4. fejezet – Közös bódulatban (Gyöngy és Vér)

Ez a fejezet a narkotikumokról szól. Persze, ha szigorú akarok lenni magamhoz és mindenkihez, akkor minden a narkóról szól. Még ez is, amit most teszek. Az írás is olyan, mint a narkó. Alig várod, hogy hozzájuss és nehéz róla lejönni.

A számtalan tevékenységnek, amit álcaként borítunk mindennapjainkra, csak az a célja, hogy napjaink csúfsága ne borzasszon el minket az élet folytatásától. Az államilag támogatott narkotikum, az orrvérzésig tartó munka a legnépszerűbb és a leghasznosabbnak ítélt szenvedélybetegség fogyasztói társadalmunkban. De akit ez nem elégít ki, az bulizhat és elektrosokk-partikra járhat, ahol a szórakozásnak nevezett igénytelen popzenére való rángatódzással élheti ki magát, aztán ott van a tévé, amely százötven csatornával is eláraszthat minket, a számítógépes játékok, az internet, az autók, az extrém sportok és még ki tudja minden. Minden működhet úgy, mint a narkó.

A társkeresés is, sőt leginkább az. Amikor azon kapod magad, hogy tízpercenként nézegeted a postafiókodat, érkezett-e levél a kiszemelt hölgytől vagy sem, rájössz, ugyanannak az érzésnek lettél a rabja, mint amit a junkie érez, amikor remegve várja, mikor bukkan már fel a dealer az utcasarkon.

Egy olyan szerelembe, mely soha nem tapasztalt egységélménnyel, harmóniával és lebegő boldogságérzettel ajándékoz meg, könnyen belebolondulhat az ember. Hogyan is mondhatna le olyasvalakiről, akiből süt az erotika, aki olyan szenvedéllyel adja oda magát neki, hogy sikolyától hangos a lépcsőház, s aki elfúló hangon kérlel azért, hogy minél több lökéssel segítsd őt a csúcsra. Az ilyen nő bármit elérhet nálunk, mert a Természet a lába közé helyezte a Hatalmat.

Gyöngyvér után, aki elrontott házasságomat követően az első nő volt az életemben, és az első férjes asszony, rettentően nehéz volt széthulló darabjaimból összeszednem magam. A társfüggők csoportjába kezdtem járni – felismerve egyik alapvető függőségemet – és sorstársaimat megismerve az én bajomat már nem is láttam olyan mérhetetlennek. Az egyik foglalkozás után a csoport egyik tagjával beszélgetni kezdtünk a társfüggők sorsáról, s amit mondott, rádöbbentett, milyen veszélyes pályán deszkáztam, sisak és védőfelszerelés nélkül.

– Ez a legkeményebb függőség – mondta maga elé nézve – Nagy tragédiák születhetnek ebből. Ennek a jegyében követnek el gyilkosságokat. Adósságokba keverednek miatta és vagyonok veszhetnek kárba. Börtön és halál származhat e függőség nyomán. Elveszítheted a lakásodat, elveszítheted a munkádat, elveszíthetsz mindent. Ha valaki rabja lesz a heroinnak, lejöhet róla és tiszta maradhat egész hátralevő életére, életének ezt az epizódját pedig maga mögött hagyhatja, nem kell foglalkoznia vele. De ez a függőség örökre meghatározhatja a sorsodat.

Belsőm mélyén tudtam, igaza van. Ha rászoksz a másik emberre, az veszélyesebb lehet, mint a heroin. A „hernyó” köztudottan ördögi szer, a másik ember viszont legtöbbször kiismerhetetlen. De ez is, az is lerombolhatja azt, aki voltál. Módszeresen, következetesen és egészen. Vannak emberek, akik mérgezőek.

Ha a mérgezés állandó, akkor elviselhetetlen és megmagyarázhatatlan. Akkor maga az elkövető sem tudja elfogadtatni önmagával azt, hogy megszakítás nélkül a rosszra tör. A rosszra törésnek ciklikusnak kell lennie. Így tudja természetes folyamatként beállítani a szellemi-lelki felmorzsolást. Ha vannak világos pillanatai, mindenkit, az áldozatot is megtévesztheti. Ha két hétig nyugalom van, már- már elhiszik, a múltkori kitörés csak pillanatnyi rosszullét volt. Pedig nem, az az igazi arca, amikor tombolt, és az a színjáték, amikor normális.

Gyöngyvér ilyen kapcsolatban élt. Férjének démonitása kéthetente előtört, pontosan úgy, hogy addig hamis biztonságba ringathassa magát a feleség, azután pedig a hirtelen vihar után kétségbeesett védekezésbe és menekülésbe fogjon. De nincs menekvés az ilyen kelepcékből. Ha elmenekül az erőszak elől, akkor a terrorista azt veti a szemére, miért nincs otthon, a gyereknek szüksége van rá, ő meg elcsavarog. Talán mást keres? Nyilván, mert már nem szereti – mondja a terrorista. Egyszer haza kell menned, s ő abban a kevés időben is megtalálja az alkalmat, hogy rádzúdítsa saját keserves életének kínját. Ha otthon maradsz, akkor pedig vég nélkül hallgathatod a szart. Nincs menekvés és bármi jobbnak tűnik, mint benne élni az állandó erőszakban.

Abból a nyolc évből, amit együtt töltöttek, legalább öt év maga volt a pokol. A napi 6-8-10 sör, amit legurított, éppen amilyen kedve volt, ráerősített erőszakos természetére. Nem kímélte Gyöngyvért és ezáltal a fiát sem. A rendőrség rendszeres vendég volt náluk, de nem állíthatták meg, amíg a feleség úgy nem dönt, végleg hátat fordít a házasságnak. De nagy úr a gazdasági kényszer. A nő nem lépett, így a hatóságok sem avatkozhattak közbe. Az járt az eszében, ha ő hagyja el a lakást, futhat a pénze után, ez esetben a budai hegyekre néző panelnél ez legalább nyolcmillió forint, és a per egy-két évig is elhúzódhat, mivel kiskorú gyerek van.

Gyöngyvér a már megszerzett pénzhez mindennél jobban ragaszkodott, ezért a brutális férfi mellett maradt. Terveket viszont szövögetett, nézelődött, kereste a kiutat.

Akkoriban ismertem meg egy fiatal történelem szakos egyetemistát, együtt jártunk pszichodrámára. Gyöngyvér akkor a Kora Újkori Tanszék titkárnője volt. A srác az idősebb, tapasztaltabb nőket szerette és tetszett neki a 38 éves, vonzó asszony. Bejárt hozzá beszélgetni, kávézni, internetezni. A nő kihasználta az alkalmat, hogy dobbantson egy nagyot az ugródeszkán.

– Te, Laci, nem tudsz valakit, akinek szívesen bemutatnál? Nekem kell egy férfi. Egy normális pasi, aki rendesen bánna velem. Neked olyan sok barátod van, biztosan van közöttük idősebb is, aki korban hozzám való. Benned bízom Lacikám, nincs hova forduljak, de tudom, hogy jó embert fogsz ajánlani. Ha ismersz valakit, aki szóba jöhet, puhatold ki, tetszenék-e neki.

A bülbül szavú tündérnek nem kellett sokáig duruzsolnia Laci fülébe. Rögtön rám gondolt, hisz megfeleltem a feltételeknek. A nők nagyon lelkesek tudnak lenni, ha sarokba szorítják őket, aztán ezt a lelkesedést hamar elpárologtatja a racionalitás, míg nálunk férfiaknál lassabban éled, de balszerencsénkre sokkal tovább tart a lendület. Még akkor is, ha már a nő túllépett rajtunk.

2006 októberében jártunk. Laci elmondta rólam, hogy most váltam el. Kicsit gyámoltalan vagyok, de nagyszívű, érzelmes fickó, aki elég nehezen igazodik el a mai világba. „Mellé – nő kell” – jellemzett engem Laci. „Itt vagyok én” – gondolta magában a fiatalasszony.

A nagy gondolkodó Kapolcsy iwiwes képe Gyöngyvér szívét azonnal megdobogtatta. „Amikor megláttam a fotót, rögtön megremegtem belül, mert éreztem, hogy ő az igazi” – vallotta őszintén egyik levelében. Első találkozásunkkor rögtön csókra nyújtotta ajkát, de akkor én még egészségtelenül tartózkodó voltam és nem éltem az alkalommal. Később félreérthetetlenül tudomásomra hozta, – „nem akarsz közelebb jönni?” – hogy bátran kezdeményezhetek, és a csók, ami elcsattant, olyan szenvedélyes volt, amiben évek óta nem volt részem, lévén, hogy kihűlő kapcsolatban éltem. A Wichmann kocsmában már az ölemben ült és barátaim irigy pillantásai közepette csókolgatott.

Néhány nap múlva már az ágyamba vittem. Szokatlan volt számomra a hirtelen jött boldogság és neki is, így a sok kihagyástól úgy ügyetlenkedtünk, mint az első szeretkezésükre készülő gimnazisták. Én felhajtottam néhány vodkát, s talán ennek következtében nem tudtam beléhatolni. „Olyan szűk vagyok, hogy borzasztó” – mondta erre ő. Ennek a jó hírnek megörültem, ám továbbra sem engedelmeskedett akaratomnak a „műszer.” Ő azonban szájával segítségemre sietett, ütemesen, jó érzékkel élesztette vágyamat, majd végül teljesen szerszámomra tapadva nyelte és fogadta magába a magot. Hatalmasat élveztem.

Másodszorra már úgy helyretettem, hogy egy ideig megszólalni sem tudott. Mikor mégis megtette, így szólt: „Szerintem még a szűzhártyám is visszanőtt, olyan régóta nem lettem rendesen megcsinálva.”

A szerelmes gimnazisták érzése így a „szűkösség” révén is visszaköszönt. A madárcsontú, alacsony nők előnye ebben a tekintetben kétségtelen.

Szeretkezéseink során a csúcson gyakran kérte, „engedd a számba,” ez egy férfi számára felséges élmény, rafinált érzéki befejezés. Rajongása megnövelte önbizalmamat. Szorgalmasan váltogattuk a pozitúrákat, sosem fáradtunk el. Tomboló vágyaink sorozatszeretkezésekben csúcsosodtak ki, Gyöngyvér hajnaltájt osont haza, ez pedig már a sörtől elbutult férjnek is megfeküdte a gyomrát, hiába tanúsított feltűnő érdektelenséget megunt felesége iránt.

Gyöngyvér természetesen talált magyarázatot éjszakai kimaradásaira, ezek ugyanolyan átlátszóak voltak, mint a korrupción kapott politikusok magyarázatai. Kevéssé hihetőek, de nem gondolja senki, hogy elfogadható érveket kellene keresni, hisz minek. Az igazságot jobb, ha nem tudjuk. Hadd mondják hát, ami az eszükbe jut. Gyöngyvér egy vidám és bohém művésztársaság megismerésével indokolta a kiruccanásokat. A férfi lakonikusan kommentálta ezt: „Ha én lennék azoknak a művészpaliknak a helyében, én is megdugnám az ilyen nőket.”

Azt gondolta, a felesége majd kikeféli magát és visszatér. Legalább feltöltődik egy kicsit, s utána még jobban ki lehet használni. Képzelőereje nem terjedt addig, hogy lenézett feleségébe valaki bele is szerethet. Pedig így történt. Gyöngyvér igazán jó nőnek számított, nem volt magas, de hiperkarcsú alakja, szőke haja és dekadens, kiélt arca sokat ígért a szex terén. Dekadens arckifejezése, mely nekem annyira tetszett, narkós múltjának lenyomata volt. E tapasztalatok olyan mély tudást írnak az arcra, amelyet más nőn nem láthatsz. A fájdalom, a szenvedés, a legyűrhetetlen kívánás, az élvezetekért megfizetett ár, a beteg szenvedély mind tükröződik benne.

 

Vele ismertem meg azt az egyszerű, de puritánosodó világunkban ritkán felfénylő törvényt, hogy a test: gyönyör. Az ő teste leplezetlenül és a szemérem legkisebb jele nélkül mutatkozott meg előttem, szinte felkínálta magát nekem, hogy játsszak rajta, mint egy hangszeren. Minden porcikája oly kedvemre való volt, hogy mesterévé váltam ennek a hangszernek. Ha egymásba fonódtunk, az első szeretkezés csak a rejtelmekbe való bevezetés volt, másodszorra és harmadszorra gyorsan felhorgadó tagom hosszasan kényeztette őt, ha pedig lanyhulást tapasztalt, nem volt rest ajkával érzékeny testrészeimre tapadva ösztönzést adni vágyamnak. Pózról pózra, újra és újra egymásba olvadva éltük át a nemiség valódi csodáját. Az érzéki élmény teljes volt, mert nem állt útjában semmilyen számítás. Egyikünk sem féltett semmit a másiktól, mindent meg akartunk egymásnak adni, feltételek nélkül, ez pedig megajándékozott a tudással, amely egymás testének szakértőjévé avatott minket.

Mindez új minőséget jelentett a nemiségemben. Egy házasság mégiscsak más, ott az ember beéri a realitással. A realitáson túli szex talán csak egy törvénytelen, tiltott, tabukon túli szexualitáson keresztül élhető meg. Csakúgy mint Adrianával, Gyöngyvérrel is szívesen jártunk járatlan ösvényeken, s találtuk meg ösztönösen, a megfelelő pillanatban a legjobbat. Adrianával azonban már óvatos voltam, nem lettem belé őrülten és elvakultan szerelmes, bár nagyon szerettem a testét, a nyugodt biztonságát, a bölcsességét, de nem adtam át magam teljesen. Gyöngyvérnél még nem lebegett előttem a csalódás lehetőségének fekete vászna, lelkem tisztán, érintetlenül beléfeledkezett.

A művészek tévednek, amikor szép szavakkal és nem létező tulajdonságokkal cicomázzák fel a nőt. A nő lerázza magáról a cicomát, mint a festő modellje a ráaggatott rossz gúnyákat. Hiszen ő a maga meztelenségében akar modellt állni. A sok ornamentika, barokkos domborulat, sápatag, elvont fény túlhajtott képzeletű férfiak játéka csupán. Ezek az urak meglepődnének azon, mennyi gyakorlatiasság, egyszerűség, praktikus számítás lakozik a női fejekben. A nő mindig az ész szavára hallgat. Az eszével szereti meg a férfit, míg mi az érzékeinkkel.

A női szeretet koordináta-rendszerében mi mindig a második helyre szorulunk. Az első a gyermek. Bármit is tesz egy nő, remek hivatkozási alap, hogy a gyermekéért teszi. Hogy mi a jó neki, természetesen csak egy anya tudja. A válasz kézenfekvő, és minden férfi kívülről fújja: az anyagi biztonság. Nem mintha nem létezne másfajta biztonság: a nyugodt hazaérkezés biztonsága, amikor tudom, hogy odahaza szeretettel várnak, nincs hangos szó, nincs veszekedés, nincs félelem. Ez is egyfajta biztonság, amiért lehet, hogy sok mindenről le kell mondani. Akár a gyereknek is: a legújabb játékokról, a divatos ruhákról és a jó iskoláról. A boldog gyerekkorért azonban nagy árat kell fizetni.

Gyöngyvér a lázadás állapotában volt, amikor viharos szeretkezési hónapjainkat éltük. Kisfiára keveset gondolt ezalatt. A lázadási kísérletek sorsa, hogy előbb-utóbb elbuknak. Ám amíg tartanak, csodálatos eufóriát szereznek azoknak, akik elég bátrak hozzá. Titkos találkahelyünkön lelkesülten lázadtunk a pénzügyi függés, a kifinomult lelki zsarolás és az erőszak ellen. Make love against war! A háborúkból mindenkinek elege van, a helyi háborúkból meg különösen, és mindenki többet akar szeretkezni! Álszent világunk azonban a háborút, a küzdelmet, a versengést dicsőíti.

Szeretkezéseink szüneteiben Gyöngyvér részletesen beszámolt kábítószeres bódulatban töltött múltjáról. A valóságtól menekült, amikor a szerekhez nyúlt és nem tudtam eldönteni, akkor cselekedett-e jól, amikor elfogadta a valóságot és a szereket félredobva a valóságban kezdett el élni, vagy akkor, amikor hátat fordított a valóságnak és elmerült a mesterséges álomvilágban. A valóság a meg nem értettség poklát kínálta neki, és egy férjet, aki rendszeresen bántalmazta.

Akkor is becsapták és most is. Bizonyos rétegek fiainak és lányainak, – ide tartoznak a munkásszármazású fiatalok – sorsuk az, hogy mindenképp becsapják őket. Ez alól nagyon nehéz kibújni.

Az egyik legdurvább átverés a szórakozóhelyek kapuinál várja őket, ahová azért mennek, hogy a working class fiainak jutó szar és unalmas meló után feldobják magukat valamivel. Mivel az életük sivár taposómalomban telik, az emberek durván bánnak velük és napjaikból minden finomság hiányzik, ezért szombaton akarják kiadni magukból a hét közben felgyülemlett frusztrációt. Gyöngyvért egy ilyen szombati partin szólította le egy kedves dealer. „Próbáld ki ezt a kis hangulatjavítót. Meglátod, milyen jól szól majd. Sokkal jobban fogod élvezni a zenét. Fantasztikus lesz. Nem, egyelőre ingyen adom. Ajándék. Gyere újra, számolj be a hatásáról, és újra kapsz.”

Hogyan kezdődött? Egy zenével kezdődött minden… Gyöngyvér a kezdetekről így vallott:

„Hihetetlen, hogy mennyire élveztem azt a számot, amikor beállva hallgattam 1994-ben a többi kedvencemmel együtt abban a discoban, ahova lementem egy house partyra életemben először. Az utána következőn is ott voltam és azon a nyáron minden pénteken, volt, hogy szombaton is visszamentem keresni ugyanazt az érzést. Nagyon szerettem táncolni és eufóriába esni. A reggeleket nagyon utáltam, mert az mindig a végét jelentette annak a hatalmas érzésnek, amit egész éjszaka éreztem és nem akartam, hogy vége legyen. Folyamatosan akartam azt az érzést és azt a szert, ami ezt okozza és egyre többet használtam…

Aztán vége lett annak a nyárnak én még mindig az érzést kerestem, de nem találtam SOHA TÖBBÉ ugyanazt az érzést. Pedig akartam, csak azt akartam, mindent beleadva, minden ruhámat, a szüleim jegygyűrűit odaadva. És nem érezhettem a táncot, az eufóriát ott abban a discoban erre a számra SOHA TÖBBÉ. Egyre furább lett minden körülöttem, bármit használtam bármikor, elájulásig. Igazán az ellenkezője kezdett történni, mint amire vágytam. Ez nagyon zavart, hiszen lefogytam, fájt a fogam, a szél egyre hűvösebben fújt, alig volt ruhám és bűntudatot éreztem az eufória helyett. Kis idő elteltével a társadalom legaljaként emlegetett az anyám és a szörnyű az volt, hogy tudtam: IGAZA VAN. De én még mindig azt az érzést akartam, amit ott az első nyáron éreztem erre a számra abban a discoban. De már NEM LEHET!!!!!!! De én ezt nem tudtam és én BÁRMIT, az életemet, a családom életét, mindent, amit meg tudtam volna szerezni, odaadtam volna azért, hogy ott táncolhassak abban a discoban erre a számra, ugyanazt érezve, amit az elején. Hála Istennek megtanítottak, hogy ez egy progresszív és halálos betegség és ha használok, akkor megölöm magam és a közvetlen környezetemet is lelkileg. És tudom és értem, hogy SOHA TÖBBÉ nem fogom azt érezni ott abban a discoban, bármit és bármennyit is használok… Ez az én ELSŐ LÉPÉSEM, hogy ezt megértettem és az a döntésem minden nap, hogy használok vagy ÉLEK! Nekem ez volt a legnehezebb lépés!!! Kibaszott nehéz volt idáig eljutnom, hogy ezt megértsem…”

A következő szombaton tehát Gyöngyvér lelkesen számol be új ismerősének arról, milyen jól szólt az anyag. Megkapja a következő adagot, még rettentő olcsón. S aztán már azt érzi, nem is igazi buli a buli anyag nélkül. A harmadik adagért már piaci árat kell fizetni, de hamarosan kialakul egy összetartó társaság, akik ugyanazt kedvelik, amit ő, ugyanolyan áldozatokra hajlandóak érte és minden szombaton ott „nyomulnak.”

Tehát hasonló az érdeklődésük, és hétköznap is együtt mulatnak azon, mennyire szétdobták az agyukat a múlt szombaton. És azt hiszik, szeretik egymást, pedig nem. Ez egy hamis szeretet. Ha az anyagtól való függés megszűnik, ezek a kapcsolatok semmivé válnak. A szer tartja őket össze, nem a szeretet. Soha nem állnak ki egymásért, egyedül a közös érdek számít, hogyan lehet – a másik segítségével – megszerezni a napi adagot.
A drogosnak ezért rengeteg trükköt kell bevetnie. Adagról adagra vánszorog, de mindig ott a sikerélmény, amikor megkapja, amit akart. Ez újabb és újabb lendületet ad neki. Sokra hivatottnak érzi magát. Világunk, mely apró zsarolásokból, túlélési technikákból, koldulásokból és rafinált hízelgésekből áll, nagyon is hasonlít a drogosok világához. A drogos joggal gondolja úgy, az ösztönei minden helyzetből kivágják, és a legnehezebb szituációkból is kimászik.

De csak az válhat ilyen dörzsölt túlélővé, aki nem ragad benne a drogos szubkultúrában. Aki kimászik, tapasztalhatja, hogy egykori barátai – akiknek nem sikerült kitörni – nyomtalanul tűnnek el. Egy részük egyszerűen meghal, ha nem közvetlenül a szer miatt, akkor valamilyen rejtélyes betegség viszi el, vagy anyagilag kerül padlóra és elveszítve mindenét, az utcán pusztul el vagy önkezével vet véget életének. Másik részük börtönben kallódik el, bűnözővé lesz vagy korai, erőszakos halál lesz a jutalma. A sor végén állnak azok, akik túladagolás miatt mennek el, még ezek járnak a legjobban, hisz hosszú szenvedéstől, pokoljárástól menti meg őket az aranylövés.

Ugyan milyen sors vár arra a tinédzser lányra, aki beszívott állapotban, szédelegve tűnik el a szórakozóhelyek környékéről? Prostitúcióra kényszerítik, rabszolga lesz, állati sorban kell leélnie maradék életét. Ezek a lányok legtöbbször soha nem kerülnek elő.

A fogyasztó, aki hosszú karriert mondhat magának, gyakran maga is részesévé válik az embertelen rendszernek. Gyöngyvér is bekapcsolódott a kereskedelembe, ő is eladóvá vált. Különben nem tudta volna előteremteni a következő adagot. Aki belekeveredik ebbe a világba, ritkán gondolja, hogy bűnöző lesz. De egy idő után már mindegy… „Te is teríthetsz, ha ügyesen csinálod, nincs kockázat, és biztos van ismerősöd, aki érdeklődik.” Így nyelnek el újabb és újabb embereket a dörzsölt dealerek. „Még mindig van aranyom, ami ebből származik” – vallotta nekem. Ékszerek, vagyontárgyak, családi ereklyék vándoroltak a zsebébe, ahonnan aztán rövid időn belül el is tűntek.

Olyanokat is ismert, akik magasabb társadalmi rétegekből csatlakoztak a „társasághoz.” Az egyik fiú jómódú családból indult, pénzügyi ismereteket szerzett, kiválóan beszélt angolul és sikereket ért el az üzleti világban. De mindent elvesztett a szer miatt, és most már attól is boldog, hogy árufeltöltő lehet egy nagyáruházban. Egészen magasról is el lehet jutni legalulra, mégpedig egészen rövid idő alatt: ez akár mottója is lehetne korunknak. A kábítószer pedig ezen a téren csodákra képes. A személyiség összezuhan, erről a roncslétről a kábítószeresek messziről felismerik egymást. Gyöngyvér egy agresszíven kiabáló junkieről, aki a Burger Kingben kiabálni kezdett egy kiszolgálónővel, ránézésre megmondta, mit használ, milyen stádiumba jutott el és mitől vadult annyira be.

Annak kell a kábítószer, akinek a valóság nem elég. Aki sivárnak érzi az életét, aki valami különlegesre vágyik a mindennapi átverések között, s egy időre meg is találja. De rövid idő múlva már semmi sem lesz a régi, minden eltűnik, ami annak előtte mozgatta, és csak az örök hajtás marad, minden nap fel kell hajtani az új anyagot. Ez egy egész napos program és nem fejezheti be a napot a drogos úgy, hogy ne jusson hozzá a szerhez.
Gyöngyvér kipróbálta az LSD-t, a hasist, a morfiumot, szedett extasyt, speedet, amfetamint, gombát, szívott fel kokaint, olyat is, amit az ínyre kellett tenni, hogy beszívódjon, ezért kellett neki idő előtt műfogsor… Örökké folyt az orra, az immunrendszere tönkrement, állandóan orvoshoz járt, tehát elég messzire jutott ezen az úton. Ám a heroint sikerült elkerülnie. A heroinról azt tartják, egy vagy két évet ad még az embernek, de lehet, hogy csak egy felet. Lejönni róla szinte lehetetlen. Gyöngyvér már rátekerte a zsinórt a karjára, már elszorította az ereket, már előkészítették számára a tűt, hogy beadják neki a hernyót. Már be volt kötve, de ekkor valaki megzavarta a sorstársat, aki a beavatta volna, s mire visszament teljesíteni a küldetését, addigra a nő kiszabadította magát a kötelékekből. Úgy döntött, hogy mégsem kíváncsi a hernyóra.

Így is az életveszély határán lebegve, összetörten került a kórházba. Haja csomókban hullott, bőre kiszikkadt, hegesedett.  Tíz évet öregebbnek látszott a koránál. Két hét alatt metadon kezeléssel lejött az anyagról, egy hónap múlva már elhagyhatta a kórházat. Nagy akaraterővel jutott túl ezen az időszakon és működött benne az az erős túlélési ösztön, ami jellemző a nőkre. Ahogy kijutott, a szülei összeszedték, vigyáztak rá, hogy ne essen vissza. Megerősödött, kinőtt a haja, elfogadható lett a külseje. A kritikus két hétről nem mesélt, de azt hiszem, szükségtelen szólnom ezekről a kínokról, mindenki maga elé tudja képzelni.

Ott, a kórházban fordulat állt be az életében. Egy orvos körbevezette a szülészeten és a gyerekosztályon. Megmutatta neki, milyen anyának lenni, milyen szeretettel fordul egy anya a gyermeke felé, milyen örömöket tartogathat egy gyerek. A narkósnak nincs neme, nem törődik a nőiségével – minthogy a férfi voltával sem. Megszűnik a nemi szerep, megszűnik a nemi vágy is, semmi más nem marad, csak az anyag iránti szenvedély.
Új életének értelmévé tehát a család, szűkebb értelemben a gyerek vált. Talán mindegy is volt neki, milyen módon jut a gyerekhez. Csakhogy, itt a bökkenő, egy családhoz férfi is kellene. Amelyik nőnek a gyerek ennyire lényeges, az egy fikarcnyit sem törődik azzal, hosszú távon mennyire illenek össze a gyerek apjával.

Gyöngyvér nem tartozott azon modern nők táborába, aki fanyalogva beszélnek a férfiakról. Nekem írt levelében nagyon elragadtatott hangon nyilatkozott a férfinemről, ami a későbbiek fényében hízelgő véleménynek számított. Amennyi életunt, a férfiakból végletesen kiábrándult, csak a praktikumban gondolkodó nővel találkoztam, rajongása még most is reményt ad számomra. Hiába volt olyan ócska ember a férje, az az illúzió éltethette, vannak még csodálatos, okos és varázslatos személyiségű férfiak.

Idézzük hát szó szerint ezt az őszinte művet, ami a nőkhöz írt kiáltványnak is beillene:

A nők ékszerek lehetnének a teremtés koronáján, azaz a férfiak életében. De sajnos megérik a pénzüket. Jól el is rontják a dolgukat. Van persze kivétel, de az nagyon ritka. Csodálkozunk a férfiak viselkedésén minden nap, hogy milyen rosszak hozzánk, mennyire nem értenek bennünket, nőket… Nem érdekli más őket, csak a haverok, az ivás, a szex, a tévé… Hát nézzük a leányzó fekvését… közelebbről.

Ma már nem vagyunk olyan háziasok, mint régebben. Férjhez megyünk, mert ezt láttuk, úgy hisszük, majd milyen jó lesz nekünk, milyen boldogok leszünk. Igen, van olyan nő, akit ez a fajta élet kielégít: a gyereknevelés, a férjnevelés, a háztartás vezetése, a napi gondokkal való vesződés. Mert ő megkapja a férjétől, amire vágyik. Hiszen a férje jól ismeri őt, pontosan tudja, mivel lehet a nő száját befogni, azaz mivel lehet a nőt boldoggá tenni. És így a nő boldogan, mosolygósan, könnyedén csinálja a dolgát. De van ez másként is. Amikor a férjjel valami történik és elveszíti a dolgok feletti irányítását, bármit tesz, még jobban káoszt kavar az életében, az asszonyáéban is. Nem adja meg a nőnek, amit az szeretne. A nő évekig képes tűrni az ilyen helyzeteket. Egyre jobban fáj neki az élet és ez nem boldogítja, ilyenkor a nő egyszer csak felébred, rányitja szemét a külső világra és elkezd megint eljárkálni. És a férfi csak csodálkozik, miért nem érdekli a nőt már őfensége.

A nők csábítóak, amennyi nő, annyi világ. Vannak a lányocskák, csajok, asszonyok, még a vén nők is: mind pasit szeretne magának. Mind próbálja felhívni magára férfi figyelmét. Bárhogyan. Pici szoknyákkal, harisnyákkal, ékszerekkel, illatokkal, a járásukkal, roppant elegáns öltözékekkel, kinek mennyi pénze van. És mit csináljon az a lány, aki nincs jól eleresztve? Az összpontosítson arra, hogy legyen kisugárzása, amit megéreznek, nemcsak meglátnak. Legyen különleges, még ha csúnya is. De ez se mindig sikerül. Olyan jó lenne, ha elfogadnák a nőt mindig olyannak, amilyen, és nem kellene taktikáznia. Trükköznie. Mint, ahogy a nő elfogadja a férfit úgy, ahogy azt találta. A hibáival együtt.

Lelke mindegyik nőnek van, de néha olyan nagyon elrejtik ezt mindenféle komplexusból kifolyólag, hogy úgy tűnik, még sincs lelkük. Az elrejtett lélek pedig előbb-utóbb mélyen elalszik és eltűnik a semmibe, az ilyen nőkből lesz pl. gonosz anyós, aki szétszedi a menye életét darabokra. Úgy szétkapja, hogy a menye hiába próbálja, nem tudja már a régi formájában összerakni a házasságát többé. A gonosz nő fia pedig csodálkozik, mi lett az életével. Hová jár a felesége, miért nem néz rá, miért nem szereti már az asszonya őt sehogy se. Azért mert az anyós, – a férfi tulajdon anyja – jól bekavart a házasságba, hogy a menye ilyen-olyan vacak teremtés. Mert túlzott mértékben beleengedték. Mert a fia nem tud tőle elszakadni valamiért, még a felesége miatt sem. A férfiaknak egy kicsit jobban el kellene szakadniuk az anyjuktól, hogy jobban lássák, észleljék, értékeljék a nőt, akinek azt mondják: szeretlek.

A lélektelen nőkből szipirtyó lesz vén korukra. Mindenkit kivétel nélkül kínoznak; lenéznek olyan lányokat, akiket az unokájuk szeretettel mutat be nekik. A fiúunoka pedig elhiszi a nagyanyja szavait és már nem néz a lányra többé szerelmesen. Mert hátha a vénasszonynak van igaza… Ilyenkor majdnem mindegy, hogy a lány tiszta szívű-e, dolgos-e, szorgalmas-e. Ha van diplomája, akkor azért rátarti, ha nincs neki, akkor pedig ostoba liba.

Ó a nők hogy tudják egymást gyötörni az életben! Terhes főnöknő kirúgja a szintén terhes beosztottat koholt dolgok alapján, csak mert azt hiszi, magából kiindulva, hogy az a másik nő táppénzen akarja magát tartatni a szülésig. Pedig a beosztott csak boldog terhességet akart és dolgozni, amíg lehet. A beosztott nő sohase hitte, hogy a terhességét a TB törvények megtanulásával fogja tölteni és folytonos idegeskedéssel, hogy meg tudja-e szerezni a GYED-et, mert a pénz kell. Sohase hitte volna, hogy pont őt fogják terhesen az utcára rakni. Nem tudta perre vinni a dolgot, mert nem volt pénze. Vigyáznia kellett, hogy nehogy elvetéljen. Onnantól nem volt magára egy perce sem, mindig a gyerekre kellett gondolnia. Pedig hiányzott neki, hogy magára is gondoljon. De ma már tud magára is gondolni. Eljött az ő ideje. Belefogyott, de kivárta. És most nem hagyja elszaladni az esélyt. Boldog lesz, mert minden nő szeretne boldog lenni. Most ezen a nőn van a sor. Kell neki a boldogság, mint egy korty víz a sivatagban. Boldog lesz… Már boldog… Csak nehogy elveszítse ezt a kis ösvényt, mert akkor vége lesz neki. Nem lesz akkor tovább… Nem kell erre gondolni… Mert neki aztán van hite. Meg félelmei. Meg kell tanulnia nem félni megint, és nagyszerűnek lenni. Akárhogy is néz ki. Itt az ideje a boldogságnak…

A nő meg a lelke. Mindenkin szeretne segíteni. Mindig megtalálja az ilyen szelíd csajokat egy férfi, aki csak kihasználja őket. És mindig összetörnek ők ezektől a férfiaktól. De mindig felállnak, és csinálják tovább, amit a szívük diktál. Az ilyen lányokból nem sok minden lesz, mert nincs nekik miből tanulni vagy nem elég okosak a diploma megszerzéséhez. Eltelik az életük a társuk keresésével. Pedig, ha hagynák egyszer, hogy a férfi kicsit férfi lehessen mellettük, nem járnának rosszul.

A szép nőknek milyen jó dolguk van! Milyen könnyű nekik! Nekik elég, ha szépek, jó az alakjuk, a férfiak többsége a nagy mellekre bukik. Nem kell, hogy okosak legyenek. Náluk nincs szükség kisugárzásra, amivel a férfi szívét rabul ejtik. Nem kell, hogy pénze legyen. A szép nők ruházása, egyéb kényeztetése öröm a férfiaknak. Míg egy átlagos csaj vegyen meg magának mindent, ami kell. Ővelük imádnak megjelenni a férfiak, mert eldicsekedhetnek milyen gyönyörű is az ő nőjük, a másik pasinak he-he nincs ilyen. Utánuk teper minden férfi, ők mindent megkapnak a férfiaktól. Pénzt. Mindenre, amit csak ki tudnak találni. Olyan kocsikat, hogy szédítő. De jó lenne szép nőnek lenni… Olyan elégedett lennék. Én is meg tudnék egy-két dolgot tenni a férfiakért, olyat, mint a szép nők. Mindenem meglenne, mert a szépség maradandó. Nem múlandó. Az igazán szép nő öregasszonynak is szép. És gazdag maradhat öreg napjaira, ha valahonnan időközben megjött volna az esze.

A szingli lányok. Így nem lenne szabad a lányoknak élniük. A lányokhoz fiú való. Nem lenne szabad egyedül lenniük, mert akkor elkezdenek férfi módra élni és gondolkodni. Mivel dolgoznak, egyedül kell beosztaniuk a pénzt, egyedül kell a napjaikat egyengetni, mindig csak a maguk kútfejére hagyatkozva. Egy nő azért ne éljen egyedül, mert nő. Valaki kell, aki óvja őt, aki meghallgatja őt és elmagyarázza miért is ért vele egyet egy dologban és miért is nincs igaza a nőnek egy másik dologban. Aki úgy teszi ezt, hogy a nő megérti, hol is van a helye az életben. Aki várja munka után, aki hazajön hozzá és este együtt lehetnének. És aki nem megy el másik lakásba haza a szerelmeskedés után, hanem vele marad reggelig és mindig. Aki mellett egy nő hölgy lehet. Igazán hölgy. Szingli lányok, ne legyetek szinglik többé, hanem szelídítsetek magatoknak egy-egy férfit, higgyétek el ők rátok várnak! Bárhogyan ficánkolnak is, mutassátok meg a férfiaknak, hogy ők férfiak csak hölgyek által lehetnek!

Az egymást szerető lányokkal nem lehet mit kezdeni. Ők mindig is egymást fogják szeretni. Ez egy nagyon izgalmas titok, belelátni, átélni csak akkor lehet, ha egy nő megjátssza magát egy leszbikusnak és az ezt a színjátékot elhiszi. De ezt igazán nem szabad csinálni, mert kiderül. És a leszbikusnak nagyon fáj az átverés. A heterok maradjanak maguknak, a leszbikusok legyenek csak a magukfajtával.

A művésznők. Ők is nagyon varázslatos nők, tudnak olyan dolgokat, amit egy átlag nő nem tud. Táncosok, színészek, festők, szobrot készítenek. Divattervezők, hajakkal, kozmetikával művészkedők. Verseket írnak, regényeket, novellákat. Énekesek, sztárok, Szépek, okosak és nagyon aljasok tudnak lenni. Akkor rossz egy művésznő, ha a művészetét nagyon beleengedi a magánéletébe. Kell, hogy legyen neki olyan időszaka, amikor pihen és erőt gyűjt a művészetének gyakorlására. Aztán adjon időt magának az alkotásra. A művésznők általában művészekkel szeretnek lenni, mert más nemigen érti meg őket. Az ő lelkük finom rezdüléseit egy átlagos férfi nem is érzi, értékelni sem tudja. De kivételek mindig vannak és lesznek is. Ha nagy a szerelem, az mindent megold.

A múzsák. A legszebb dolgok egyike, ha egy nő nagyszerű dolgokra inspirálja a szeretett férfit. Olyan hátteret, nyugalmat, ha kell, csendet tud teremteni, – talán csak azzal, hogy ott lakik a férfival egy lakásban –, hogy az a férfi teljes életet élhessen. Olyan életet, amelyből nagy dolgok születhetnek. Nagyszerű regények, versek, szobrok, festmények. Nagy lélegzetű üzleti ötletek valósulhatnak meg. Szép dalokat ír a zenész csupán a nő jelenlétének örömétől. Sokszor csak a nő létének érzete is elég a művész férfiak megihletéséhez. Ilyen kevéstől is boldog lehet valaki. Hát még a hangja és az illata mit jelenthet a férfinak… Örülhet a szerencséjének az a nő, ha valaki a múzsájának tekinti őt.

Mi nők, csak meg szeretnénk találni azt a férfit, aki igazán szeret bennünket olyannak, amilyenek tudunk lenni nagy nőiességünkben. Ebben telik el az életünk. Néha olyan férfihoz megyünk hozzá, vagy élünk együtt, akiről kiderül egy idő múlva, sok csúnya veszekedés után, hogy nem vagyunk hozzá valók. Ilyenkor vagy eltűrik a nők a rossz helyzetet az emlékek és gyerekek miatt, vagy elindulnak új férfit keresni maguknak.

Mi nők mindenre képesek vagyunk a férfiakért. Átfestjük a hajunkat, veszettül sminkeljük az arcunkat, megvesszük a kencéinket, kitaláljuk a legcsábítóbb illatunkat, felvesszük a vadító ruháinkat, olvasunk, tanulunk sokat, csakhogy a férfit becserkésszük és elhitessük vele, ő választott bennünket magának. Aztán ha megvan a férfi, elkérjük tőle a szerelmet. Felébresztjük a szerelmét. Megpróbáljuk fenntartani sokáig ezt a szép érzelmet. Mindenhogy. Ha férjes asszonyként ér bennünket a szerelem, mert már otthon a férjünktől túl sokat szenvedtünk a semmiért, akkor jelet adunk és talán megtalál és elfogad bennünket így is valaki. Aki tud bennünket értékelni így, férjes asszonyként is. És akkor ő, ez a férfi olyan forróságot kap cserébe a megértésért, a figyelméért, ami először megijeszti talán, de később boldogítja őt, mert megértette: a forrón szerető asszony csak őt szereti. Mást már nem. Csak ezt a férfit várta, és mert megvan már, nem veszítheti el többet.

Asszonyok! Hinni kell a nőiességben. Merjünk nők lenni. Ha elfeledkezünk arról, hogyan kell nőnek lennünk, mihez kell értenünk női mivoltunkban, nem lesz többet szerelem. Mert a férfiak nem tudnak megszerelmesedni, ha nem lesz kibe. Kell tudni az összes praktikát, titkot, érezni kell a női lét varázsát. Már csak akkor is, ha az esti randevúra harisnyát veszünk, meg új fehérneműt, és parfümöt is, meg egy új ruhát is… Talán egy táskát is, mert a régi már olyan unalmas… Meg aztán kell egy új szemfesték is, amilyen a barátnőmnek is van…

Meg kell tanulni elérni, hogy tetszetősek legyünk. Meg kell tanulni társalogni, mint a régi időkben ezt tanították az úri kisasszonyoknak. Ma már senki nem ismeri az etikettet, mert már nincs ilyenre szükség. Tényleg? Szerintem elférne és akkor kicsit rendben lennének a dolgok. Az asszonyok ismernék a helyüket. Mert most a nők a fene nagy szingliségtől kicsit elvesztek. Egyedül akarnak gyereket nevelni, pedig az férfi nélkül nem való. A gyereknek apa is kell. Ha nem is mindig a biológiai apja, de egy, az anyát igazán szerető férfi útmutatása kell a gyereknek, példaként.

Asszonyok! Használjuk már azt a kis eszünket a saját boldogulásunkra. Csináljunk rendet a saját kis világunkban és akkor a nagyvilágban is valamennyire rend lehet.

Ahogyan szeretkezéseink között egyre többet beszélgettünk, elhitette velem, hogy sajnálatból ment hozzá a férjéhez.

– Elmondta nekem azt a két mondatot – mesélte nekem egyszer – aminek egy nő sem tud ellenállni. Azt mondta: „Mindig arra vágytam, hogy egy ilyen különleges nő jöjjön hozzám. Veled akarom leéli az életemet.”

– És ezt el is hitted neki?

– Őszintén hangzott. És ezért besétáltam a csapdába. Ott kezdődött, hogy elmentem hozzá, hogy megnézzem, hol lakik. Na, ezt nem kellett volna. Láttam, hogyan húzódik meg egy kisszobában, hogyan él együtt harminc négyzetméteren az erőszakos öccsével és úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom ott. Nem engedhetem, hogy elveszítse mindenét – akkor már rajta lógott a szeren – a környezete pedig kikészítette volna. Támogattam, amikor a padlóra került – néha fizikailag is. Végül a segítségemmel összeszedte magát. Ember lett belőle. Összeházasodtunk, eladtam a lakásomat – ó milye hülye voltam – a szülei is adtak egy kis pénzt és vásároltunk egy 12 milliós lakást a Duna pláza közelében. Az ablakunkból a budai hegyekre lehet látni, csodás a kilátás, de ez csekély kárpótlás azért, ahogy élünk. Pedig a rendőrök is megmondták, amikor kijöttek: „Mit akar, ember? Miért tombol annyira? Mindene megvan, szép lakás, házimozi rendszer, hifi, minden, ami kell, mit akar még az élettől? Mit erőszakoskodik? El fogja veszíteni ezt az asszonyt! De hiába mondják neki, kéthetente újrakezdődik a zorall.

– Mi az a zorall?  – kérdeztem. Nem értettem és soha nem is szerettem a külvárosi szlenget.

– Hát a feszültség, a balhé.

– Meg is üt ilyenkor?

– Arra vigyáz, hogy ne maradjon nyoma az erőszakoskodásának. Hisz akkor látleletet lehetne venni róla. Ezzel feladná a magas labdát nekem. De rendszeresen húzza a hajamat, rángat és lök, lekurváz és az is előfordult, hogy az arcomba öntötte a sört.

– Én biztos felképelném.

– Megpróbáltam, de erősebb nálam és utána csak rosszabb lesz. Alig várom már, hogy lelépjek tőle és úgy akarom, hogy te gyere oda hozzánk, hozzám és a fiamhoz.

Nos, ennek nem kellett volna hinni, mondom én – utólag. Mert innentől kezdve egyre többet beszéltünk jövendő együttélésünk szép napjairól és az ügyvédről, aki tehet valamit ezért. Én is beleéltem magam a gondolatba. Egyedül voltam egy válás után, magamról kellett gondoskodnom, egy romhalmaz a lakásom és teljesen el vagyok anyátlanodva. Néha annyira el voltam keseredve, hogy azt hittem, egy fél évnél sem húzom tovább. Olyan reménytelennek láttam a helyzetemet asszony nélkül, hogy nem adtam magamnak semmi esélyt, ha egyedül maradok. Úgy éreztem, elszállt belőlem az életerő. Gyöngyvért is így tettem magamévá újra és újra, olyan szenvedéllyel és erővel, mintha az az aktus lett volna az utolsó.

Eljött a nap, amikor az ügyvédemhez vittem a szeretőmet, hogy megoldást keressünk a gondunkra. Mindketten feszültek voltunk, mint a felajzott nyíl, gyötörtük magunkat azon, az akarat felül tudja-e múlni a valóságot. A párkapcsolat sokszor a racionalitásból, a jól felfogott érdekből táplálkozik, a szerelem túl van ezen, nem törődik az érvek-ellenérvek hálójával, néha egészen abszurd ellentétpárokat sodor egymás mellé. De a nőnek a szerelem nem elég, tervezhető jövő is kell.

Csakhogy a tervezhető jövő elé számtalan akadály gördült. Gyöngyvérék közös lakásán nyolcmilliós kölcsön ült. A férj egykori, balul sikerült vállalkozását fedezték ezzel. Először szerény kölcsönt vettek fel egy ügynöktől, amiről később kiderült, hogy ebből másfél millió az ügynök haszna, aztán jött egy nagyobb összeg. És a nyolcmillió nem akart apadni. Aki vett már fel kölcsönt, tudja, hogy megy ez. Az ügyvédem hamar rádöbbentett arra, ha ez a nyolcmilliós kölcsön nem lenne, könnyebben menne minden, de Gyöngyvér adóstársként csatlakozott a kölcsönügylethez, így jogi értelemben ő is felelős volt az adósságért. Egyenlő arányban, holott a férj kockázatos vállalkozása miatt halmozódott fel a tartozás.

Az ügyvéd ismertette a tényeket, s világossá vált, a hitel olyan kilátástalan helyzetbe hozta Gyöngyvért, amiből csak iszonyú erőfeszítéssel tudna csak kilábalni. Már akkor éreztem, hogy ezt az áldozatot egy nő sem fogja értem meghozni. Lássuk be, elszegényedett értelmiségi vagyok, aki még szerény jövedelmet biztosító munkahelyén sem viszi semmire, a jövőm pedig enyhén szólva ködös. Ezzel szemben, akármennyire megmenthetetlen ez a házasság, mégis megpróbálja megmenteni.

De azért lelkesen tervezgettem a jövőt, hittem, hogy valóra válik a boldogságom, csak egy aprócska per, amelynek során úgyis minden eldurvul köztük, és én máris magamnak tudhatom Gyöngyvért. Az ügyvéd után néhány nappal szorgosan hívogattam kedvesemet, biztatva arra, hogy lépjen, hogy robbantson.

A döntő pillanat nem várhatott, el kellett, hogy érkezzen. Úgy beszéltük meg, az egyetemen találkozunk, s utána felmegyünk a lakására. Izgalommal vártam, mikor szentelhetem fel az új helyszínt, mellesleg úgy gondoltam, méltó elégtételt veszek a férj tetteiért, hogy épp az ő ágyán hagyjuk szerelmünk nyomát…

Szerelmem erősködött, ne siessek annyira, előbb igyunk meg valamit egy közeli presszóban. Így is történt, s ott elmondta nekem, ami a szívét nyomta.

– Marci, én nem tudok elválni – kezdte. – Hidd el nekem, képtelenség, hogy ezt most végig tudjam csinálni. Nem tudok elválni, de mindig a te szeretőd maradok.

– De hát azt mondtad, együtt leszünk, mégpedig örökké. – tiltakoztam.

– Értsd meg, nem tudok elválni! De időnként együtt lehetünk – búgta hozzám bújva. – El fogok menni hozzád és akkor a szeretőd leszek.

– Nekem ez nem kell! – válaszoltam öntudatosan, és ellöktem magamtól, amit azóta ezerszer megbántam. – Nem ezt ígérted, azt mondtad, az ügyvéd segítségével helyet cserélünk a férjeddel! Az ő helyébe kerülök én, ő pedig végre elfoglalja a méltó helyét.

– Igen, úgy volt, de most csak annyit tudok tenni, hogy a szeretőd leszek, amíg csak akarod.

– Nekem ez nem kell! – álltam fel az asztaltól és mielőtt rá tudott volna venni, hogy maradjak, elindultam az ajtó felé.

– Ne csinálj drámát! Maradj itt, beszéljük meg! – kiáltott utánam.

– Nem! Nem nézek vissza! – válaszoltam indulatosan és már fordultam is ki az ajtón.

Nem követett.

Hazaérve a négy fal között fel-alá járkáltam, a dühtől és a kétségbeeséstől alig láttam, becsapottnak éreztem magam. Gyöngyvér még egyszer felhívott, de büszkeségemben elutasítottam.

Hittem neki, amikor azt ígérte, nem fog meghátrálni. „Felelősséggel tartozom neked, hisz az egy másik élet, nem hagylak cserben.” Tessék! Én pedig még hálálkodtam neki, hogy így döntött, hiszen joga lett volna másként dönteni, csak én abba tönkremegyek. Csóválta a fejét, ettől nem kell tartanom.

Ám bekövetkezett. Az ezerszer szidott férje mellett döntött. Nem volt bátorsága egy teljesen új élethez, de már keze ügyében volt a mentőöv, a hivatkozási alap: a fia. „A fiamnak nem kell arról tudnia, hogy feláldoztam érte a szerelmemet.” – írta nekem. Azért maradt ebben a pokoli házasságban, hogy a fiának jobb életet tudjon teremteni? Hát csak az anyagiak által megy a világ elébb?

A számomra értelmezhetetlen tettet Robi kicsit más fénybe állította.

– Ez tényleg hihetetlen, hogy egy ember ennyire meg tudjon változni néhány nap alatt! Ekkora átalakuláson keresztülmenni, ez mindenképp meglepő. De úgy látszik, erre is képes az ember. Pedig biztos, hogy szeretett téged, én ezt láttam, ezt így nem lehet eljátszani. Igazi szerelmet érzett irántad.
– A szerelme mégsem volt elég, így nem mentem vele sokra.

– Mert arra gondolt, te nem tudod megadni mindazt a gyerekének, amit az apja. Ő mesterember, te pedig csóró értelmiségi. Úgy gondolja, a fia mindig nagyobb biztonságban lesz a mostani férje mellett. És persze ott az adósság, ami megoldhatatlannak tűnik. Minden mögött a pénz és a szerzett vagyon van.

Robi feltételezését, ami talán több is volt, megérzett igazság, Gyöngyvér maga is igazolta a saját szavaival. Előbb „Lacikámnak” próbálta elmagyarázni, hogy hirtelenségemmel és modortalan viselkedésemmel ellehetetlenítettem a kapcsolatunkat („ő baszta el”). Mintha én beértem volna a szerető szerepével. Akkor még nagyon öntudatos voltam, így nem értem be. Azt is szememre vetette, hogy nem tudom, melyik nőt mire kell használni. Egy igazi férfi tudta volna, hogy őt, mint kikapós asszonyt, csak az élvezetekre érdemes használni, semmi többre. (Később ezt a tételt úgy tűnik, megszívleltem Adriana esetében.)

Egy fél év múlva, miután haragban váltunk el egymástól, Robinak, mint barátomnak küldött egy vádaskodó levelet. Persze kizárólag engem okolt a helyzetért. De hiába támadott, Robi kiállt értem, ismerte a gondolataimat és érzéseimet. Vitájukban nem engedett, mire Gyöngyvér kifakadt. Utolsó levelében feltárta az okokat, feltárta önmagát, feltárta, legbelül mit gondol a férfiakról. Nem gondolom, hogy amit az én ihletésemre írt, valótlan volt, de annyi szent, hogy gondolatainak kétarcúságát képviseli a két különböző időszakban keletkezett levél.

Az utolsó levél alaposan kijózanított. „Az az igazi férfi – írta Robinak – akinek nagy lakása van, aki ki tudja fizetni a rezsit, aki el tudja tartani a családját. Az a férfi, aki kényelmes életet tud biztosítani a feleségének és a gyermekének. Az a férfi, aki harmincöt éves korára elért valamit és ezt meg is tudja őrizni.”

Marci miért akar új családot? Ha volt szíve ott hagyni a lányát és a feleségét akkor most ne akarjon új életet. Csak nem gondolja, hogy így majd kell valakinek? Az egy dolog, hogy művelt és filozófiai esszéket is írt, de „ugyan mit számít ez a mai világban?”

Állításainak több buktatója is volt. Kifejtette azokat az érveket, a maga szempontjából okosan, amik a döntése mellett szóltak és elhallgatta azokat, amik ezt nem támasztották alá.

Először is, a nagy lakást a férje nem egyedül teremtette elő, abban Gyöngyvér pénze is benne volt. A később keletkezett nyolcmilliós kölcsönről is nagyvonalúan megfeledkezett. Kétségtelen, hogy fenn tudta tartani a látszatot. De meddig és milyen áron? Agressziója újra és újra kitört, a feszültséget a családján vezette le, ami „megbűnhődte” a létfenntartás miatti apai erőfeszítést.

A családomat nem én hagytam el. Nem volt más választásom. Mint ahogy nincs más választása annak sem, akit kidobnak egy repülőgépből, csak zuhanni. Mint ahogy hetven százalékban a nők kezdeményezik a válást, férfi erre ritkán gondol, úgy ebben az esetben is a feleségem elégelte meg a szerepét. Eszem ágában sem volt otthagyni a feleségemet és a pici lányomat, annyira nem, hogy aki ezt tette volna, akár egy másik nőért, azt felelőtlen és érzéketlen alaknak tartottam volna.

Évekkel később, mikor már mindegy volt, levelet küldtem neki. Írországban találta az e-mailem. Idegen környezetben gyűjtötte a pénzt, s ott minden munkát elvállalt, hogy új életet kezdhessen. A férje nélkül. A kisfiát az apánál, Budapesten hagyta, ő pedig külföldre menekült. Már bánta, hogy akkor, amikor lehetőségünk nyílt egy új életre, nem lépett.

Tudomásom szerint nemrégiben hazajött, elvált a férjétől és vidékre költözött egy ismeretlen férfihez.

  1. Vicei Károly szerint:

    Zsugorítani kéne ; a kevesebb többet mond. Olvasmányos

Hagyjon üzenetet