a torkom. Abban a percben rádöbbentem arra, valami végérvényesen megváltozott. Most már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, érte fogok élni, érte fogok küzdeni és érte fogok áldozatot hozni, ha kell. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, a világ dolgai közti elsősége megkérdőjelezhetetlen.
Elvágtam a köldökzsinórt, és elárultam a gyermek nevét a szülésznő kérdésére. Krisztina megkönnyebbült, rámosolygott a kislányra és megkérdezte tőlem: „Jól vagy?” „Ne velem törődj” – válaszoltam. Igazán csodálatosnak tartottam a viselkedését, még szinte iszamos volt a vértől a szülőágy, és feleségem a baba után elsőként az én hogylétem felől érdeklődött.
Negyed óra múlva már a kezemben tartva vizsgálhattam lányom arcvonásait, mondanom sem kell, szebbnek és arányosabbnak találtam őt, mint bármelyik szupermodellt. Néhány kedves csacskaságot mormogtam hozzá, s ezt azzal hálálta meg, hogy kinyitotta a szemét és rámnézett. Úgy gondolom, megismerte a hangomat. Nemhiába társalogtunk hát, amíg anya pocakjában rejtőzött.
„Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, a világ dolgai közti elsősége megkérdőjelezhetetlen.” E mondat a részlet kulcsmondata és jelzi, hogy szándékom komoly volt. Ám a jövevény érkezése után nem figyeltem már eléggé Krisztinára. Mikor az állásváltoztatásom került szóba, én olyasmit mondtam: „Nem tehetem meg azt Nórival, hogy most hirtelen váltok és a bizonytalanságot választom a biztos könyvtári vegetálás helyett.”
Csakugyan? Tehát nem tehetem meg Nórival? És vele? A feleségem már nem számít?
Mit tagadás, valóban úgy gondoltam, a multinál jól kereső, talpraesett feleségem majd ezen a területen is helyt áll. Figyelmem nem oszlott meg, Nóri járt a gondolataimban, az ő szórakoztatása, az ő léte és élete. Végzetes tévedés! Egy asszonynak mindig fontosnak kell éreznie magát! Főképp akkor, ha többet keres, mint a férje. Ha az anyagi megbecsülést nem tudod biztosítani, akkor az erkölcsi megbecsülésre kell helyezni a hangsúlyt. Amit mi magától értetődőnek tartunk, hogy azért vagyunk velük együtt, mert szeretjük és ezt nem kell nap mint nap megerősítenünk, egy nő számára nem egyértelmű. Nem túlzás, ha naponta elismételjük neki, hitelesen és átéléssel, különösen, ha fáradt. Minél kimerültebb, annál szívesebben hallgatja.
„Mondd gyakran a nőknek, hogy szeretlek, mert nagyon szeretik hallani.” – mondta egy ismerősöm.
Prága egyedi hangulatával, klasszikus építészeti remekműveivel lenyűgöző volt. Az élmények felejthetetlennek bizonyultak, de ahogy Robi jósolta, nem tudtuk megbeszélni közös dolgainkat.
Amikor visszajöttünk, Krisztina szinte fagyos szoborrá vált. S hiába jutott eszembe a jótanács, a hátralévő időben nem tudtam megfelelő szövegkörnyezetbe helyezni a „szeretlek” szót. A szó önmagában elég hiteltelen lett volna, ha egy zord arcú Jégkirálynőnek mondom, így egy kicsit variáltam. A mondat így hangzott: „Egy ismerősöm azt javasolta, minél többször mondjam azt neked: szeretlek. De ha mindig csak bírálatot, piszkálódást és elégedetlenkedést kapok, akkor inkább nem mondom: szeretlek. Egyébként mondanám, de így nem.”
A válasz csak ennyi volt: „Akkor mondd inkább az ismerősödnek: szeretlek.”
„Ismerősöm” valóban nő volt. De honnan tudta ezt Krisztina?
Prága után házasságunk rohamosan tartott a szakadék felé. Novemberben benyújtottuk a válókeresetet.
